Skip to main content

Békét vagy médiát

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A miniszterelnök úr augusztus 20-a alkalmából interjút adott a Magyar Hírlapnak. Egyebek mellett megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy az ellenzék elégedetlen a médiával kapcsolatos döntésekkel. „Az elmúlt hetek… azt bizonyítják, hogy beköszöntött a médiabéke. És számomra ez a fontos, nem pedig az, miként vélekedik minderről az ellenzék.” A miniszterelnök úrnak sajátos és veszélyes elképzelései vannak a médiabékéről. Ha a békéhez nem szükséges, hogy a békétlen felek megbékéljenek, ha nem fontos, „miként vélekedik minderről az ellenzék”, akkor már a Nahlik–Csúcs-érában is médiabéke volt…

Most nagyobb esély van arra, hogy a közmédia normálisan működjön, mintha médiabéke lenne. A médiabékének ugyanis az lenne az egyetlen lehetősége, hogy a köz rádióját és televízióját politikai alapon megosszák, az pedig nem normális állapot. Lehet(ett) választani: vagy médiabéke, vagy pártsemleges média. De egyik sem lesz, ha a kormányzó pártok és a médiavezetők nem élik át a helyzet abszurditását: azt, hogy a saját ítéletüknek vannak kiszolgáltatva, mert a médiumok tisztességét nem biztosíthatják politikai konszenzussal, nem mérhetik az ellenzék véleményével, nem garantálhatják a kisebbségnek adott jogosítványokkal.

A médiatörvény tervezetének kodifikátorai addig bűvészkedtek a politikai kisebbséget védő garanciák beépítésével, amíg sikerült istentelenül elbonyolítani a törvénytervezetet, de mindhiába, mert olyan működőképes törvénytervezet nem létezik, amivel bármit meg tudna akadályozni egy ilyen pici, a parlamenti szavazatok harmadával sem rendelkező ellenzék, amely ráadásul a köztársasági elnököt is a mostani kormánypártok ügynökének tekinti.

Az országos magántévék és magánrádiók megjelenése sok mindenen segít, de az ellenzéken nem. „Keresztény-nemzeti” vazallusok biztos nem lesznek, az nem üzlet. A „keresztény-nemzeti” ellenzéknek önmagát kellene szembeköpnie, eddigi médiapolitikájának tisztességtelenségét kellene elismernie ahhoz, hogy a tisztességes média tisztességét elismerje.

A kormánypártok képesek lehetnek arra, hogy ne éljenek vissza a lehetőségeikkel, a visszaélés lehetőségétől azonban nem tudják magukat megfosztani. És arra sem számíthatnak, hogy az ellenzék elismeri a vissza nem élést.

Ráadásul a közszolgálati normák érvényesítése a szakmától önmegtagadást és öncsonkítást követel. Egyrészt azért, mert a bukott koalíció a színvonalas munkára képes rádiós és tévés újságírókat önmaga ellenségévé nevelte, függetlenségi harcba kényszerítette, s illúzió azt gondolni, hogy egyéb területeken meg tudja őrizni a semlegességét az, aki a saját szakmájában az egyik féllel harcra, a másikkal szövetségbe kényszerül. Másrészt azért, mert a véleményformáló újságírás és a hírtermelés szétválasztása nem történt és nem történhetett meg.

Ez a szétválasztás igen fájdalmas lesz. Nagyon szigorú normákat kellene érvényesíteni, nagyon következetesen, nagyon sok ütközéssel úgy, hogy ezt nemcsak az ellenzék, de a közvélemény, a közönség sem fogja honorálni.

A legnépszerűbb újságíróknak, akiket a közönség véleményformáló értelmiségiként is, híradós műsorvezetőként is elfogad, akiket szívesen lát, hallgat és olvas a közmédiában, a magánmédiában és az írott sajtóban is, azt kell mondani, hogy vagy-vagy!

Szüzek nincsenek vagy legalábbis kevesen, eddig volt, ami volt, de most választani kell. Aki hírt termel, tudósít, a politikusok véleményét közvetíti és ütközteti, annak ezentúl a nyilvánosság előtt nincs véleménye. Nemcsak egy párthoz köthető véleménye nincs, hanem semmilyen. Nemcsak az adott műsorban, az adott vitában és az adott csatornán, hanem sehol. A kommunikátor személye nem darabolódik szét műsorokra és csatornákra, a megnyilatkozásai összeállnak a közönség emlékezetében, és hatnak akkor is, amikor éppen példás semlegességgel vezet le egy vitaműsort. Aki nem tud lemondani arról, hogy, mondjuk, a Tv4-en politikai szimpátiáinak alakulásáról csevegjen, annak arról kell lemondania, hogy a közszolgálati tévében két politikus vitáját vezesse.

A véleményformáló újságírás nagyon szép mesterség, a Beszélő című magánlap munkatársai mind ezt művelik, nem is tudnának lemondani róla, ne is számítsanak ránk a Híradóban.

Kérdés, hogy a véleményformáló újságírókat csak a tájékoztató és véleményütköztető műsorokból kell kitiltani, vagy egyáltalán a közmédiából. A Duna Tv-t például könnyű sterilizálni, mert egyetlen nagy formátumú kommunikátor sem dolgozik benne. De képzeljük el a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót Havas Henrik, Mester Ákos, Szénási Sándor… és sokan mások nélkül. Vagy képzeljük el őket a véleményük nélkül. Hát igen nehéz. De akkor ne akarjuk elképzelni Antall Istvánt, Király Editet, Lakatos Pált… és másokat (nem sokat) sem a közmédia és a véleményük nélkül. Ha viszont a véleményformáló újságíróknak vannak műsoraik, akkor bizony méricskélni kell, ellensúlyozni, egyensúlyt tartani, a nézetek irányultságát követni. Szóval olyasvalamit kell csinálni, amit egzakt normákkal megragadni nem lehet.

Hiába van tehát ellenzék, magánmédia, törvény, és hiába vannak lefektetett normák, senki nem lesz abban a helyzetben, hogy objektíve megállapíthassa: a közmédia tisztességesen működik. Minden ilyen megállapítás és ennek az ellenkezője is ilyen vagy olyan mértékben szubjektív lesz és érdekfüggő.

A megnyugvás nem aktuális. Minél nyugodtabbak lesznek a közmédia tisztességes működése felől azok, akik ezért felelősek, annál kevésbé.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon