Skip to main content

„Éhínséggel és döghalállal”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Emlékek és dokumentumok az 1933. évi ukrajnai katasztrófáról – II. rész

Levelek


„Ezekben az években végig anyám volt a kijevi anyakönyvi hivatal vezetője. Az irattára a városi tanács pincéjében volt. 1934-ben anyám megmutatta nekem azokat a polcokat, ahol az 1932–33 folyamán elhunytak halotti anyakönyvi kivonatát tartotta. A polc, ha az emlékezetem nem csal, többtucatnyiszor, de lehet, hogy százszor olyan hosszú volt, mint a korábbi években, s már akkor is tudtuk, hogy ez távolról sem az összes adat. A halál okát tartalmazó rubrikában – »ismeretlennek« minősített személyekről lévén szó – csak egyfajta beírás szerepelt: »szívbénulás«.

[Az éhínség és a zsidóság]


Az 1933-as éhínség és a zsidóság kérdése, még teljes egészében feltárásra vár. Kertelés nélkül el kell ismerni, hogy a bolsevik kommunista párt és megtorló különítményei tevékenységében zsidó nemzetiségű személyek is részt vettek, ami – szemtanúk elbeszélései szerint – csak fokozta az antiszemita hangulatot Ukrajnában. A harmincas évek végén Ukrajnában kb. 2,5 millió zsidó élt, ezek fele a nagyvárosokban. A pártszervek vezetői között (akiknek teljes létszáma kb.


És láttam: íme, egy hullaszínű ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt; és adatott nekik hatalom a föld negyedrészén, hogy öljenek karddal, éhínséggel és döghalállal, és a föld vadállatai által.
(A jelenések könyve, 6,8)


Máig vitatott kérdés, hány áldozata is volt valójában az ukrajnai csendes háborúnak. Egy finn újságíró már 1935-ben azt állította könyvében, hogy 8 millióan pusztultak el. Nyugati történészek és demográfusok szerint 3-4 millióra tehető az áldozatok száma. Conquest szerint 5 millióan haltak éhen Ukrajnában, egymillióan Észak-Kaukázusban. Egyes ukrán történészek szerint ez a szám 11 millió. Az e tárgyról tartott nemzetközi konferencián Kravcsuk elnök 8 millióra becsülte az éhínség miatt elhunytak számát.

A harmincas években az értelmiség megkísérelt valamiféle tiltakozó akciót kezdeményezni, igen kevés sikerrel. Korolenko, a nagy orosz író lánya, a Poltavában élő Szofja Korolenko a családi hagyományokat követve (apja 1893-ban könyvet írt Az éhínség éve címmel) 1933-ban Gorkij közvetítésével levélben fordult Lenin özvegyéhez, Krupszkajához: „…a végletekig legyöngült lakosság mindenféle járványt terjeszt. Az éhségtől felpuffadt emberek ott esnek össze Poltava utcáin, elhunytak tetemei hevernek 2-3 napon át is nyilvános helyeken, minthogy a városi közlekedési hivatal nem győzi elszállításukat. Az óriási halandóság miatt még csak meghatározni sem lehet, végül is mitől hunytak el ezek az emberek… Vannak olyan vélemények, hogy nem is baj, ha néhány millióan elpusztulnak, vagyunk úgyis elegen. Csakhogy már nem néhány millióról van szó: ősz óta megindult a harminc év fölötti paraszti férfilakosság szinte teljes kihalása. A hivatalos adatok szerint egyes körzetekben 50 százalékkal csökkent a lakosság száma.

Korolenko lánya nem kapott választ a forradalom vezérének özvegyétől. Fél évvel később azonban, amikor Gorkij aki nyílván olvasta a levelet, Krupszkaja 65. születésnapja alkalmából írott köszöntőjében így lelkendezik: „Micsoda csodálatos kor, kedves elvtárs! Nap mint nap örömmel vehetjük tudomásul, hogy a proletariátus tehetségét és leninista vezéreinek, Iljics régi barátainak és elvtársainak átható bölcsességét kimeríthetetlen erők táplálják.”

Az 1988-ban kiadott Brit dokumentumok Ukrajnáról és az 1932–33-as nagy éhínségről című kötet igen érdekes térképet közöl az éhínség „intenzitásának” földrajzi megoszlásáról: Ukrajna 6 megyéjében a lakosság több mint 25 százaléka elpusztult, további 4-ben pedig 20-25 százalék között van ez az arány. A 8 millióból 2-3 millió gyermek volt: 1933-ban már csak a hivatalos adatok szerint is 800 000 2-7. osztályos tanuló és 300 000 első osztályos tanuló hunyt el. Egyes körzetekben egyetlen újszülöttre 8 elhunyt jutott: a Szmiljlanszki járásban például 73 gyermek született, miközben 2939 hunyt el.

A Szovjetunió lakossága a regisztrált adatok szerint 145 millió volt a tervezett 171 millió helyett, s a titkos forrásokból származó hivatalos adatok szerint kb. 10 millió lakossal többre lett volna szükség, nem beszélve a közel kétmilliónyi, biztos halálra ítélt lágerfogolyról. Ukrajna lakosságának az éves természetes szaporulat révén 1939-ben a tervek szerint 38,4 millióra kellett növekednie, ehelyett mindössze kb. 31 milliót regisztráltak. A halandóság Ukrajnában 1933-ban ötszöröse volt az 1918–19. évi indiai nagy éhínség idején megfigyelt adatnak, s duplája volt az első világháború hadviselő országai által elszenvedett vereségnek.

