A másság gyakorlati kiküszöbölésének manapság Kelet-Európában és a harmadik világ más részein „etnikai tisztogatás” a bevett terminus technicusa; jó, hogy végre van egy eszmetörténetileg lenini–sztálini eredetű szakkifejezésünk, amely szinonimája lehet az Endlösungnak.
A posztfasiszta nacionalizmus – amely nem hódítani akar, és nem asszimilálni: nincsenek ilyen nagy céljai – a demokratikus „nemzeti önrendelkezési” elv extrapolációja: szerinte mindenféle politikai közösség (állam) földrajzi és jogi határai között csak egyféle etnikumnak van helye. Valaha volt nem fajüldöző nacionalizmus. Ennek vége.
A posztfasiszta-posztkommunista liberalizmus (ezúttal a szó amerikai ballib/szoclib értelmében) ezért másként – szerintem helytelenül – válaszol a rasszizmusra, mint klasszikus XVIII–XIX. századi előde a régi, prefasiszta nacionalizmusra, amellyel sokáig (1848!) szimbiózisban élt. A liberális nacionalizmus asszimilációval óhajtotta megteremteni a politikai közösség kulturális egységét: a kultúra racionálisan hozzáférhető, megtanulható – quid pro quo a jogegyenlőségért: az állampolgári egyenlőség ára a domináns kulturális népességhez való hasonulás; de a jogokat megelőlegezik.
Éppen ezért a fasisztoid és posztfasiszta nacionalizmus számára életfontosságú, hogy bizonyítsa: a kultúra racionálisan nem elsajátítható, nem megtanulható – a faj és a kultúra között végzetesen szükségszerű misztikus kapcsolat van. Nincs magyar „mint olyan”, csak „mélymagyar” van: a kultúrát megtanult, asszimilált „hígmagyar” végső soron nem magyar, hanem sippenfremd. A posztfasiszta nacionalisták álláspontja e tárgyban – amint ezt mindenki láthatta – mintegy hatvan éve változatlan.
Az asszimiláló szabadelvű (óliberális) nacionalizmus kínhalála 1914-ben, a fajközömbös állampolgári-alkotmányos patriotizmus elkorhadása Nyugaton (is) elméletileg nem, de gyakorlatilag teljesen hatályon kívül helyezte a kossuthi–deáki alternatívát, a premodern alattvalói lojalitás és honfiúi szolidaritás átmentését az egalitárius tömegdemokrácia világkorszakába.
A fajüldöző posztfasiszta nacionalizmus fenyegetésére adott mai liberális válaszokat a fasizmustól való félelem, tehát – ne kerteljünk – a fasizmus határozza meg. Az asszimiláló XIX. századi óliberalizmus állampolgári lojalitásra és kulturális egyöntetűségre való törekvése az 1968 utáni nemzedékek liberálisai számára idegen és ellenszenves relikvia, a kulturálisan domináns csoport állami segédlettel végrehajtott erőszakos beolvasztó aktusának fedőszövege – mert a posztfasiszta-posztkommunista liberálisok és radikálisok éppoly kevéssé hisznek a kultúra racionális megtanulhatóságában és egy állampolgári-intézményes-alkotmányos patriotizmus lehetőségében, mint a posztfasiszta-posztkommunista nacionalisták, és mint maguk a fasiszták.
A mai haladó szoclib konszenzus úgy tartja: a kisebbségek nem asszimilálhatók (irracionalizmus), nem asszimilálandók (autonómiakultusz); a kisebbségek mindig áldozatok (bűntudat), a kisebbségi rasszizmus megértendő-megbocsátandó (túlkompenzálás); az idegen szép (spontaneista romantika), a kulturális önazonosság gyanús (hagyományellenes radikalizmus); a gyönge jobb, mint az erős (keresztyén eredetű destrukció), a kultúra elválasztandó az államtól (újbal-anarchoid antipolitika). A különbözés kultusza együtt az óliberális individualizmus elvetésével: kiscsoportmisztika és kiscsoportos mágia. A racionalista-óliberális beszédmód (discours) elvetése; a történelem lazító átfogalmazása az elnyomottak szemszögéből, akik ezúttal már nem a proletárok, hanem a „biológiai" elnyomottak: az üldözött, kisebbségi fajok és a nők.
A haladó szoclib konszenzusnak – a „progressziónak” – a középponti mítosza a „másság”. Érdemes vállalkoznunk a mítosz megértésére és koherenciájának firtatására.
