A miniszterelnök úr augusztus 20-a alkalmából interjút adott a Magyar Hírlapnak. Egyebek mellett megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy az ellenzék elégedetlen a médiával kapcsolatos döntésekkel. „Az elmúlt hetek… azt bizonyítják, hogy beköszöntött a médiabéke. És számomra ez a fontos, nem pedig az, miként vélekedik minderről az ellenzék.” A miniszterelnök úrnak sajátos és veszélyes elképzelései vannak a médiabékéről. Ha a békéhez nem szükséges, hogy a békétlen felek megbékéljenek, ha nem fontos, „miként vélekedik minderről az ellenzék”, akkor már a Nahlik–Csúcs-érában is médiabéke volt…
Most nagyobb esély van arra, hogy a közmédia normálisan működjön, mintha médiabéke lenne. A médiabékének ugyanis az lenne az egyetlen lehetősége, hogy a köz rádióját és televízióját politikai alapon megosszák, az pedig nem normális állapot. Lehet(ett) választani: vagy médiabéke, vagy pártsemleges média. De egyik sem lesz, ha a kormányzó pártok és a médiavezetők nem élik át a helyzet abszurditását: azt, hogy a saját ítéletüknek vannak kiszolgáltatva, mert a médiumok tisztességét nem biztosíthatják politikai konszenzussal, nem mérhetik az ellenzék véleményével, nem garantálhatják a kisebbségnek adott jogosítványokkal.
A médiatörvény tervezetének kodifikátorai addig bűvészkedtek a politikai kisebbséget védő garanciák beépítésével, amíg sikerült istentelenül elbonyolítani a törvénytervezetet, de mindhiába, mert olyan működőképes törvénytervezet nem létezik, amivel bármit meg tudna akadályozni egy ilyen pici, a parlamenti szavazatok harmadával sem rendelkező ellenzék, amely ráadásul a köztársasági elnököt is a mostani kormánypártok ügynökének tekinti.
Az országos magántévék és magánrádiók megjelenése sok mindenen segít, de az ellenzéken nem. „Keresztény-nemzeti” vazallusok biztos nem lesznek, az nem üzlet. A „keresztény-nemzeti” ellenzéknek önmagát kellene szembeköpnie, eddigi médiapolitikájának tisztességtelenségét kellene elismernie ahhoz, hogy a tisztességes média tisztességét elismerje.
A kormánypártok képesek lehetnek arra, hogy ne éljenek vissza a lehetőségeikkel, a visszaélés lehetőségétől azonban nem tudják magukat megfosztani. És arra sem számíthatnak, hogy az ellenzék elismeri a vissza nem élést.
Ráadásul a közszolgálati normák érvényesítése a szakmától önmegtagadást és öncsonkítást követel. Egyrészt azért, mert a bukott koalíció a színvonalas munkára képes rádiós és tévés újságírókat önmaga ellenségévé nevelte, függetlenségi harcba kényszerítette, s illúzió azt gondolni, hogy egyéb területeken meg tudja őrizni a semlegességét az, aki a saját szakmájában az egyik féllel harcra, a másikkal szövetségbe kényszerül. Másrészt azért, mert a véleményformáló újságírás és a hírtermelés szétválasztása nem történt és nem történhetett meg.
Ez a szétválasztás igen fájdalmas lesz. Nagyon szigorú normákat kellene érvényesíteni, nagyon következetesen, nagyon sok ütközéssel úgy, hogy ezt nemcsak az ellenzék, de a közvélemény, a közönség sem fogja honorálni.
A legnépszerűbb újságíróknak, akiket a közönség véleményformáló értelmiségiként is, híradós műsorvezetőként is elfogad, akiket szívesen lát, hallgat és olvas a közmédiában, a magánmédiában és az írott sajtóban is, azt kell mondani, hogy vagy-vagy!
Szüzek nincsenek vagy legalábbis kevesen, eddig volt, ami volt, de most választani kell. Aki hírt termel, tudósít, a politikusok véleményét közvetíti és ütközteti, annak ezentúl a nyilvánosság előtt nincs véleménye. Nemcsak egy párthoz köthető véleménye nincs, hanem semmilyen. Nemcsak az adott műsorban, az adott vitában és az adott csatornán, hanem sehol. A kommunikátor személye nem darabolódik szét műsorokra és csatornákra, a megnyilatkozásai összeállnak a közönség emlékezetében, és hatnak akkor is, amikor éppen példás semlegességgel vezet le egy vitaműsort. Aki nem tud lemondani arról, hogy, mondjuk, a Tv4-en politikai szimpátiáinak alakulásáról csevegjen, annak arról kell lemondania, hogy a közszolgálati tévében két politikus vitáját vezesse.
A véleményformáló újságírás nagyon szép mesterség, a Beszélő című magánlap munkatársai mind ezt művelik, nem is tudnának lemondani róla, ne is számítsanak ránk a Híradóban.
Kérdés, hogy a véleményformáló újságírókat csak a tájékoztató és véleményütköztető műsorokból kell kitiltani, vagy egyáltalán a közmédiából. A Duna Tv-t például könnyű sterilizálni, mert egyetlen nagy formátumú kommunikátor sem dolgozik benne. De képzeljük el a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót Havas Henrik, Mester Ákos, Szénási Sándor… és sokan mások nélkül. Vagy képzeljük el őket a véleményük nélkül. Hát igen nehéz. De akkor ne akarjuk elképzelni Antall Istvánt, Király Editet, Lakatos Pált… és másokat (nem sokat) sem a közmédia és a véleményük nélkül. Ha viszont a véleményformáló újságíróknak vannak műsoraik, akkor bizony méricskélni kell, ellensúlyozni, egyensúlyt tartani, a nézetek irányultságát követni. Szóval olyasvalamit kell csinálni, amit egzakt normákkal megragadni nem lehet.
Hiába van tehát ellenzék, magánmédia, törvény, és hiába vannak lefektetett normák, senki nem lesz abban a helyzetben, hogy objektíve megállapíthassa: a közmédia tisztességesen működik. Minden ilyen megállapítás és ennek az ellenkezője is ilyen vagy olyan mértékben szubjektív lesz és érdekfüggő.
A megnyugvás nem aktuális. Minél nyugodtabbak lesznek a közmédia tisztességes működése felől azok, akik ezért felelősek, annál kevésbé.
- Belföld [6]