Többen „sportszerűtlennek” minősítették Boross, Lezsák és Schamschula visszalépését Für javára. Ön is meglepődött. Miért?
Elegánsabb lett volna a kétfordulós választás. Előző nap az országos gyűlés hozott is egy olyan határozatot, hogy név szerint senkinek a javára nem lehet a jelöltségről lemondani. Mégis így történt, és ez nagyon rossz benyomást keltett a jelenlévőkben. A spontán taps, amely kitört akkor, amikor azt mondtam, hogy nem lépek vissza, a belső feszültség feloldódását jelentette. Volt olyan hangulat, hogy ha én is visszalépek, és így Für Lajos marad egyedül jelölt, akkor botrány tör ki a teremben.
És az, hogy ilyen sokan szavaztak önre, nem lepte meg? A kiszivárogtatott júniusi elnökségi jegyzőkönyv tanúsága szerint ön az MDF-tagságot „borzalmasnak” nevezte.
Az nem jegyzőkönyv volt, hanem a gépírólány saját magának írt emlékeztetője. És nem egészen így hangzott el. Lezsák Sándor akkor gyors tagrevíziót javasolt. Nekem az volt a véleményem, hogy egy választási vereség után nem a tagságot kell lecserélni, hanem előbb a vezető testületeket kell megújítani. Félőnek ítéltem, hogy a rossz eredmény miatt sokan elkeseredtek. Ha nincs új országos gyűlés és új vezetés, nem tudják, hogy mi az a zászló, ami mögé érdemes fölzárkózni, és akkor sokan már nem is kérik tagságuk megújítását. Ez esetben, mondtam, maradna egy kitartó, nagyon szűk réteg, egy lelkes, de borzalmas tagság. Sajnos nem ez került nyilvánosságra, gondolom, nem véletlenül.
A helyi szervezetek ajánlásaiból arra következtetek, hogy vasárnap lényegében az egész Dunántúl, továbbá – meglepetésemre – a Hajdú-Bihar, a Borsod és a Csongrád megyeiek szavaztak rám. Budapesten is voltak kerületi taggyűlések, ahol a küldöttek olyan felhatalmazást kaptak, hogy rám szavazzanak. Nem én húztam magam után őket, hanem ők toltak; nem rólam szól a történet, hanem a tagság újfajta politizálást igénylő részéről.
Programbeszédének egyik hangsúlyos eleme volt, hogy vissza kell térni a lakitelki modellhez: párt és mozgalom egyszerre. Csurka is így kritizálta Antall Józsefet annak idején.
Nálam azonban ez nem nosztalgia, nem populizmus. A hagyományos pártstruktúrák szerte a világon egyre kisebb tömegeket vonzanak. Kialakult a világon mindenütt egy professzionális pártelit, egy kaszt, és jobb nem lévén, ezek között választhatnak a polgárok. Két komolyan figyelmeztető példa Japán és Olaszország, ahol megcsontosodott politikai erőket söpörtek le pillanatok alatt. Úgy gondolom, a polgári demokrácia továbbfejlődésének egyik lehetséges útja, hogy van egy a civil szervezeteket átszövő mozgalmi oldal, és ennek van egy kőkeményen profi politikusi feje, amelyik megjelenik a parlamentben.
Csakhogy az MDF-ről – Antall elképzelése szerint – szükségszerűen szakította le a párton belüli modernizáció a mozgalmi csoportokat.
Nem szakította le, csak kiüresítette. A tagság java a kormányzatban, a parlamentben, a helyi önkormányzatokban őrlődött fel.
Önt mérsékelt politikusnak tartják. A párton belül viszont példátlan rágalomhadjárat indult ön ellen, azzal vádolták, hogy „eladja Sorosnak” az országot, és hogy „az SZDSZ-szel való koalíció előkészítésében” mesterkedik. Ne foglalkozzunk az előbbi „váddal”; de olyan nagy bűn volna-e az SZDSZ-hez való közeledés?