A „másság”-mítosz túlmegy az „idegen szép” (ad notam: „black is beautiful”) álláspontján: azt mondani, hogy az üldözött és kitaszított, a megalázott és a gyanúsított a méltósága elismerésére, szeretetre, stigmatizált önazonossága iránti együttérző rokonszenvre jogosult – nem más, mint az erkölcsi univerzalizmust esztétizálni és pszichologizálni, elvből élménnyé bűvölni. „Az idegen szép” – ez azt jelenti, hogy a szeretet, a vonzalom, a csodálat nem szűkülhet önösen a magunk fajtájára, sőt, a tőlünk különbözők különös gyöngédséget érdemelnek, hiszen az idegen ott, ahol idegen, ott gyöngébb; ezért érdemelnek nagyobb gyöngédséget, több elnézést a gyerekek, akik gyöngébbek nálunk. Szeretet és részvét az idegenek és a gyerekek iránt: ez az evangéliumból ismerős; „az idegen szép” ennek a szekularizált, huszadik századian pszichologizált fordítása.
A „másság”-mítosz nem ezt sugallja. A „más” persze mindig elsősorban a kisebbségi (a marginalizált, a lenézett), de a „más” képzetéből azért mégis kilúgozták az erkölcsi univerzalizmus számára oly fontos tartalmi ismérvet, amely megmutatja, ki az, aki nagyobb törődést és részvétet érdemel tőlünk, mint a magunk fajtája: a velünk egyenlők, azok, akik olyan erősek (elismertek), mint mi magunk. Az erkölcsi univerzalizmus egyenlőséget parancsol az egyenlőtlenekre: tudomásul veszi az egyenlőtlenséget, hogy csorbáját kiköszörülhesse. Ezért a mindenkori napos oldalon élőket nagylelkűségre szólítja föl. Ezért nem pusztán az egyenlőtlenséget enyhíti, hanem megteremti (közvetett jótéteményként) az önzetlenség (irgalom) kultúráját, gátat emel az emberállat zabolátlan kegyetlensége elé.
A „másság” elvont hangoztatása – ahogyan divatozik – két egyaránt kellemetlen, bár egymásnak ellentmondó következtetés levonásához vezethet.
Először azt gondolhatnánk, hogy bármi, ami (bárki, aki) „más”, mint mi vagyunk, „jobb”, mint mi. Ez aggasztó volna, ha elterjedt lelkiállapottá válnék. Ugyanis persze lehetséges, hogy más jobb (hisz roppant kevesen nagyon jók), de ezáltal csak stigmatizáltuk saját önazonosságunkat, hogy ilyeténképpen legyünk egyenlővé a megbélyegzett másokkal. Ez lelki ellenállást vált ki mindazokból, akik élvezik saját önazonosságukat – és azokból, akik realisztikusan tudják, hogy társaslélektani értelemben ők nem bélyegesek, tehát ez a jelképes önmegalázás: álszentség.
Sőt: „a »másság« iránti tisztelet” azt is sejteti, hogy valami pusztán amiatt kér magának tiszteletet, mert „más”, azaz: a II. és a III. személy per se (magánvalóan, „önmagában”) „jobb”, mint az I. személy, a mindenkori beszélő. Te jobb vagy, ő jobb, mint én: s ha te beszélsz, ha ő beszél, nyilván én vagyok jobb (értékesebb). Vagyis: a legrosszabb pozíció a mindenkori beszélő, az I. személy (én) pozíciója, tehát a magam kijelentése (az önaffirmáció) a legrosszabb, ami tehető – holott „az idegen szép” éppen arra biztatja a megbélyegzettet, hogy mutassa önmagát. Ám a „másság” mindenkit lebeszél arról, hogy mutassa önmagát: akinek az önaffirmációja sikeres, az már nem „más”. Aki-ami elvergődött a láthatóságig (az azonosíthatóságig), aki-ami ennek révén rögzített, rögzült, az leköszönt a respektusról. Amit már ismerhetünk (mert azonosítható-önazonos), az már nem lehet „jó”; csak addig „jó”, ameddig „más”, azaz számunkra gyakorlatilag-erkölcsileg nem létező (ismeretlen). Ami van (számunkra), az nem értékes, mert nem „más”. A kör – mint mondani szokás – bezárult.
