„A kormányzó koalíció a népszerűségvesztés világcsúcsát állította fel” – nyugtázta megdöbbenését Szelényi Iván 1990 októberében, a helyhatósági választások eredménye láttán. Mivel korábban nem voltak önkormányzatok, a választók akkor valóban csak a konzervatív kormány első néhány hónapos teljesítményéről mondhattak ítéletet. A pártok pedig első alkalommal érezhették meg, hogy a politikai népszerűség – és hatalom – múlékony. A jelek szerint a leckét senki nem felejtette el.
Minden érintett tisztában van vele, hogy fél évvel a „nagy” választás után kockázatos ismét urnához szólítani a polgárokat. A parlamenti és az önkormányzati ciklus időbeni egybeesése ugyanis bizonytalanná és kiszámíthatatlanná teszi a választói magatartást. A négy évvel ezelőttihez hasonló földcsuszamlás lehetősége szorongással töltheti el a szocialistákat, bár a közvélemény-kutatások szerint a szociálliberális koalíció bizalmi tőkéje jóval nagyobb, mint elődjéé volt. Az ellenzékbe szorult pártok nem szeretnék, ha újabb politikai pofon emlékeztetné őket májusi vereségükre. A szabad demokraták viszont attól tartanak, hogy a polgárok nem pillanatnyi pártszimpátiájuk alapján döntenek, hanem a leköszönő liberális önkormányzatok munkáját értékelik.
Hogyan mérsékelheti a berendezkedő kormány a politikai kockázatot? Meghosszabbíthatja a hivatalban lévő önkormányzatok mandátumát, vagy átalakíthatja a választási rendszert. A koalíció az utóbbi mellett döntött.
Szavazatáradat
November végén egyfordulós, többségi választások lesznek a tízezer főnél népesebb településeken. Pontosabban a képviselők hatvan százaléka egyéni választókerületből kerül be a testületbe, míg a fennmaradó negyven százalékot töredék szavazatok juttatják mandátumhoz egy kompenzációs listáról. A részvételi küszöb megszűnik, a választás érvényes lesz, függetlenül attól, hányan mennek el szavazni. A polgármestereket mindenütt közvetlenül választják.
A kezdeti vonakodás után a polgárok lassan rájöhetnek a voksolás ízére. Budapesten a szavazópolgárok négy szavazólappal fölszerelkezve léphetnek a fülkébe – ha nem számítjuk a kisebbségi önkormányzatokat. (Ha arra is szavaznak, akkor kapnak még egy ötödiket is.) A kerületi képviselő, a kerületi polgármester és a főpolgármester személyének megválasztása mellett a budapestieknek a Fővárosi Közgyűlés összetételéről is dönteniük kell, ez utóbbi esetében pártlistára voksolva.
A vidékiek többségének csak három szavazólappal kell bíbelődniük. Most első alkalommal szavazniuk kell megyei pártlistára is, hiszen már a júniusi koalíciós megállapodás rögzítette, hogy a megyei közgyűléseket ezentúl közvetlenül választják. A mostani egyeztetés csak a választás módját pontosította. Annak érdekében, hogy biztosítsák a különféle településtípusok arányos képviseletét, a tízezer lelkesnél kisebb, illetve népesebb településeken más-más összetételű pártlistákról küldhetnek képviselőket a megyébe.
A legrosszabbul a megyei jogú városok polgárai járnak: nekik meg kell elégedniük két szavazólappal, mivel a megyei közgyűlés összetételébe ők nem szólhatnak bele. A pártok azt kívánták ezzel megakadályozni, hogy a vidéki nagyvárosok politikai súlyuk – és „hagyományaik” – révén „ráüljenek” a megyékre.
Gáláns gesztus?
Az új választási szisztéma gáláns gesztus az ellenzéknek – érvelnek a kormánypártok. A kompenzációs lista még abban az esetben is tekintélyes arányú képviseletet biztosít számára, ha jelöltjei netán sehol sem győznének. A megállapodás azonban ennél rafináltabb. Feltéve, hogy a koalíció népszerűsége novemberig kitart – márpedig az egyezség „gesztusként” való értékelése erre a feltevésre épül –, a reménybeli győztesek előzetes választási megállapodások révén nagyobb befolyást gyakorolhatnak a helyi politikai erőviszonyokra, mint maguk a választók.
