Az embert romantikus álmai késztetik úti célja megválasztására. Az álmok megvalósításának anyagi, fizikai, időbeli akadályai vannak. Ami megvalósul belőlük, az mindig tele van a „nem így képzeltem” kielégületlenségével. De ha jól szimatolunk, ha hegyezzük a fülünket, így is rábukkanunk a beteljesülés egy-egy gyönyörteljes pillanatára.
Észak felé
A fejlett turisztikai ipar tökéletesen ismeri az ember titkos vágyait – szomorú dolog ez a titkos vágyakra nézve. Gyerekkoromban imádtam Knut Hamsun Csavargók című regényét. A történetre alig emlékszem, de megmaradt bennem, hogy milyen fantasztikus lehet a norvég Lofot-szigetek halászai között élni, túl a Sarkkörön, a nyár örökös világosságában, a tél végtelen éjszakájában. Vagy húsz évvel ezelőtt Oslóban bementem egy utazási irodába, és bizonytalan angolsággal zavartan kezdtem valamit dadogni a Lofotokról, a halászkunyhókról, Knut Hamsunról és a trondjhemi vasútjegyünkről. A kisasszony, mint aki szokványfeladatot teljesít, sajnálkozott, hogy ilyen rövid idő alatt nem tud intézkedni, de beszél a trondjhemi irodájukkal. Ha megérkeztünk, menjünk oda, és minden rendben lesz.
Így is tettünk. Kifizettük a panzióárnak megfelelő szállásdíjat, átkeltünk a megadott szigetre, a megadott megállónál kiszálltunk a buszból, ott várt a halász a Mercedesével, és elvitt a vízre épített fakunyhóhoz. Ha fűteni akarunk, mondta, a fészerben találunk fát, fejszét. Az ajtó mögött szépen felfűrészelt falapok sorakoztak, egy könnyed baltacsapással a legügyetlenebb turista is ketté tudta őket szelni, hogy beférjenek a kályhába, és közben vikingnek érezhette magát. Ettől kezdve a halászok nem törődtek velünk, hozzászoktak a nordikus hangulatokat kergető vendégekhez. Az éjféli nap heteit már lekéstük, de még augusztus közepén is egész éjjel világos volt. Mi se tudtunk aludni, a halászok meg a sirályok is ébren voltak, az éjjel két óra nem sokban különbözött a kora délutántól. Négy napon át üldögéltünk a Jeges-tenger fölött egy sziklán, néztük a sporthorgászokat, akik percenként kirántottak egy-egy halat a vízből, de nyomban vissza is dobták, és azon tanakodtunk, mi lehet ennek a titka. Aztán a halász elvitt a buszhoz, visszahajóztunk Trondhejmbe, megnéztük a csodálatos, fából épült katedrálist. Tulajdonképpen nagyon jól éreztük magunkat, de a hamsuni álom valahogy szertefoszlott.
Egy régi zümmögés
Idén egy másik nosztalgia nyomába indultunk. 1989 őszén az SZDSZ Sopronban politikai táborozást szervezett. A háromoldalú egyeztető tárgyalások épp véget értek, a sajtó kígyót-békát kiáltott a Fideszre és az SZDSZ-re, mert nem írtuk alá a megállapodást az MSZMP-vel. Még bizonytalanok voltunk, belevágjunk-e a népszavazási kezdeményezésbe, a hangulat az első este a döntés előtti feszültségben fagyos, gémberedett volt. Másnap megérkezett Tölgyessy Péter, mint eldöntött dologról beszélt a népszavazásról, magabiztossága mindenkit magával ragadott. Ott helyben fogalmaztuk meg a felhívást, a négy igen kérdéseit: egyszerre mindenki a szájában érezte a győzelem ízét. Másnap a déli táborbontás után hárman átmentünk Ausztriába, ez is csodálatosan új volt még, hogy csak úgy át lehet menni. Kiautóztunk a Fertő tó partjára, béreltünk egy elektromos motorcsónakot. A csónak halkan zümmögve araszolt a vízen, kicsit beljebb a tó – szeptember végén – teljesen néptelen volt, a messziségben láttuk a magyar határőrség hajóját. Megálltunk, úsztunk, hátrafelé mentünk, megint úsztunk – így telt el a délután.
Ezt akarom megint, zümmögni a néptelen vízen, gondoltam, amikor Pesten már levegőt sem lehetett venni a hőségtől – és nekivágtunk az útnak, Sopron felé.
Liberális, inkognitóban
A nekivágást azért megelőzte egy telefon. – Van szoba? – kérdeztük a határ menti, Fertő parti község turistaszállóját. – Van, tessék jönni. – Milyen messzi a víztől? – Három kilométer. Puff, az nem jó, ha már vízpartra megyünk, legyünk a vízparton. – Az is van – halljuk – a vízparton faházat lehet bérelni. – Képzeletemben a Lofotok vízre épített házai jelentek meg. – Tessék a büfét keresni – és egy női nevet mond, egy ismert mesefigura nevét.