Másodszor úgy vélhetnénk, hogy teljességgel közömbös, hogy ki jó, ki nem. Sőt: csak maga a különbség a jó, sőt: minden összehasonlítás bűn. A PC (political correctness) szerint csoportok értékének komparatív méricskélése rasszizmustól szaglik (persze „a »másság« tisztelete” csoportok összehasonlításán alapul). Nem mondható, hogy – teszem azt – a férfiak agresszívabbak, mint a nők, vagy a hollandok toleránsabbak, mint a ruandai hutuk, hogy a német kultúrában van szisztematikus bölcselet, a bororo kultúrában nincs, Párizs tiszta, New York piszkos. A „másság”-ból adódó e második föltételes következtetés szerint mindenki „más”. Tehát: mindenki tiszteletet érdemel (az I. személyű mindenkori beszélő is „más”, azaz tiszteletre méltó). Az uralkodó emotivista morálpszichológia szerint az, hogy „jó”, különben is azt jelenti: „éljen ez!” vagy „éljen amaz!” (hooray to this vagy hooray to that). A „jó” a helyeslést (a helytelenítés hiányát vagy ellentétét) feiezi ki: slussz.
Mármost ha csak „erre” mondom, hogy „éljen!”, akkor nem tisztelem a „másságot”, csak ha „amarra” is azt mondom, hogy „éljen!”. De ha mindenre azt mondom, hogy „éljen!”, akkor mit mondtam?
Semmit se mondtam.
A „másság” e második hipotetikus értelmezése csak a radikális relativizmus elfogadása esetén „működik” (works). De mit szól ehhöz az egészhez (the works), Mindenmindegy Jakab elsöprő (sweeping) gesztusához dr. Sidófaló Solt, a Gerinchúr Bizottmány társelnöki jogkörrel fölruházott alelnöke és dr. Scharf Móric akadémikus, országgyűlési képmutató? Dr. S. S. és dr. Sch. M. így szól majd:
– A „másság” szoclib „tisztelete”, mindennek az elösmerése, ami egyáltalán vanni bír, csupa tak-ti-ka-tak-ti-ka csak. (Ha még emlékeznek a régi slágerre. Bár a Schlager a negroid-kozmopolita hit [ütés, pof] szolgai [IMF!] fordítása!) Mit célirányoz eme hadicsel? Ha x-nek lenni éppoly menő, mint y-nak, akkor meg kell kötni – hah – az alapszerződést. Elárultatnak evvel itt ezeréves határaink, amelyeket oly fájdalmasan nélkülözünk, és elárultatik azon öntörvényűség („autonómia”), amely csak a legjobbaknak járand ki, ami abból is meglátszik, hogy nem adják. És szerecsen bádogzene leend hajnalonta a közszolgálatiban. Evvel jár a felelőtlen „parttalan realizmus”! Liberalizmus! Gandhizmus! Morfinizmus! Pink Floyd!
És lesz némi igazuk.
Bár nem sok.
Mi hát a „másság”?
Annak a bevallása, hogy a szükségesnek érzett toleranciát nem tudjuk többé az erkölcsi univerzalizmus hagyományán belül megfogalmazni. Annak az elismerése, hogy a politikai közösség – mint racionális lényeknek az intézményes rendhez jogilag és erkölcsileg lojális, egy kulturális hagyomány révén és határain bévül kommunikáló, közös történeti jellemzőkkel rendelkező territoriális csoportja, amely kifelé erőszakkal védi kohézióját – érzelmileg tarthatatlanná vált, mert megtapasztalható működése folyvást rácáfol egyetemes elveire. Annak a beismerése, hogy magunk ellen kell küzdenünk, ha tisztességre pályázunk. Annak az eldadogása, hogy az erkölcsi univerzalizmus csak negatívan gyakorolható. Annak a fölpanaszolása, hogy e világban nincs irgalom, és nincs túlvilág.
Ui. Hű olvasók tucatjai ostromolnak (személyesen, levélben, telefonon, villanypostán [e-mail], faxon): kicsoda a Petri Györgyhöz írott levelem (Beszélő, július 21.) utóiratában említett rejtélyes hölgy? Hű olvasók, grácia árva fejemnek: az érvényes titokvédelmi és szépészeti előírások szerint nem árulhatom el a dáma személyazonosságát. Külön köszönet F. Zsuzsa Egyiptomból küldött zseniális képeslapjáért.
Kapcsolódó cikkek
- Esszé [7]