Van benne egy kis provokatív íz, ahogy az MSZP merészen újra és újra előtérbe tolja Baráth Etelét, aki a rendszerváltás előtti utolsó kormány tagja volt a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium államtitkárának minőségében. A jeles építész és menedzser azonban nem e szerepköréből kifolyólag szimbolikus figura, inkább mint az Expo rámenős profilgazdája vált széles körben ismertté. Barsiné Pataky Etelka előtt ő volt 1990. március 1-jétől 1992. március 23-ig a budapesti világkiállítás kormánybiztosa.
Baráth Etele karrierje jól példázza az úgynevezett szakma és a politika viszonyát, azt a demokráciára leselkedő veszélyt, hogy a lakosság nagy részét érintő döntéseket a „szakma” nevében politikai kurzusokat (sőt rendszereket) átívelő érdekcsoportok kaparintsák magukhoz. 1986-ban még reformfordulatnak számított, ha döntéshozói kulcspozícióba kerülhetett a párthatalmasságoktól független szakma. Ma már tudjuk, hogy a szakma erőteljes politikai kontroll nélkül ugyanúgy nem lehet a demokrácia letéteményese, mint az egypárt. A szakma előtérbe tolása nem jelent mást, mint egy győztes érdekcsoport monopolhelyzetét. Ezt példázza a Világkiállítási Programiroda működése, ezen belül Baráth Etele ott eltöltött két éve is. Nem vitás, hogy egy effajta kormányrendezvény, csakúgy, mint egy vízlépcső vagy egy atomerőmű, igen jó üzlet a beruházási ágazat erős emberei számára. Évekig tartó zsíros állami megrendelés, biztos pénz. S nem csekély hatalom rendelkezni a világkiállításról szóló törvényben megszabott – s a döntés kicsikarása után folyton növelhető – 17 milliárdos költségvetési pénz fölött. Kerül, amibe kerül az államot fenntartó állampolgároknak. Baráth Etele nevéhez fűződik az a találmány, hogy mossuk össze a reprezentatív általános s a jóval szerényebb szakvilágkiállítás fogalmát annak érdekében, hogy meglovagolhassuk a nemzeti kivagyiság politikai motívumait. Alapjában véve rendszersemlegesen, hiszen 1990. május 2-a előtt az élenjáró reformszocializmus önképében, 1990. május 2-a után pedig az ezeréves magyar nagyság képzetében lehetett bízni. Eredetileg a reformszocializmus idején Bécs–Budapest Világkiállításról volt szó, amely Magyarországnak a Táborból való kikacsingatását szimbolizálja. A béketábor összeomlása és Bécs visszalépése után az egész ürügy elveszett. Oda se neki! Pillanatokon belül van új. Például a millecentenárium. Hogy a budapesti Expo egy kormány által támogatandó szakkiállítás, és nem egy államokat reprezentáló, tehát más országok költségvetését is mozgósító, nagyszabású, ritka fiesta lenne, azt a szakmai érvelés szemérmesen megkerülte.
Amíg döntést kell kicsikarni, addig „világkiállítás kizárólag vállalkozásokra alapozva lehetséges” (Baráth Etele, Népszabadság, 1990. május 5.). Amikor a döntés megvan (1991. évi LXXV. törvény az 1996. évben megrendezendő világkiállításról), akkor „a kormány pozitív állásfoglalása egyben azt is jelenti, hogy ezen túl a pénzügyi tárcának támogatnia kell a világkiállítást, hiszen a kormány garanciát vállalt a megrendezésért” (Baráth Etele, Heti Kisújság, 1992. január 10.). A kormány és a költségvetés felé mindig a vállalkozók érdeklődése kap súlyt ködös dollármilliárdok felvonultatásával, a kockázattal dolgozó magánvállalkozások felé pedig a magyar kormány garanciája, hiszen a kormány a rendező. (Egyébként a kormány garanciális kötelezettségét az 1991. évi LXXV. törvény meglehetős homályban hagyja.) „A külföldi tőke igen jelentős érdeklődést mutat. A már korábban bejelentett 7,5 milliárdos beruházási ajánlatok óta újabb jelentős vállalkozó pénzcsoportok, bankok jelezték részvételi szándékukat” (Baráth Etele, Népszava, 1990. december 13.). „Jelenleg megközelíti a 10 milliárd dollárt az az összeg, amennyivel a hazai és a külföldi befektetők beszállnának a magyarországi fejlesztésekbe” (Baráth Etele, Népszabadság, 1990. december 15.). Viszont Zdeborszky György, a CIB vezérigazgatója: „A megvizsgált több mint 80 szándéknyilatkozatból mindössze 5 tesz eleget annak az MNB által támasztott feltételnek, hogy a projektek finanszírozása semmiképpen nem történhet hitelnyújtás formájában, s a kormány hitel-visszafizetési garanciát nem vállal.” (HVG, 1991. április 27.)
A Világkiállítási Programiroda mindenkori vezetőjének tevékenysége bízvást nevezhető szédelgésnek a nagy buliban nem részesedő adófizető polgár szemszögéből. Azt illusztrálja, hogy mire képes egy szakmai tekintély, ha valamit nagyon akar.
Baráth Etele rokonszenves szerepet játszott a 80-as évek első felében, amikor a VÁTI irodavezetője volt, s védernyőt borított az ott alakuló alternatív fejlesztési műhely tevékenysége fölé. Széles látókörű, nagyvonalú menedzser volt. Jó érzékkel 1986-ban otthagyta az MSZMP-t, hisz a reformkurzusban nagy kinccsé lett a párton kívüli, ám lojális szakember.
Az új világban új eszköztárra van szükség ahhoz, hogy elképzeléseit érvényesítse. Már nem egyszerűen jól képzett szakember. A Gazdasági Kamara és a Munkaadói Szövetség alelnöke majd elnöke, parlamenti képviselő a Szocialista Párt színeiben, számos rt. és kft. felügyelőbizottsági tagja, illetve elnöke. A világkiállítás, amellyel neve azonosult, vesztésre áll, de nem baj. Megrázza magát, s főpolgármester-jelölt. Lehet választani! Ha minden jól megy, közvetlenül.
- Belföld [6]