Hollywood Írország felé fordul.
„Amikor meghallottam, hogy Alan Parker Dublinban készít filmet, hirtelen elfogott a féltékenység” – nyilatkozta nemrég Stephen Frears.
Érthető. Hollywoodban résen kell lenni. Nem elég, hogy egy isten háta mögötti írt, valami Jimmy Sheridant Los Angelesbe cipeltek, és Oscar-várományossá tupíroztak, most még Alan Parker is, aki azért ismeri a dörgést… Irány Dublin!
Parker dublini termékét még nem láthattuk, de kezdünk valamit sejteni. Két divatos amerikai–ír filmet is megnézhetünk most nyáron, és aligha mondhatunk mást, hogy Jim Sheridan még tanulhat Frearstól. Az előbbi: dráma- és forgatókönyvíró, színházi és filmmindenes, eddig igazán csak hazájában honos, ott minden harmadik produkciót ő készíti. Hiába: tavaly még egyetlen filmszakkönyv se tudott róla, mára Hollywood elismert ír mozicsinálója, régi filmjeit is vetítgetik műholdas csatornákon, s ez sem akármi. (Rendeztek tavaly a Szindbádban egy ír filmhetet, az tele volt nem tökéletes, de eredeti szellemű és tehetséges darabokkal: az övé semmiben sem nem eredeti.)
Sheridan Apám nevében című illusztrációja jókat és gonoszokat állít szembe. A jók munka nélküli írek: tudatlanok, naivak és ártatlanok. Vannak azért rossz írek is: ilyen például az IRA egyik fővezére: vékony ajkú, halk, de eltökélt fanatikus. Bevallja, hogy ő robbantott. De a legeslegrosszabbak, vagyis az angol terroristaelhárító tisztek eltussolják e vallomást. A fanatikus rendet csinál a börtönben, s elégeti a jámbor fő börtönőrt. A rossz britek végül, ahogy Hollywoodban kell, lelepleződnek: Amerikában rendszerint becsületes tényfeltáró újságírók, itt egy lelkes ügyvédnő leplezi le őket (a kiváló Emma Thompson váratlanul gyenge és közhelyes alakítása). Látjuk a leleplezett Főrossz ellenszenves arcát szuperközeliben. Eddig a szeme sem állt jól, most enyhén izzad, és kicsit rángatózik is. Biggyeszt: ez már a képi nyelv non plusz ultrája (vagyis: a képi nyelv nullfoka). Természetesen Hollywoodban csak optimizmust sugalló filmet szabad bemutatni. Az apa ugyan meghalt börtönében, de a fiú emberré vált. A hét-nyolc évet ártatlanul ült íreket – Angliában, a börtön előtt – ünneplő tömeg fogadja, és ők boldogan, győztes harc után nevetnek és nyilatkoznak. Jövőbe szólító zárózene harsog.
Az apa alakja, elsősorban a színész menti meg a filmet, melyre végül is mondhatnánk, hogy „jó szándékú munka”. De halkan mondjuk, mert ez a minősítés inkább szidalom. A hajdani olasz politikai „leleplező” filmekre emlékeztető opusz méltatlanul jó visszhanggal járja be a fesztiválokat. A megtörtént eset dokumentum-feldolgozása tanulságos és érdekes volna. A film elején angol rendfenntartók páncélozott járművekkel lezárnak egy negyedet, és üldözik a feltételezett IRA-mesterlövészeket. Az utcákon összeverődő lakosság segíti, bújtatja az üldözötteket. Ennek a képsornak érdekes dokumentatív ereje van. A börtönjeleneteken viszont átüt a megrendezettség, a prekoncepció, kilóg a lóláb, csinálmány az egész. Játékfilmnek iskolás, illusztratív, szájbarágó, mesterségesen naiv. Nem az ír tragédiát, nem az ír embert ábrázolja, hanem Hollywood sémáit. Ügyesen és sikeresen.
