Ma is működik a „Mésztelep” és a felsőgallai 6-os telep, ahol a húszas évek első betelepülőit – az ország minden részéről érkezett, főleg család nélküli embereket – helyezték el, nagy kolóniákban. Azóta újabb és újabb betelepülési hullámok érték el Tatabányát, ahol az 50-es évektől kezdődően a „szocialista város” szindrómának köszönhetően az átlagosnál több lakótelepi lakás épült, és így a betelepülők is valamivel könnyebben jutottak lakáshoz. A mindenkori betelepülők túlnyomó többsége egészségkárosító munkát végzett, nagyobb valószínűséggel lett rokkant, leszázalékolt, küszködött súlyos megélhetési gondokkal. Az embertelen körülmények, az adaptálódás nehézségei gyakran vezettek a korábban vagy a beköltözés után alakult családok felbomlásához.
Az új honfoglalás
A nyolcvanas évek elejétől újabb betelepülők érkeztek, 3-4 év alatt 3000-en, Szabolcs-Szatmár és Borsod megyéből, a helyi illetékesek szerint főként a Ricse, Cigánd és Zemplénagárd nevű falvakból. Az említett falvak polgármesterei azonban nem tudnak ilyen mértékű elvándorlásról. Szerintük a korábban eljáró, ma munka nélkül tengődő férfiak családjainak jó része nem költözött el, és a segélyeken kívül a mezőgazdaságból próbál némi jövedelmet kifacsarni. A tatabányai mitológia mégis tudni véli, hogy a zömében cigány származású, munkát kereső emberek nagy családokkal, rokoni kapcsolatok révén innen jöttek, és elsősorban ők voltak azok, akik rövid időn belül kiutalásra váró, elhagyatott, megüresedett lakásokat foglaltak el, törtek fel. A lakásfoglalások négy területet érintettek: a már említett Mésztelepet és Felsőgalla 6-os telepet, valamint a város belsejében elhelyezkedő újvárosi öreg lakótelepet és a hetvenes–nyolcvanas években, kolóniapótló jelleggel megépített kertvárosi (helyi szóhasználat szerint Mandinka-) lakótelepet.
Változások legelőször a Mésztelepen mutatkoztak. Az ott élő nyugdíjas bányászok, cement- és mészgyári munkások addig viszonylag nyugodt életet éltek a szoba-konyhás félkomfortos lakásokban, minimális közüzemi díjakat fizetve, de az önkényes betelepülők hamar átvették a telep „irányítását”. Az öregek, ha tehették, elmenekültek, vagy az önkormányzatnál kilincseltek megoldásért. A munkanélküli lakásfoglalók elsősorban színesfémgyűjtésből éltek. Ez volt az az időszak a város életében, amikor nem maradt a távhővezetékeken alumíniumlemez, és a vonatok órákat várakoztak a kifűrészelt kábelek miatt.
A 6-os telepen hasonló helyzet alakult ki. Újváros régi lakótelepe egy-két év alatt elgettósodott, csakúgy, mint a Mandinka-lakótelep. A közbiztonság ezen a négy területen ellenőrizhetetlenné vált. Mindennapossá váltak a komoly összetűzések, amelyekbe a rendőrség nemigen tudott beleavatkozni. Az „őslakók” kiterjedt polgárvédelmi hálózatot hoztak létre nemcsak az említett környékeken, hanem a jobbmódú kertes negyedekben is. A helyi lakosok feljelentések özönével bombázták a rendőrséget, az öt-hat éve lakásra váró 3500-4000 tatabányai pedig az önkormányzattól követelt magyarázatot.
A szabad költözködés joga
Mennyiben felelős a város vezetése a kialakult helyzetért? – kérdeztem Bencsik János polgármestert.
A nyolcvanas években, amikor a családsegítő központban dolgoztam, értesítettük a tanácsot a nagyszámú betelepülésről, de nem vették komolyan. Az önkormányzat pedig először félt, hogy a közvélemény szociálisan érzéketlennek ítéli, ha a betelepülőkkel szemben hatásos intézkedéseket tesz. Ezenkívül nem volt megfelelő a segélyezés szabályozása. A szociális törvény állampolgári jogon biztosítja a támogatást akkor is, ha a rászoruló csak ideiglenes lakcímmel rendelkezik az adott településen. Persze ennek híre ment, és ez még többeket vonzott a városba.
Mennyi pénzt osztottak szét?
A segélykeret 1990-ben 36 millió volt, ebben az évben 240 millió.
A lakosság nyomására az önkormányzat drasztikus lépésekre szánta el magát.
Hosszú gondolkodás és egységes testületi döntés után kezdődtek meg a kilakoltatások. A lakásfoglalók száma 300, ezek közül 70 kilakoltatásra került. Először az újvárosban és a kertvárosban lakást foglalókat a Mésztelepre és a 6-os telepre költöztettük. De most már ott tartunk, hogy semmilyen lakhatási lehetőséget nem tudunk biztosítani a kilakoltatottaknak. Tízből nyolcan a határozat kézhezvétele után önként kiköltöznek. Ilyenkor viszik az ajtót-ablakot tokostul, és minden beépített értéket, amit mozdítani lehet.
