Megörültem Révész Sándor összeállításának a magyar filmről. A Beszélő végre ismét teret szánt a „helyzetnek” is. Ami kétségkívül válságos. Ugyanakkor azonban aggasztó, hogy olykor a „létezőnek mindig igaza van”-beletörődését is látom megvillanni azok szemében, akikre a sors azt a nehéz hivatalt bízta: tegyenek valamit a magyar film érdekében.
Révész Sándor sajnos komolyan gondolja, hogy itt „elkeseredett küzdelem” folyik, s rá is lel arra a két táborra, amely – szerinte – a Magyar Mozgókép Alapítvány léte és nemléte körül keresi a magyar film és a maga boldogulását. Megleli a Magyar Mozgókép Alapítvány eddigi történetének „brutális” és „ájtatos” olvasatát, az elutasítás és a megvédés érveit. Nem értelmezi a véleményeket. Amelyek ezek szerint lehetnek akár egymást kioltók is.
Két „keretes” írás töri meg a szerző dokumentációját. Jancsó Miklós és Simó Sándor „hozzászólása”. Révész Sándor a szerkesztés finom trükkjével itt már érzékelteti véleményét: Jancsó Miklós indulatos szavait a kerekdeden fogalmazó Simó Sándorral „korrigálja”. Ez azonban a szerkesztői manipulációnak olyan minősített esete, hogy hajlandó vagyok akár nyilvános vitában rávezetni Révész Sándort arra az alapigazságra, hogy Mórahalom és a Mount Everest között nagyságrendek vannak.
Simó Sándor a régi nótát fújja, fújja: „a magyar polgárság nincs abban a helyzetben, hogy a magyar filmgyártást számottevő mértékben támogassa”. Lám, ebben a pompás velőben is ott van az államszocialista agyérgörcs: a totális mecenatúra ábrándja. Holott Simó Sándor is bizton tudja (ha másként nem, saját fogyasztói szokásai alapján), a polgár csak azt támogatja, amit hazavihet, amit elfogyaszthat. Képet vásárol, mozijegyet vesz, ha olyan filmet ajánlanak neki, amelyet a saját értékrendje szerint érdemes megnéznie. Mecenatúra? Ugyan, kulturális piac, amely – kezdjek egy liberális lapban alapfokú tanfolyamot? – a művész számára sem annyit jelent, hogy kitartójától finoman megkérdezi: „Merre van a pénztár?”
Révész Sándor a „filmszakma egzisztenciális alapkérdéseinek” kiéleződéséről beszél, ám mellőzi annak kifejtését, hogy mit is ért ezeken. Hadd mondjam el, hogy korántsem a filmesek egymás közötti konfliktusairól van szó. Sajnos inkább arról, hogy a szép hajó, a magyar film, két léket kapott:
– a magyar film nem tud megjelenni a széles közönség előtt;
– a magyar film nem akar megjelenni a széles közönség előtt.
Mint látható, a közönségről van szó. Magyarországon a mozi összeomlott. Ez úgy is értendő, hogy az elmúlt négy évben a magyar mozipark gyakorlatilag a harmadára zsugorodott, de úgy is, hogy a közönség egyértelműen arra a filmtípusra szavazott, amelyet esztéták, szebblelkű értelmiségiek és magyarkodó politikusok nevezhetnek akár (differenciálatlanul) kultúrszemétnek is, de amely legalább nem titkolja, hogy az, ami.
Ez még nem a válság. A forgalmazás katasztrófáját az jelenti, hogy még „ezzel” a szénnel sem fűthető fel a hajó. Egy film megjelentetése – jogdíj: 10 000 $, szinkron: 600 000 Ft, kópia (12 db): 2 M Ft, reklám (egy perc a tévében): 1,8 M Ft stb. – olyan tetemes költség, hogy a forgalmazó és a mozis (a gyártó szóba sem kerül) csak akkor van pénzénél, ha legalább 10 M Ft a bruttó jegybevétel. Azaz ha – kb. 120 Ft-os átlaghelyárt feltételezve – a filmet legalább 80 000 néző látta. Ezt a küszöböt 1993-ban az új magyar filmek közül a Sose halunk meg lépte át 209 790 nézővel, ám a többi tizennyolc film, amelyet az alapítvány segítségével sikerült legyártani, összesen 83 348 látogatót vonzott. Nem így alakult az amerikai filmek látogatottsága: legalább 50 film teljesítette az elvárható látogatottságot.