A nagynevű Stephen Frears ravaszabb rendező. A magyar Méregzsák nem rossz cím, de alig tükröz valamit a film tárgyából és hangulatából. Az itt „zabigyereket” jelentő The Snappert például a franciák le sem fordították, hanem kiírták a plakátokra az angol szótárból a szó harmincvalahány szóba jöhető értelmét, ezzel valamit megéreztettek a film humorából is.
Frears előző filmje csúcs hollywoodi produktum volt az amerikai tömeghisztériáról. Mondvacsinált hős. Dustin Hoffman az, csóró tolvaj, aki rájön, hogy Amerika tévés hatalmasságai és közvélemény-formáló urai még nagyobb tolvajok: az emberek lelkiismeretével játszanak. A szívdöglesztő opusz ravasz és intelligens butítás. Van benne egy filozofikus szpics az emberi lélekről meg a hagymáról. Eladva! De Frears, láttuk eddig is, mindent tud (még ennél is többet). A Veszedelmes viszonyok Laclos-adaptáció, élveteg francia arisztokratákkal, intelligens és igényes tálalásban, vagy Az én szép kis mosodám érdes humorú „modern” munka londoni pakisztániakról? Ezerarcú rendező, neki mindegy: „irodalmi igényű” kosztümös darab vagy mai, szórakoztató Oscar-jelölt szupermozi, vagy kamarajáték a tévé második csatornájára „eszköztelenül”, álamatőr módon.
Frears mindent tud, róla mintázhatnák a marslakóknak a „Filmrendező” modelljét. Portékája mármost nullszériás, vagy tucattermék? Hol ez, hol az: ő is olyan, mint a saját filmjei. Művész és „film maker” egy személyben. Ő is szeretne Altman lenni, kicsit más kiadásban. Frears létezik, de ha nem volna, bizonyára ki kellene találni. Modellértékű tehetség. Nem a talentummal van baj, hanem a művészi morállal. Korunk hőse. A nap lovagja.
A Méregzsák szebb film, emberközelibb annál, hogy csak fanyalogjunk. Igazabb, mint Sheridan fantáziátlan demonstrációja. Frears ír származású színészei, bár a beléjük vert játékmodort alig vetkőzik le, talán valóban otthon vannak Dublin munkáskülvárosában, s a kocsmajelenetekből sugárzik némi hangulat. Frears most gondosan ügyel, hogy ne hollywoodiasan, de egyszerű képi nyelven fogalmazzon. Ami hátránya (a televíziós nyelv, a nagyközelik mechanikus váltogatása), azt egyszersmind megkísérli előnyére fordítani: egyszerű, mint egy csendes novella. Humora olykor kedves, többször harsány, nem kevésszer lapos: a „megesett” lánya szülésébe egyre inkább örömtelien belehibbanó és magát szülésszé képző melós-apa „párhuzamos” sörözése és böfögése a csecsemő szopás utáni böfizésével például se angol, se ír humornak nem megy el, legfeljebb kínos hatású butaságnak. De így is jobb film, mert kevésbé didaktikus és valamivel játékosabb, tehát szabadabb, mint a Sheridané. Abban kiváló volt a börtönbe jutott apát játszó színész, ebben minden színész nagyon jó.
De ha az igazán szép, igazán szíven ütő és hasonló világot ábrázoló filmek jutnak eszünkbe, például a „free cinema” irányzatának harminc évvel ezelőtti remekei (elsősorban az Egy csepp méz), akkor már halványul a kedvező benyomásunk. Napjainknál maradva: a nálunk nemrég vetített Kőzápor, Ken Loach filmje is őszintébbnek és igazabbnak látszik.
Hogy is mondja az ünnepelt angol–amerikai Frears?
„Így hát elmentem Írországba, találkoztam írekkel, és megpróbáltam megérteni őket. Csodálatosak voltak. Szembesülnöm kellett előítéleteimmel és ostobaságommal. Végül mindannyiukat megszerettem, még Famine-t, a kutyát is.”
Ilyen egyszerű ez egy hollywoodi rendezőnek.
- Kultúra [6]