Ha most vasárnap tartanák a választásokat…
Az egyfordulós rendszer kikényszeríti az előzetes választási koalíciót. Ha egy településen a két kormánypárt mindenütt indít saját jelöltet, akkor a választókerületek többségében vélhetően érvényesül a szocialisták fölénye a szabad demokratákkal szemben. Ezt némileg ellensúlyozhatja, hogy a töredék szavazatok jó részén is a két nagy osztozhat. Hová lesz viszont a „gáláns gesztus”? Az ellenzéki pártok ebben az esetben legfeljebb csak elvétve juthatnak mandátumhoz.
Tegyük fel, hogy a kormánypártok valamilyen arányban előzetesen felosztják az adott város választókerületeit, és egymás ellen nem indítanak jelöltet. Így is besöprik az egyéni helyeket, viszont ebben az esetben a töredék szavazatok biztosította negyven százalék egészét – garantált „sávként” – valóban átengedik az ellenzéknek. „Ennyire gálánsak azért nem leszünk” – erősítette meg Szander Iván, az MSZP tárgyalódelegációjának vezetője lapunk feltevését, miszerint zömmel köztes megoldás születik. Ez viszont azt valószínűsíti, hogy középszinten – a megyékben, illetve a fővárosban – köttetnek a polgármesterek, alpolgármesterek, előzetesen elosztott képviselői mandátumok „árfolyamát” megszabó, kiegyenlítő pártközi alkuk.
Mindkét kormánypárt hangsúlyozza ugyanis, hogy országos választási koalíciót nem kötnek. Jó taktikai érzékkel éppen azt ismerték fel, hogy nem országos választási szövetség, hanem az eredményeket és engedményeket patikamérlegen adagoló alkuk finom hálója biztosíthatja a szükséges mozgásteret. A tervezet a szocialistáknak kellő biztosítékot nyújt egy esetleges váratlan – de a történelem tanulsága szerint azért nem elképzelhetetlen – vereség ellen. Az ellenzéki pártoknak garantál egy minimális képviseleti arányt – a két kormánypárt helyi megállapodásainak függvényében. Az SZDSZ nyeresége a legnagyobb, a szisztéma képes arra, hogy részben vagy egészében elfedje a fővárosi kerületek liberális önkormányzatainak valószínű politikai vereségét.
Süllyed a hajó
A szabad demokraták helyzetét a „disszidens” budapesti polgármesterek magatartása is megkönnyítheti, távozásukkal a párt talán legnagyobb politikai ballasztjától szabadulhat meg. Az SZDSZ-t elhagyó Faragó János független jelöltként a szocialisták támogatására számít novemberben. A megállapodás „szelleme” azonban aligha engedi meg az MSZP-nek, hogy védőszárnyai alá engedje koalíciós partnerének renegátjait, még ha Faragó az elmúlt négy évben mindvégig maga mögött tudhatta is az erzsébetvárosi szocialistákat. A budapesti polgármesterek fenegyereke, Dercze Tamás csak független jelöltként szállhat ringbe Újpest polgármesteri székéért, miután ő is rácsapta az ajtót a Mérleg utcai székházra. Ha esetleg győz, akkor is tudomásul kell vennie, hogy Újpest változatlanul a főváros negyedik kerülete, és nem önálló köztársaság. Sebes Gábor, a XII. kerület polgármestere indulatos nyilatkozatával elérte azt, amit feltehetőleg nem akart. A pártvezetés köntörfalazás nélkül közölte, hogy Sebes nem indulhat SZDSZ-es színekben – és senki más, aki nem támogatja a kormánykoalíciót. Tarlós István, Óbuda polgármestere a kormánykoalícióra hivatkozva maga lépett ki a pártból; az ő távozása tényleg veszteség az SZDSZ és vélhetően a kerület számára. Lehet, hogy Seiler Tibor is búcsúzik a terézvárosi polgármesteri széktől, mivel a két pártszervezet szocialista jelölt támogatásáról tárgyal.