Este van már, mire a községbe érünk. Mindenütt táblák, Zimmer frei, jó balatoni németséggel. A község végénél bemegyek egy presszóba, ott csak tudják, hol az a büfé. Még el se kezdem a mondókámat, a presszós szólal meg:
– Ugye Kőszeg úrhoz van szerencsém?
Ejha, gondolom, egy régi hang. Elmúlt már az az idő, amikor sűrűn szerepeltem a tévében, és lépten-nyomon megismertek. – Régi SZDSZ-esek vagyunk – mondja a presszós –, ott voltunk már ’89-ben, amikor először jöttek Sopronba.
Lassanként kiderül, hogy a büfé valóban a parton van, három kilométer a községtől, a nádason át vágott úton. A presszóhoz is tartozik egy panzió, valamivel olcsóbb a szoba, mint a faház, ha mégse találjuk a büfét, visszajövünk. Nem szoktuk elcsábítani a más vendégét, mondja a presszós, de azért itt kevesebb a szúnyog. A kávét az asszonynak fizetjük ki, a szobáról a férfi tárgyal. A munkamegosztás – ezt a továbbiakban is tapasztaljuk – szigorú jövedelem-megosztással párosul. Minden feminista megnyalhatná a száját.
Lakók a strandon
A nádi út végén sorompó, az őr, mielőtt felnyitja, felírja a kocsi rendszámát. Vajon a határ közelsége vagy a parkolási díj miatt – nem derül ki, parkolási díjat végül senki sem kér. A faház nem egészen olyan, mint a Lofotokon, masszív faépület, lent pizzéria (a lányomé, mondja Kati, a gazdasszonyunk), a vendégszobába külső csigalépcsőn kell felmenni. A szobából vaslépcső vezet a nádtető alatti manzárdba. WC, az nincs, bizony a strand WC-jét kell használnunk, mert közben az is kiderül, hogy nem egyszerűen a parton vagyunk, hanem a strand területén. Tusoló van a szobában, de csak a hideg víz folyik, és lent a pizzériában időnként azt is elzárják. Kati maga is érzi, hogy ez a komfort nem egészen az, ami egy Zimmer freitől elvárható. Gyorsan arról kezd beszélni, hogy reggeli helyett inkább vacsorát adna a panzióban. Úgy neki is jobb, mert sokáig tartanak nyitva, de későn kezdenek. A következő három napon pompás csülköket eszünk, tormával, uborkával, fröccsel, sörrel, és úgy érezzük, megéri, hogy éjszaka zseblámpával kell keresnünk a kivezető utat az illemhely felé. Hétvége van, a parton és a vízben sok ezer ember, árnyék viszonylag kevés. Itt tudom meg, hogy a Fertő tó voltaképpen sztyeppei tó, a legnyugatibb tagja annak a tóláncolatnak, amely az Aral-tótól húzódik az osztrák határig. Azt is csak a helyszínen fogom fel, hogy a tó háromnegyed része Ausztriához tartozik, s a magyar negyedrész majd’ háromnegyede áthatolhatatlan nádas. A vízmélység alig haladja meg a másfél métert, a fürdőző bokáig vagy még mélyebbre süllyed a lágy iszapba, ami gyanúsan kellemes érzés. A szikes víz valószínűtlenül selymes és puha. A villanymotoros csónak itt is halkan zümmög, de mintha lassúbb lenne, mint az osztrák oldalon volt. Megpróbálok Ausztria felé indulni, kíváncsi vagyok, hogy kergetnek vissza a határőrök, mert a vízen még útlevél birtokában sem lehet átlépni a határt. De térkép híján rosszul becsülöm meg az irányt, csak a legközelebbi nádasig jutunk. Néptelen és végtelen víztükörről szó sincs, a délutáni nap is éget. A vízből, pedig sekély, valahogy nehezen megy a visszakapaszkodás a csónakba. Nem emlékszem, hogy öt évvel ezelőtt ilyen gondom lett volna. Lehet, hogy az osztrák csónakok alacsonyabb építésűek?
Miben van fantázia?
Mégiscsak jól láttam – hallok egy hangot hátulról –, Kőszeg Feri. B. Tóni, a soproni SZDSZ alapító tagja, jelenleg a strand egyik fagylaltozójának tulajdonosa. Azonnal kapunk egy-egy adag pompás fagylaltot.
Előkerül Béla is, a strand mindenese, ugyancsak ős-SZDSZ-es. Nyugaton vagyunk, Európa határában.
