Amióta megindultunk „vissza Európába”, a politológusok által „demokratikus átmenetnek” nevezett úton, újból és újból fölvetődik a kérdés, hogy tulajdonképpen hova vezet ez az út. Hogy minek kell búcsút mondani (diktatúra, kényszergazdálkodás stb.), az nagyjából világos. Mint ahogy ahhoz sem igen fér kétség, hogy – sajnos – megint egyszer „utolérni” kell a boldog Nyugatot, méghozzá ezúttal messzebbről, mint valaha is a XIX. század óta.
A demokrácia 1989 utáni magyar felfogására egyebek közt az jellemző, hogy az elveket a szőnyeg alá söpörve (vagy egyenesen nem létezőnek véve) minden felmerülő problémát vagy pragmatikusan, vagy formális szabályok tükrében szemlél. Az elvektől való félelem mögött nyilvánvalóan az elmúlt évtizedek csalódásai munkálnak. Sem a marxi–lenini szocializmus, sem a múltba néző nacionalizmus nem azt hozta, amit ígért. Ez mindenekelőtt a pragmatikus, „csak a dolgot magát néző”, értékek képviseletétől óvakodó, csakis érdekeket figyelembe vevő, azok egyeztetésére törekvő politikának kedvez. Az 1994. májusi választások uralomra is segítették ezt a szociálpragmatikát, amely annyiban liberális is, hogy tiszteletben tartja a szabadságjogokat, és aláveti magát a demokrácia formalizált eljárási szabályainak.
Az átlagember liberális várakozásai még ennél is kevésbé elviek. Legfontosabb tartalmuk negatív, az állam szíveskedjék nem nyüveszteni polgárait, ami más szavakkal azt jelenti, hogy „a politika” szorítkozzék a magánboldogulás feltételrendszerének biztosítására. Ebben a negatív értelemben sokkal több a liberális Magyarországon, mint ahányan az SZDSZ-re vagy a Fideszre szavaztak.
Meglehet, hogy kedvező politikai légkörben ez a negatív liberalizmus fejlődőképesnek bizonyul, és olyan pozitív elemeket is magába emel, mint a másság iránti tolerancia, a másik ember jogainak figyelembevétele. Ettől még messze vagyunk, márpedig ez a negatív liberalizmus éppen azokra a problémákra nem ad választ, amelyeket ebben a mai, átmeneti korszakban a társadalom „demokratikus” alapon való újjászervezése felvet.
A cselekvés negatív határait talán kicövekeli, de pozitív közösségépítésre nem ad receptet.
Ha a – végre – függetlenné vált Magyarország több akar lenni, mint buzgón előre igyekvő paraszt az európai sakktáblán, ha valóban becsvágya az, hogy összetartó, kollektív cselekvésre képes, minden egyes polgára számára vonzó politikai közösséggé (nemzetté!) váljon, akkor olyan kérdésekkel is szembe kell néznie, amelyekre a liberalizmus mint formális szabályrendszer nem ad választ, de amelyekben egy nemzeti közösségen belül egyezségnek kell lennie. Ilyen kérdés először is – minden egyebet megelőzően – nemzetünk helye a világban, azaz a szélesebb Európában és a szűkebb szomszédságban. Ilyen továbbá az az elvi alap, amelyre a „három Magyarország” (a nemzeti konzervatív, a szocialista és a liberális) együttélése és társadalmi békéje felépíthető. Ilyen végül a szociális igazságosságnak az a minimuma, amelyben a magyar társadalom különböző csoportjai megegyeznek egymással, s amelyhez ennélfogva az elosztási és újraelosztási politika folyamatosan hozzáigazítandó.
A közösségi kohézió fentebb körvonalazott problémáira sem a liberalizmus, sem a szociálpragmatizmus nem ad megnyugtató választ: az első azért, mert fogalomrendszeréből hiányzik a történelmileg kialakult közösség; a második azért, mert a csoportérdekek egyeztetéséből nem keletkezik társadalmi egész.
Elképzelhető-e az ezredvégi Magyarországon olyan elvrendszer, amely az elmúlt háromnegyed évszázad romjai alól kikecmergő társadalmat közösséggé kovácsolhatná?
Véleményem szerint ez a republikanizmus.
Tudom, hogy ez a fogalom Magyarországon csaknem ismeretlen. De a magatartás, amelyet e szó körvonalaz, sokkal elterjedtebb, mint számos más, fölkapott „izmus”. A republikanizmus ugyanis nem egyéb, mint a nemzeti közösség önzetlen szolgálatára való hajlandóság, továbbá a közösség demokratikus önkormányzatát lehetővé tévő intézményekhez – a szabadság rendjéhez – való hűség. A „hűség” szó, mint rendesen, erkölcsi elkötelezettségre utal. Éspedig arra, hogy a republikánus a köz javát minden magán- vagy csoportérdek fölé helyezi; hogy komolyan veszi és pártatlanul érvényesíti a köztársaság törvényeit; hogy kész harcba szállni a köztársaság létét, a közszabadságokat, a közélet tisztaságát, a polgárok jogait stb. belülről vagy kívülről fenyegető veszélyekkel.
A republikanizmus voltaképpen nem más, mint amit Montesquieu „erénynek” nevez, s végső soron hazaszeretetként definiál. Egy korunkbeli német közíró és szociológus (Habermas) ugyanebben az értelemben „alkotmányos patriotizmusról” beszél azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a nemzethez és a szabadságintézményekhez való hűséget egyetlen fogalomban egyesítse.
Az én szememben a republikanizmus olyan szintézis, amelyben súrlódás nélkül összetalálkozhat az a bizonyos „három Magyarország” (s valamilyen értelemben már össze is találkozott). A republikanizmus olyan laikus, evilági morál, amelynek elfogadásához elég a nemzeti közösséggel való azonosulás, de amely ugyanakkor elfogadható a kereszténység, a szocializmus, de az elvi liberalizmus oldaláról is.
Legyünk republikánusok!