„Hol vannak a férfiak,
kiket háborúba hurcoltak?
Mondjátok, mért van így,
mondjátok, mért van így?”
Magát a dalt két hangon őrzöm magamban, Jobba Gabi mélabús tónusában és Marlene Dietrich kissé sprődebb előadásmódján. Azok közé a melódiák közé tartozik, amelyek, mint a Lili Marlen vagy a Katyusa, első hallásra ismerősek. Elemi módon azok, ahogyan a naplemente vagy anyánk arca. Homályos ősemlékek, a személyiség építőelemei. Mióta eszemet tudom, velem van a háború. Velem volt gyerekkoromban, tőlem szinte karnyújtásnyira, nagyapám zsinórírásos tábori levelezőlapjain, apám halotti bizonyítványán, a Hitler-szalonnának csúfolt tömblekvár ízében és vágyaim netovábbjának, az éppen csak megérintett brit pilótasapkának simogató barna színében.
Velem volt a háború a zizzenő mozi-sötétben, az Óbuda filmszínház dohos nézőterén, a „Találkozás az Elbánál” vagy a „Berlin eleste” diadalmas záróképeiben, gyerekkorom egyetemessé kivetülő magyar–török, kuruc–labanc és persze szovjet–német dichotómiájában. Az akkoriban hozzáférhető hősök, Kosevoj és Mareszjev, Zója és Súra, de még az orosz-tankönyvbeli Szása Tiskevics és Ványa Andrijanov is azzal a megnyugtató tanulsággal szolgáltak, hogy van abszolút jó és abszolút gonosz, fény és sötétség, Ormuzd és Ahrimán, a világ vérzik és szenved, de erkölcsileg áttekinthető.
Tényleges valóságként, hogy úgy mondjam, natúrban, sohasem láttam háborút. Azazhogy mégis: ötvenhat október–novemberében belém ivódott egy kép: az a ház a Lenin körúton, amelynek külső falát a szovjet belövések mintha leborotválták volna. Az ekként láthatóvá vált otthonok azonban különös módon nem sérültek meg. Egy első emeleti nagyszoba valósággal idilli képet nyújtott. A zöld bársonyos pamlagtól balra, családi fényképek alatt sötétbarna zongora állt, egyik lábát a semmibe lógatva.
Talán ennek a látványnak köszönhetem, hogy utóbb sem Picasso, sem pedig Dali megértése nem okozott gondot nekem. Diákkoromban olvastam egy orosz verset. A szerző részt vett a Vörös Hadsereg magyarországi hadműveleteiben, eljutott, mint költeményében írja, „csérez Budapest do Szombatyel” (Budapesten át Szombathelyig), s ott megrendítő élményben lett része: egy magányos házban gyászruhás fiatal özvegyasszony szakadatlanul egy és ugyanazon hanglemezt tette fel a fonográfra, egy dalt, amelynek refrénjét a költő oroszos átírásban beépítette versébe: „Viszontlaatasra kapitán”, egyszóval „viszontlátásra, hadnagy úr”.
Ez a háborús motívum, a férjét vesztett asszony képmása, tökéletesen rímelt gyermek- és ifjúkorom valóságára. Két hadiözvegy, anyám és nagyanyám között nőttem fel, s a túlélő rokonság zömét is nők alkották. „Hol vannak a férfiak?” – ez a kérdés szüntelenül ott lebegett nyomasztó beszélgetéseik felett, amelyeknek a világégés – Isonzótól Sztálingrádig – kifogyhatatlan témája maradt. Így zajlott az életük, háborúról háborúra. Mire az elsőt megbeszélték, már kezdődött a második. S én lettem szemükben, még gyerekként, a féltett férfi.
Nem sokat törődtem szorongásaikkal. Kamaszos magabiztossággal a békére tettem fel életemet. Hogy úgy mondjam, kinőttem a háborúból. Később, botcsinálta, kényszerpályára került fordítóként egyebek között szovjet katonai irodalmat ültettem át magyar nyelvre. Baráti körben akkortájt azzal hencegtem, hogy egy közepes ütközetet bízvást el tudnék menedzselni. Maga a háború azonban merő elvontságként létezett a tudatomban.
Legföljebb reflexeim vallottak másra. Nehéz és intim búcsúzkodások alkalmával úgy éreztem, mintha gyorsbehívót kaptam volna valami távoli frontra.
- Költői kérdés [5]