Mozitulajdonos forgalmazó? Talán Révész Sándor gondolatainak folyama is másfelé fordult volna, ha figyelembe veszi: az egzisztenciális kérdés úgy vetődik fel például az art kino-hálózatáért oly sokszor dicsért Budapest Film Rt.-nél, hogy a Corvin mozi fenntartása érdekében dobra veri tizenhét olyan moziját, mint a Csokonai, a Kőbánya, az Ugocsa, az Ipoly, a Tisza, a Fórum és a Madách. Az eladásra felajánlott mozik között van az Olympia is, amely 1993-ban jónak számító 19,6 M Ft bruttó jegybevételt produkált. Az eladási ár: 128 M Ft + áfa. Azt hiszem, hogy az olyan közgazdaságilag kiművelt olvasóknak, mint amilyeneknek a Beszélő olvasóit feltételezem, nem kell magyaráznom: csak az veszi meg a mozit, akinek a mániája a negatív profit. Gondoljuk meg, tizenhét budapesti mozi (összkikiáltási ár: 600 M Ft felett) áll szemben egy mozi „megmentésével”, amelynek működtetése – a forintleértékelés miatti jogdíjemelkedést és a küszöbön álló energiaár-emelést is belekalkulálva – még így is kétségessé válik.
És mi lesz, ha elfogynak a dobra verhető mozik?
A magyar film szempontjából mintha ez nem lenne érdekes. Mintha a fő kérdés az lenne, hogy kié azoknak a filmeknek a tulajdonjoga, amelyeknek java egyébként nem „moziképes”. (Ne tévesszen meg bennünket a Duna Tv által keltett időszakos konjunktúra: amennyiben most ott – más műsor híján – „fut” a magyar film, annyira rontja is a későbbi szatelliteladások esélyét, hiszen a tapasztalatok szerint egy-egy film repríze a nézett tévéken legalább tíz esztendő.) Hogy az új filmek miért nem azok? Könnyen belátható, hogy hiányzik belőlük az a látványminimum, amitől a mozifilm még moziban vetíthető. A látvány: pénz. Most pedig 100 egységnyi filmgyártásra szánt közpénzből megközelítőleg 50 egység az szja hatálya alá tartozó kifizetés, aminek 40%-a, azaz 20 egység visszacsorog a költségvetés kasszájába. A fennmaradó 50 egységnek az elköltése közben (anyagok, közlekedési és szállásköltségek, építőipari szolgáltatások, bérleti költségek stb.) további magas áfa és fogyasztásiadó-tartalom áll fenn (legalább 25%), vagyis újabb 20 egység gazdagítja a költségvetés bevételi oldalát. A filmet valójában 60 egységből kell kiállítani. Ami még a minimumhoz talán elég lenne, de ha felszámoljuk azokat a rezsiköltségeket, amelyeket mindenki, aki egy-egy filmhez hozzáér, érvényesít, akkor rögtön a minimum alatt vagyunk. A filmre megajánlott költségvetési pénzből az alapítvány 1993-ban 10%-ot a maga javára visszatartott, a gyártó stúdió 15%-ot csíp le mint működési költséget. A rendező, a producer (aki többnyire azonos a stúdióvezetővel) és a forgatókönyv írója 1-1 M Ft-ot számol fel magának, ezt a honoráriumot szeretné érvényesíteni a vezető színész is… és a kivitelező szakalkalmazottak ehhez igazítják – helyesen – követeléseiket. Az alvállalkozók pedig legalább 20%-os nyereséget szeretnének kivenni a filmből… és így tovább. Látható, a modell 50%-os személyi költsége csak akkor igaz, ha a film legalább 20 millióba kerül – papíron. Kisebb költségvetésnél az arány rosszabb.
Vajon sok vagy kevés a filmek összköltségeihez viszonyítva a honorárium? Nemzetközi összehasonlításban „megállja a helyét”. Az amerikai filmek költségvetéséből is ennyit visznek el a sztárok… Akiktől remélhető, hogy „megkeresik” a film költségeit. A magyar filmnek ilyen kötelezettsége nincsen. Így ezek az összegek semmihez sem mérhetők, csak ahhoz az „erősorrendhez”, amit az alapítvány állapított meg azzal, hogy milyen nagyságrendben és gyakorisággal finanszírozza egy-egy rendező filmjét.
A Magyar Mozgókép Alapítvány többek között azzal tette tönkre a magyar filmet, hogy egy ízig-vérig illegális politikai munkatárs vezetésével a vonat elé feküdt, nehogy a művészetet „legázolja” a piacgazdaság. Megpróbálta „demokratizálni” azt a döntési mechanizmust, amit a kultúra terén még Aczél György alakított ki. Piackonform mechanizmusok kiépítése helyett absztrakt nemzeti értékvédelem nevében a magyar filmet alaposan megvédte mind a hazai, mind a külföldi nézők rohamától egy olyan belső (és a stallumokat megszálló) támogatói kör segítségével, amelynek érdekeit az alapítvány – a megboldogult Aczél György és halovány utódjai helyett – „felkarolta”, míg másokkal szemben szigorúnak, hogy szépen fejezzem ki magamat, „értékcentrikusnak” bizonyult.
Az a sokak számára „okos” gondolat – amit Révész Sándor is felkarolt –, hogy a „brutálisok” (és csúfak), valamint az „ájtatosok” (és szépek) vitáját „csak a filmtörvénnyel lehet eldönteni”, valójában nem sokat ér. A filmtörvény ugyanis bizonyos dolgokat nem tud megoldani: nem tudja például a mozik, a filmek bevételi oldalát nyugat-európai szintre emelni. Kézenfekvő: ha a mozijegyek legalább görög szinten lesznek (mert hiszen a kiadások már francia szinten vannak), akkor a film eltartja majd a mozit úgy, hogy a gyártó számlái sem maradnak kifizetetlenek. Ha a magyar film jogdíja külföldön és kölcsöndíja a hazai mozikban harmonizálni fog a ráfordításokkal (amelyek – mint láttuk – „amerikai” szintűek), akkor (és olyan mértékben, ahogy a magyar gazdaság kitermeli) „rentábilis” lesz a magyar film. Ezt törvény aligha írhatja elő, hiszen a magyar film esetében is egy olyan átmenet tanúi vagyunk, amely válságmenedzselést, és nem márványba véshető törvényeket követel. Mert törvény azt sem tudja előírni – az előzőknél nem kevésbé fontos –, hogy milyen film is az, ami közpénzből készül. Hogy a törvényalkotók jelenleg milyennek képzelik el a közszolgálati televíziót, arról van némi fogalmunk. Vajon milyen a „közszolgálati” film? Erről kellene szót váltani, mert attól, hogy a Magyar Mozgókép Alapítvány közalapítvány lesz, még nem fog jobb filmeket finanszírozni, mint eddig. Mint közalapítvány sem lesz jobban indíttatva arra, hogy kritikusan mérlegelje saját tevékenységét. Hogy, hogy nem, az elmúlt négy esztendőben érdemi eszmélkedésre nem volt példa, márpedig az talán jobban érdekelné a közönséget, hogy milyen filmekkel akarják visszahódítani őt a moziba, mint az, hogy miként akarja rávenni egy-egy filmes csoport az államot arra, hogy újraállamosítson. Ehhez képest az a „finom” csipkelődés, amivel Révész Sándor megvédi a mi alapítványunkat a mi kormányunktól, amely „éppen most fosztja ki a Mozgókép Alapítványt és a Magyar Történelmi Film Alapítványt (ez utóbbi Sára Sándor politikai jegyajándéka Andrásfalvy Bertalantól) testvériesen 100–100 millió erejéig”, nem túl erős összefoglaló. Hiszen egyfelől talán még nem is igaz, másfelől nem is lesz igaz, hiszen 100 egységből – láttuk – amúgy is 40 a „kormány” jutalma azért, hogy támogatja a magyar filmet.
- Vita [8]