Ismerni kell e kérdésben a tagság hangulatát, értékítéletét. Az elmúlt négy esztendő nagyon mély feszültségeket hozott az SZDSZ és az MDF között. Az MDF-ben mérhetetlen csalódást okozott az, hogy kormányra kerülve rendkívül heves támadást kapott azoktól, akikkel ’87–88-ban együtt menetelt. És akárki akármit mond, ’90-ben, ’91 elején az SZDSZ egy tévtanra épített stratégiával támadott, meg volt győződve arról, hogy az MDF-kormány nem éli meg a négy esztendejét. Kormánybuktató stratégiája, bár később megbukott, meghatározta az első időszak hangvételét. Ez engem is sokkolt, pedig nekem ’88-ban sem voltak olyan illúzióim, hogy mi mindannyian, akik nem szeretjük a kommunistákat, együtt fogunk maradni.
’90-ben Antall József taktikája az volt – és ez nem jött be –, hogy azért nem szabad a nagykoalíciót megcsinálni, mert akkor ’94-re csak egy demokratikus és csak egy szocialista alternatíva kerül egymással szembe. Világosan látszik ma már, hogy egy nagyon kemény lejárató propaganda, egy negatív kampány soha senkinek nem hozott eredményt. Az MDF-nek sem sikerült a szocialisták ellen, és végső soron az SZDSZ sem a legerősebb ellenzéki pártként nőtt ki a harsány MDF-ellenességéből, hanem örülhetett, hogy, ha kevesebb mandátummal is, de ott maradt a második helyen. Ma van az MDF-ben egy olyan hangulat, hogy ha valakire rá akarják fogni az árulás vádját, azt állítják, hogy a legnagyobb ellenfélnek tűnő SZDSZ-szel akar „koalíciót” vagy egyenesen „fúziót” létrehozni. Persze aki ilyesmit állít, azt a tények abszolúte nem érdeklik. Számomra a liberális elvek mint gazdaságot működtető elvek akceptálhatók, a filozófiai liberalizmus mindig távol állt a gondolkodásmódomtól, köztudott, hogy három év óta az MDF-en belül a kereszténydemokrata körben tevékenykedem.
Für Lajos elnökségi beszámolójában azt mondta, hogy a piaci szocialisták és a liberálisok érdekházasságának felbomlása elkerülhetetlen. Ez mintha ellentmondana annak, amit az MDF a választási kampány alatt mondott: hogy a liberálisok és a szocialisták egy tőről fakadnak, „liberálbolsevisták”.
Magyarországon a pártok végleges arculatának kialakulása még nem fejeződött be. Mindegyik párton belül van három-négy-öt párt. Az SZDSZ-en belül is, de – és ez nem pro vagy kontra minősítés – az SZDSZ-nek van egy olyan meghatározó politikai elitje, amelyik a magyar hagyományokban mindig nagyon kicsi, de nagyon erőteljesen megfogalmazott radikális polgári baloldalt jelenít meg. Ez az irányzat csapódhat egy szocialista kormányzáshoz is, mint ahogy most történt, de van egy saját hatalmi törekvése is. Az SZDSZ tagságának egy másik meghatározó része közelebb áll ahhoz a polgári értékrendhez, amelyet az MDF mögött álló szavazótábor is vall. Tehát igenis reális az a feltételezés, hogy az SZDSZ saját jól felfogott hosszú távú megmaradási és politizálási lehetőségei egy adott pillanatban megkívánják, hogy váljék le erről a koalícióról. Nem azt mondom, hogy a mostani kormány szükségszerűen megbukik, lehet, hogy az SZDSZ ’98-ban látja be, hogy ha életben akar maradni, nem kötheti jövőjét tartósan a szocialistákhoz. Az európai és a világfejlődés nem szocialista irányú fejlődés, még akkor sem, ha egyelőre a társadalom nem tudta követni a gyors tempót a tervutasításos gazdálkodásból a szabadabb piacgazdálkodás felé vezető átalakulásban.