Ezt a demográfiai katasztrófát még a hermetikusan elzárt sztálini világban sem lehetett eltitkolni a külvilág elől. Az éhínség előtti utolsó népszámlálás szerint 1926-ban Ukrajna lakossága 28 milliót tett ki. Az 1932-es népszámlálás elmaradt, a következőre viszont csak 11 évvel később 1937-ben került sor. Ez azonban még Sztálint is olyannyira meglepte, hogy 1937 szeptemberében kormányrendelettel semmisítette meg eredményeit, s tömeges megtorlást indított a demográfusok ellen, a világhírű Ukrán Demográfiai Intézetet pedig bezárták.

A kegyetlen népirtás legfőbb áldozata – a parasztság mellett – az ukrán értelmiség lett, az írók, történészek, filozófusok, művészek 80 százalékát kivégezték: ezt a nemzedéket azóta is a „lefejezett reneszánsz” generációjának nevezik. „1933 az ukrán nacionalista ellenforradalom szétverésének éve volt” – jelentette ki az Ukrán Kommunista Párt XII. kongresszusán Posztusev, Sztálin akkori ukrán főhelytartója.

1933 tragédiájáról főként diplomáciai csatornákon keresztül értesülhetett a világ. Így például a harkovi német főkonzul 1933. december 11-én kelt éves jelentésében az alábbiakat írja: „Ukrajnában a folyó év a nagy éhínség jegyében telik, azaz, szovjet nézőpontból, a mezőgazdaság szocialista útra történő átállítása során aratott győzelme jegyében… A (titokban megszerzett hivatalos adatok szerint) 7 milliós számot nem kell túlzottnak tekinteni, ami azt jelenti, hogy mezőgazdaságban foglalkoztatott lakosság egynegyede elpusztult. Hivatalosan az éhínséget tagadják, a lakosságot nem segítik, a külföldi segélyt is szükségtelennek nevezik.”

Otto Schiller, a moszkvai német nagykövetség mezőgazdasági attaséja 1933. május 23-án kelt jelentésében azt írja, hogy „az éhség nem annyira az utóbbi évek rossz termésének következménye, mint inkább az állami gabonabeszolgáltatási rendszer kíméletlen kampányának velejárója”. 1932–33-ban Nagy-Britannia moszkvai nagykövetsége rendszeresen tájékoztatta a külügyminisztériumot az éhínség sújtotta területek helyzetéről a diplomatáktól, tudósítóktól, brit és szovjet állampolgároktól kapott információk alapján. 1933. július 17-én Nagy-Britannia moszkvai nagykövetségének tanácsosa jelentette az akkori angol külügyminiszternek, hogy az éhínség közvetlen és közvetett áldozatainak száma „fantasztikus nagyságrendet ért el, közel 10 milliót.”

1933. szeptember 25-én a Szovjet-Ukrajnát segítő Központi Ukrán Bizottság drámai levélben fordult a Nemzetek Ligájának norvég nemzetiségű soros elnökéhez, amelyben hírül adja, hogy számos köztiszteletben álló katolikus és görög katolikus egyházi személy aggódik a katasztrofális éhínség miatt. A Liga főtitkára azonban ügyrendi okokra hivatkozva, csupán magánbeszélgetésben volt hajlandó a kérdést megvitatni. Az amerikai ukránoknak az USA Kongresszusához intézett levelére reagálva Litvinov szovjet külügyi népbiztos 1934. január 13-án kijelentette, hogy márpedig semmiféle éhínség nincs, s minden efféle híresztelés közönséges szovjetellenes inszinuáció. Ezzel a dolog el is volt intézve.

A helyzet ugyanis az volt, hogy a Nyugat nem akarta hallani az igazságot az éhínséggel kapcsolatosan. Rendkívül káros szerepet játszott ezzel kapcsolatban az ún. „baloldali”, „progresszív”, „szocialista” értelmiség, azok a politikusok, írók, publicisták, akik a francia és az orosz forradalom véres hagyományain nevelkedtek, s mivel még mindig hittek a vörös utópiában, ennek nevében hajlandók voltak bármilyen bűntényt megbocsátani moszkvai társaiknak. Csak jó néhány évtizedes késéssel, 1985. január 3-án fogadta el az USA 99. Kongresszusa a 99-335. számú törvényt az 1932–33-as ukrajnai éhínség körülményeit vizsgáló bizottság megalakításáról.

Az 1946-os nürnbergi perben a náci gazdaságpolitikát emberiségellenes bűntettnek nyilvánították. (1942 szeptemberében Göhring a németek által megszállt területek helytartóinak értekezletén tartott felszólalásában egyebek közt kijelentette: „Nekem aztán édes mindegy, hogy a maguk emberei éhhalálra vannak ítélve.”) A sztálini klikk, a bolsevik kommunista párt, Valamint a GPU és a helyébe lépő NKVD azonban elkerülte a nürnbergihez hasonló ítéletet, holott a népbíróság ítélete rájuk is vonatkozhatott volna – azzal a különbséggel, hogy a hitleristák főként más népek ellen, míg a sztálinisták saját népük ellen követtek el bűntényt…

(Fordította: Kiss Ilona)




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon