Sokak szerint a történetmondás a dernier cri. A „szöveggyártás” teoretikusai és művelői egyként fáradni látszanak, és mintha mindenki azon lenne, hogy érzékletesen előadjon egy épkézláb történetet. De míg a „szöveggyártásra” kevésbé, erre bizony születni kell. Minden jel arra utal, hogy a Bácskából néhány éve ideszármazott Majoros Sándor született történetmondó, vérbeli epikus. Történeteit nem kreálja vagy keresi, de magában hordozza, együtt él velük. Így aztán művészetében nincs semmi „csinált” elem, nem megerőszakolni, de megérteni, feltárni és közvetíteni kívánja saját anyagát. Megbízik tapasztalataiban, így természetes módon kapcsolódhat a magyar irodalom egy fontos, ám mára kissé elfeledett és rosszabb szerzők kezében kétségkívül kompromittálódott ágához. Regionális kisrealizmusnak nevezhetnénk ezt, ha nem lenne olyan tudálékoskodóan nehézkes ez a kategória. Ám annyi bizonyos, hogy ebben az epikában – régiesen szólva – megnő a detail-rajzok jelentősége, ízesen megformált genre-képek váltogatják egymást, minden oly ismerősen familiáris, hisz a novellahősök egyetlen nagy család tagjainak tudhatják magukat, és ennek a családi körnek maga az író is egyik fontos láncszeme. Mindannyian ismerjük az erdélyi írók jellegzetes koloritját. És persze másként cseng a kisebbségi körben nagyra nőtt anyanyelv is; a kevertnyelvűség jobb esetben izgalmas mellékjelentéseket hordoz, rosszabb pillanatokban a díszletként használt couleur local puszta ornamense. Megesik ilyenkor, hogy ez a nyelv „szebb”, mint az anyaországbéli. A „tőrőlmetszett” nyelvhasználat, a modern idiómákból már kiveszett igeragozások, tájszavak használta ekkor hitvallássá lesz, az idejétmúlt grammatika morális súlyokkal nehezedik, és a mélyen valódinak kikiáltott archaizmus nevében mond erkölcsi ítéletet az állítólag gyökereit vesztett modern fölött. Ám darab idő múltán az efféle irodalom inkább csak néprajzi érdekkel bír, és az egykor oly frissnek ható nyelvkezelés ma semmi más, mint sutaság, netán egyszerű bumfordiság.
Majoros Sándor távol áll ettől. Természetesen ő is használ helyi színeket, néhány furcsán hangzó igét, kifacsart szerb–magyar szót, és persze nála is „ákovitát” mondanak az élet vizét, az aqua vitát jelentő pálinka helyett. Ám mindez a környezetrajzhoz szükséges árnyalás része, soha nem hivalkodó vagy ízléstelenül bennfenteskedő. A couleur local itt nem önérték, hanem a megszólalás minden másnál jobban ismert közege. Majoros illúziótlanul, romantikamentesen szemléli világát, és ha nem is tette teljesen a magáévá Karl Kraus aforizmáját, miszerint a Heimatkunst egyetlen érvényes formája csakis a szatíra lehet, üdvös távolságtartással, humorral és sokszor öniróniával formálja meg szűkebb pátriája életanyagát. Idillről még beszélni is képtelenség, ami ebben a világban nyugvópontnak látszik, arról hamarosan kiderül, hogy csak egy rendkívül törékeny fegyverszünet.
Távolról kell szemlélni ezt a világot, hogy annál közelebbnek, rajzosabbnak tűnjenek kontúrjai. Távolság – ez lehet a kulcsszó ebben a novelláskötetben. A távolodás Bácskától így nem menekülés, de a megfelelő nézőpont, a perspektíva beállításának folyamata. Nem elszakadás, hanem a mélységélesség keresése. Így a „messzeringó gyerekkor” világa is kegyetlenebb, nyersebb lesz az ábrázolásban, a gyermekek társadalma van oly gonosz, mint a felnőtteké, pontosabban egymás vadságát erősítik a közös marcangolásban. A kötet élén álló két mesternovellának (Telecskai dombok; A zongora) ez is a jelentése. E két elbeszélésben is megbámulhatjuk Majoros hallatlanul erős képességét a fokozásra; a komponálás koncentrált fegyelmét, mely egy aprócska motívumból kiindulva orkánerejű crescendóval vezeti a szöveget a katasztrofális végkifejlet felé. Mintha a móriczi Hét krajcár negatív lenyomatait olvasnánk. A „boldogságot”, az összemosolygást nem sikerülhet elérni, legfeljebb annak kijózanító tudatát, hogy ilyesmi nemigen lehetséges. Az élethazugságok ellen íródtak ezek az elbeszélések, és egy szentimentális, a „bús, boros” Bácskát vizionáló szemlélet megkérdőjelezésére. Elsüllyedt, soha többé a felszínre nem vergődő sziget ez, melyhez még annyi értelmiségi – és meglehetősen szépelgő – kényszerképzet sem tapad, mint Erdélyhez. És az évek óta folyó polgárháború a még megrekedt illúziókat is szertefoszlatta. Innen nézve Majoros prózája háborús irodalomnak tekinthető.
Vérbeli epikusnak neveztem Majoros Sándort, és most hozzáteszem: vérbeli novellista. Akkor érzi igazán elemében magát, ha egy rövid, ám meglehetősen velős történetet kell elbeszélnie. És valóban remek történetei vannak: A tengeri kígyó; Fölfeszített vagonok; Diana. Szereti a határozott, in medias res jellegű kezdeteket, az epigrammatikus, sokáig kicsengő zárlatokat. Hunyady Sándort érzem egyik legközelebbi rokonának, persze csakis a novellista Hunyadyt. Mert félő, hogy akárcsak „elődje”, Majoros is kudarcot vallana a regény műfajában. Ha a reflexió lép előtérbe, a szöveg könnyen elbizonytalanodik; a valódi cselekmény nélküli, meditatív jellegű, szimbolikusnak szánt parabolisztikus novellák – átgondolt belső intellektualitás híján – pillanatnyilag nem tartoznak Majoros anyanyelvi szólamába: A vértócsa; Az angyal.
Majoros Sándor egy végigkomponált novelláskötetben valósította meg művészi programját: a távolodás Bácskától befejeződött. Véget ért a megformált emlékek korszaka. Ami ezután jöhet, már újabb tapasztalatokra épül.
- Kultúra [6]