Ön szükségtelennek tartja a pótköltségvetést. Más nyilatkozata szerint a kormány azért láttatja elkeserítőnek a mostani helyzetet, hogy később egy kisebb javulást is hatalmas eredménynek tüntessen fel. Tényleg olyan jó a mostani helyzet?
A kormány 380-390 milliárd forint költségvetési deficitet jósol arra az esetre, ha nem lenne pótköltségvetés. A számításokat a Pénzügyminisztériumban ugyanazok a fiúk csinálják, akik nekem csinálták. Ők nem hülyültek meg azóta, az biztos. Azt mondták nekik, hogy ezt kell írni. Az első nyolc hónap költségvetési deficitje 195 milliárd forint, és már csak szeptember–október–november–december van hátra, ezalatt keletkezne állítólag még egyszer akkora deficit. Sőt három hónap alatt, mert a december soha nem deficites, az év végén zúdulnak be az adók. Tehát egy teljesen félrevezető prognózisból alakítják ki a pótköltségvetést. Miért nem lehet tisztességesen azt mondani, kérem, mi nem ide akarunk tenni pénzt, hanem oda, miért kell ehhez kitalálni, hogy üres a kassza? A végén duplaannyi kamatért és rövidebb lejáratra fogunk hiteleket kapni, mert a világnak bebeszéljük, hogy rossz helyzetben van a gazdaság. Amikor minden gazdasági szám növekedést mutat – nő az ipari termelés, az export, nőnek a beruházások –, egy restriktív politika beindítása önbeteljesítő jóslattá teszi a katasztrófát.
A liberális közgazdászok azzal vádolták az MDF-kormányt, hogy nem volt elég restriktív, a másik kritika szerint viszont túlságosan is restriktív volt ahelyett, hogy az új piaci szereplőket segítette volna.
Igen, hát vagy ráül az ember a szamárra, vagy viszi azt, mint az Ezópus-mesében. Mindig lehet kritizálni. A politikában ezt meg kell szokni. Sőt az üléspont határozza meg az álláspontot, én például a pótköltségvetés vitájában semmi mást nem fogok mondani, csak felolvasom Békesi László egy évvel ezelőtti beszédeit az áfaemelésről. Ipari és pénzügyminiszteri tevékenységem alatt rengeteg akadályt sikerült eltávolítani a társadalmi-gazdasági lehetőségekben rejlő folyamatok kibontakozása elől. Olyan kemény kormánybíráló közgazdász, mint Kopátsy Sándor, amikor elmentem a nyugdíjbiztosítási elnökség ülésére, avval fogadott, hogy azért hívtak meg engem, mert végre az országnak van egy pénzügyminisztere, aki gazdasági növekedésben, gazdasági fejlődésben, és nem monetáris restrikcióban gondolkodik. Hát most ő is azt mondja, hogy tessék a világon mutatni egy embert, aki azáltal gazdagodott meg, hogy spórolt. Nem igaz, hogy az egyensúlybomlás a kiadások elszaladása miatt következett be, a kiadások öt éve szinte stagnálnak, sőt, reálértékben csökkennek. Nem a kiadást kell tovább faragni, hanem a bevételt kell növelni, vagyis a növekedést segíteni.
Mint gazdasági szakember mikor lenne elégedett a kormány gazdaságpolitikájával?
Ha nagyon következetesen, kemény szigorral végigvinné a majdhogynem lezárult bankkonszolidáció után az adóskonszolidációt. Így a magyar vagyon a világ szemében nem értékelődnék le. Vevőt nem lehet úgy becsalni az üzletbe, hogy a portékánk ugyan nagyon rossz, a csőd szélén állunk, de tessék jó áron vásárolni. Mindenki tudja, ha az újsághirdetésben valami sürgősen eladó, akkor oda kell rohanni, mert olcsón adják. A zöldmezős beruházásokra és a privatizáció révén a működőtőke behozatalának a gyorsítására kellene ráerősíteni. A folyó fizetési mérlegben először valóban passzívum keletkezik, mert a beruházási javak előbb jönnek be, mint exportképes áruk ki. De ha van növekedés, előbb-utóbb az egyensúly is javul.
- Belföld [6]