Igen, mondja Tóni, itt az emberek az első perctől fogva tudták, miről van szó. Volt összehasonlításuk, látták, hogy élnek odaát, és a rendszerváltás után itt majdnem mindenkinek jobb lett. Ilyen nyarunk évek óta nem volt, rengeteget kell dolgozni, de hát az az igazság, hogy lehet is keresni.
Tóni az Alföldről, Hajdú megyéből került Sopronba, akár Kertész Zoltán, a város országgyűlési képviselője. Számítógépes volt. Láttam – mondja –, hogy itt az idegenforgalomban van fantázia. Megtanultam a fagylaltkészítést, magunk csinálunk mindent. Télen egy sífelvonót üzemeltet, bár a Sopron környéki hegyekben általában csak néhány hétig van síelésre alkalmas hó. A tősgyökeres soproniak nem szívesen változtatnak az életformájukon. Márpedig ma az embernek abba kell belefognia, amiben fantázia van. A maradék poncichterek nem is bánják, ha az ilyesmit más csinálja helyettük.
Tóninak mennie kell, a felesége hívja, a fagylaltozóban kisegítő ismerős gyerekek nyomban elkószálnak, ha a gazda nincs jelen. Nem vagyok vezető típus – mondja Tóni búcsúzóul –, jobb szeretek mindent magam megcsinálni, mint kiadni a munkát. Aztán rászól a házigazdánkra, Frédi bá’-ra. – Vigyázz ezekre a vendégekre! Ismered a Kőszeg urat?
Zavartan szabadkozom. Frédi igazán nem ad okot a nógatásra. Az a fajta vendéglátó, aki együtt élvezi a vendéggel a vendégeskedést. Panzióvacsoránkat kéretlenül egyre gazdagítja, esténként pedig táncra perdül törzsvendégével, egy dús szakállú milliomossal, akiről azt mondják, a környék legnagyobb építési vállalkozója. Amikor menni készülünk, Frédi kéri, várjuk meg a feleségét, ő nem akarja átvenni a pénzt.
Béla
Ezek a pavilonok mind nyolc-kilenc éve épültek – magyarázza Béla, az SZDSZ-aktivista telepgondnok. – Akkor még csak külön engedéllyel lehetett idejönni, de a határsávengedélyt már elég könnyen megadták. A házak egy részét rendőrtisztek, határőrtisztek építtették. Ezeknek itt nagyobb hatalmuk volt, mint bárhol másutt az országban. A háború után rengeteg régi sopronit kitelepítettek, a forradalom után pedig sok ezer ember ment át Ausztriába. A helyükre megbízhatóakat hoztak. Ha Sopronban vettél tévékészüléket, azon az osztrák műsort nem lehetett fogni, eleve kiszerelték belőle a sávot. Annyi volt a besúgó, hogy minden szavadat jelentették. Néhány haverral dumáltunk, átült hozzánk egy szivar, az is dumált. Aztán bevittek, rám varrtak izgatást, szervezkedést, garázdaságot: harmincöt hónapot voltam benn. Az ítélet után a Gyűjtőbe vittek, akkor, 1974–75-ben még úgy hétszázán voltunk ott politikaiak. Szóval itt nem csípik a kommunistákat. Kertész Zoli is ezért tudott nyerni, pedig az első fordulóban Boros László, aki született soproni, még 2500-zal vezetett. De most van is mit hallgatnia a Zolinak, hogy lepaktáltunk.
Én eleget kapálództam a koalíció ellen, most megkockáztathatom, hogy a védelmembe vegyem: nem volt az SZDSZ-nek más választása. Ezt Béla is elfogadja. De hozzáteszi: a polgármesterünk kilépett az SZDSZ-ből, függetlenként akar indulni. Az itt nem fog menni, hogy az MSZP-vel közös jelöltet állítsunk. De lesz nekünk saját jelöltünk, és nyerni is fogunk. Mert itt nincsen más párt. Fidesz nincs, MDF nincs, a Torgyánék próbálkoznak, de nekik sincs esélyük.
– Ha lenne itt egy camping, ez a telep eltartaná magát – mondja.
– Miért nincs?
– A tisztiorvosi hivatal nem adta meg az engedélyt. Nincs elegendő tisztálkodási lehetőség, WC.
– Egy vállalkozónak megérné megcsinálni.
– Egyelőre arra se adnak engedélyt. Tisztázatlanok a tulajdonviszonyok. – Ez, ahol ülünk – magyarázza Béla –, tulajdonképpen vízfelület. Kővel töltötték fel a medret, csak a tetejére húztak egy vékony réteg termőföldet. Mindenféle fával kísérleteztünk, leginkább a parti fűz maradt meg. De azok is csenevészek, a kő között nem tudnak talajt fogni. Csak ez a fa itt, nézd, ennek a gyökerei valahogy áttörtek a kövek között, elérték a régi iszapos tómedret. Azóta ez a fa úgy nő, mintha húznák. Ezt kell kivárni a többivel is…
- Belföld [6]