A fotó, a fotózás, a fénynek a képezése drámai viszonyban áll az idővel. Ha a régi barnás kópiákat nézzük, szép, barna élmény, a klasszikus modernség juthat az eszünkbe, lázadó, izgalmas emancipák vagy a kezdődő újságírás mint az új kor jelképe. Manapság meg éppen ellenkezőleg, mintha passzé volna, lassú, szegényes, fintorgunk hűtlenül, mintha egy ősi VW-bogárról beszélnénk, amelynek megvolt a maga ideje, de ez immár nem az, lemaradt, nem bírta az új ritmust.
Van ebben igazság. Ám éppen ebben az úgynevezett lemaradásban, a korszerűtlenségben volna a fotózás sajátossága, új lehetősége. A száguldó riporterek kezében videokamera van, az is való oda. Másféle emberek kezébe kerültek a fotóapparátok, tűnődőbb, figyelmesebb figurák kezébe. Málébbak is talán.
A fotózás azért mindig úgy működik, mint a Nagyítás című Antonioni-filmben. Oda néz, ahová nem kéne. A fotós ki van szolgáltatva a szemének. A fotó a titok ígérete.
Volna hasonlóság az irodalommal, az irodalom természetével is. Mindkettőben van valami idejétmúlt, de valami egyszeri esély is: hogy bizonyos dolgokról csak így szólhatunk. Bizonyos gyilkosságokról nem tud senki, se a rendőrség, se a világ, nem létezik sehol, csupán egy filmnegatívon, csupán egy regény-epizódban.
A fotó emlékezésre késztet, mondtuk másutt, s mint ilyen, kellemetlen műfaj. Most inkább mondjuk úgy, hogy a „van” műfaja. Van a volt is. Létezik az is, ami elmúlt. Az önismeret műfaja. Ki tudja, mi van egy regényben? Nem mindig az a gyilkos, akit Philip Marlowe fülön csíp. Ki tudja, mi van ezeken a képeken? Nem mindig az a város, amelyet a bédekkerek hirdetnek.
Természetesen Lugo és Aliona is egy „láthatatlan városról” beszél. De nem a nosztalgia könyve ez. Sétára hívnak e képek, városnézésre; ön-, hon- és városismeret. Anekdoták az órás bácsiról és az ékszerész néniről, a hegedűkészítőről és a töltőtollasról. Idős mesterek arca egy elveszett világból, szabott árak. Gyönyörű cégtáblák és gépmonstrumok, egyszerre van jelen a XIX. század és szűnik meg a XX.
A fotózás örök, állítjuk kimondva-kimondatlan. Mégis mintha Lugo és Aliona kitüntetett pillanatban végzett volna el valamit, végezte el a munkáját, last pictures ezek; ez az új, furcsa kapitalizmus éppen most falja föl végérvényesen a régi képeinket. Életünk egy része már csak fotókon létezik.
Nem nosztalgikusak, de nem is tragikusak ezek a képek, noha az elmúlásról is szólnak. De főleg a gazdagságról, az elmúlás is gazdag. Van Lugóban és Alionában valami blazírt ujjongás, hűvös lelkesedés, egy gyerek kíméletlen pillantása az övék, nehezen besorolható, ártatlan és profi, szigorú és barátságos. Elemző és összegző. Egyszerre veszünk el a részletekben, dinamóhuzalok, szelepsapka, pedál, kormányalátét, e. agy csésze (?!) és kapunk nagy ívű történeti, szociológiai áttekintést az utolsó száz évünkről.
Fölfeslik egy város.
Lugosi Lugo László és Frankl Aliona kiállítása szeptember 13-án nyílik a Francia Intézetben (l., Fő u. 17.). A tervek szerint ezzel egy időben jelenik meg könyvük, melynek előszavát közöljük.
- Képriport [6]