Érezhető-e, hogy a kilakoltatások változást idéztek elő?
Nem olyan mértékben, mint kívánatos lenne. Az utcára került családoknak csak 20 százaléka távozik a városból. Tapasztalható ezenkívül elvándorlás olyanok – főleg értelmiségiek – körében is, akik vidéken építkeznek, telepednek le. Ennek ellenére nem csökken a város lélekszáma, még mindig vannak betelepülők, valószínűleg nem a kvalifikált rétegekből.
Nemcsak a lakásfoglalókat, hanem a lakbér- és közüzemidíj-hátralékos családokat is kilakoltatják.
Jelenleg a lakosság 25 százaléka tartozik valamilyen módon, némely családok hátraléka meghaladja a 200 ezer forintot is. A közüzemi szolgáltatók sok esetben pert indítottak, és az érvényes bírósági határozatok alapján kell az önkormányzatnak a kilakoltatást végrehajtania. Ilyen esetekben mindig alacsonyabb komfortfokozatú lakásokba költöztetjük a családokat: a Mésztelepre vagy a 6-os telepre. Különbséget kell azonban tenni azok között, akik szándékosan és akik önhibájukon kívül nem fizetnek. Megpróbálkoztunk a tartozások enyhítésével, átvállalásával, de fel kellett hagynunk ezzel, mert a rendszeresen fizetők felháborodtak, mondván: akkor ők sem fizetnek. A rendezést két rendelet életbe léptetésétől várjuk. Az egyik szerint a közüzemi díjakat közadók módjára lehet majd behajtani. A másik egy erős szociális rendelet lesz, amely az e célra felállított bizottságra bízza, hogy döntsön az egyes családok rászorultságáról és támogatásáról.
Ön a nyolcvanas években szociális munkát végzett, most meg kőkemény kilakoltatási intézkedéseket foganatosít.
Nekem mint polgármesternek a város egészének az érdekét kell néznem. Nem engedhető meg, hogy kívülről jött családok tönkretegyék a város életét, de az sem, hogy bárki is fedél nélkül éljen. Minden embernek joga a szabad lakóhely-változtatás. Magam is Békés megyéből származom. Választhasson ki-ki lakóhelyet, de teremtse is meg saját erejéből az egzisztenciáját, alkalmazkodjék a szokásokhoz, és ha kell, várja ki a sorát. Mert elfogadhatatlan, hogy bárki jogot sértve elfoglaljon bármit is.
Felsőgalla, 6-os telep
Omladozó földszintes sorház. Hat kartonból, pléhdarabokból összetákolt ajtó, hat 25 négyzetméteres szoba-konyha, hat család. Az ajtók előtt, az utca szintje alatt 20 négyzetméteres „kertek''. Az egyik udvarban foszladozó spárgákra kiterített színes ruhák. A kerítés mellett kiszuperált fürdőkád, alatta a mosásból megmaradt és a vécé felől szivárgó szennyvíz keveréke. Az ajtó előtt cigány család, három-négy gyerek és vagy ugyanannyi felnőtt. Míg a rangidős férfi nem int remegő kezével, addig a többi nem beszélhet; akkor viszont egymást túlkiabálva mondják, követhetetlenül. Ricséről jöttek, ’90-ben, nem tudják (vagy nem mondják meg), hányan.
Miért nem mennek haza?
Nincs házunk, azért.
Ezt a lakást hogyan szerezték?
Albérlet – vágja rá az öreg.
Kaptak segélyt az önkormányzattól?
Egyszeri segélyt. Kétezer forintot. Szerintük az a támogatás, hogy kidobják az embert az utcára. Jönnek itten rendőrök meg kommandósok, mindenki. Megfogják a családokat, kipakolják az utcára, a cuccukat meg elviszik a szeméttelepre. Ha nincs otthon, és le van zárva a lakás, feltörik. Kirámolják az utcára a holmit. Nem törődnek vele, hogy ellopják, amit az ember nagy keservesen összeharácsolt. A fiatalokat kidobják az utcára, a románokat meg idehozzák.
Hány gyerek van?
Három kiskorú, vagyis négy, mert az anyjuk is 16 éves. Van, akinek azért nem adják ki a gyereket a kórházban, mert nincs saját lakása. Kinn voltak a pestiek. Megnézték a lakást, jónak mondták. Azt mondták, lakhatnak itt a gyerekek nyugodtan. Nézze meg. Ugyanakkora a szoba, mint a konyha. Az ágyat nem lehet kihúzni, mert nem fér el. Víz nincs, de a vízdíjat ugyanúgy fizessük, mert itt van kint a kút.
Elhúzzam a szekrényt? Penészes a fal.
De szedik a lakbért. Bementem az önkormányzathoz. Azt mondták, én minden héten megyek. Mondom, összetéveszt valakivel, muszáj menni, mert ha nem vón’ muszáj, nem mennék.
Mit szeretnének?
Azt, hogy az embert támogassák, meg hagyják békén. Ne volna ez a kipakolás minden éven. Hagyjanak minket békén a francba…