Néhány hónapja fut az MR1 Kossuth Rádió új műsora, a Történet, hangszerelve (szerkesztő: Szikra Zsuzsa). Ebben olyan közszereplőket hívnak meg szombatonként, akik valamilyen szempontból a hét híreiben fontos szerepet kaptak. Az interjúalanyok többnyire életpályájukról beszélnek, olykor intimitásokat is elárulnak, sőt kedvenc zenéikből is válogatnak. Ez utóbbi többnyire kínosan közhelyesre sikeredik, mert hát politikusok, rendőrkapitányok vagy szakszervezeti vezérek éppolyan tré muzsikát hallgatnak, mint a bálás butikosok. Legtöbbször az interjúalanyoknak is csak önismételgetésre, heti „erős” mondataik felmondására futja, a szerkesztői szándék meg, hogy az „embert” mutassák be, eleve megbukik azon, hogy a hős sokszor elzárkózik magánélete „kiteregetésétől”.
Így hát szeptember 22-én kivételesen érdekes műsort hallhattunk, mert Járai Zsigmond egykori jegybankelnököt új oldaláról ismerhettük meg. Azt persze korábban is tudtuk, hogy hősünk egyre engesztelhetetlenebb kritikusa a kormánypártoknak. A sértésekről és viszontsértésekről eleget olvashattunk a sajtóban, az sem volt új, hogy mindezért Járai egyes-egyedül a másik oldalt hibáztatja. Az sem számított nóvumnak, hogy a mostani gazdasági vezetést „tehetségtelennek”, „hozzá nem értőnek” tartja, amelynek ráadásul „nincs víziója”. Sokan gondolkodnak így, és alappal. Járait mostanában a jobboldal potenciális kormányfőjelöltjének tekinti (persze szigorúan csak Orbán után), akinek ez persze imponál, s nem szeretné cserbenhagyni táborát, s rontani saját lehetséges esélyeit. A kérlelhetetlen kormánykritika mellett a mostani műsorban is el-elpöttyint egy-két „tudni érdemes” részletet. Például, hogy ő mindig a Fideszre „szokott” szavazni (már 1990-ben és 1994-ben is), és ezt Horn Gyulának is megmondta; meg hogy ő ugyan minden „csoportnak” szívesen segítene az ország rendbetételében, de úgy látja, hogy egy Fidesz-vezette kormány alatt lenne a legnagyobb esély jó gazdaságpolitikára.
Egy üzemen kívül helyezett státusférfiúnál megszokott dolog az is, hogy „célirányos a memóriája”: saját szerepét illetően lehetőleg csak a szépre emlékezik, ellenfeleire pedig olyan sarat is ken, amely nem az övék. Utóbbi plasztikus példája, amikor Járai egyetértően idézi Kósa Lajos debreceni polgármestert, miszerint annak városában negyedannyiért épült a sportcsarnok, mint Budapesten, és mindez a baloldali kormányok alatt elhatalmasodó korrupciót valószínűsíti. Lehet, csakhogy a debreceni Főnixéhez hasonló funkciójú és befogadóképességű csarnok csak egyetlen fővárosi épült mostanában állami pénzből (igaz, az a sajátos PPP-program keretében), és ez a „Szappantartó”, a leégett Budapest Sportcsarnok helyén ma álló, a költségvetésnek végül negyvenmilliárdba kerülő Papp László Sportaréna. Márpedig az építtetőt, a francia Bouygues-ot az az Orbán-kormány választotta ki – és a méregdrága finanszírozási konstrukciót is az a kabinet fundálta ki –, amelynek Járai is tagja volt.
Az egykori jegybankelnök mostanában biztosítót gründol, s eközben angolszász szakemberekkel is konzultál, akik az állami bürokráciát és korrupciót ostorozzák, s akiknek azt a heurisztikus megállapítást köszönheti, hogy a „fejétől büdösödik a hal”. Az autópálya-építés költségeivel is példálózott, mire a műsorvezető megpendítette, hogy tán régebben is drágán épült a sztráda, és Járaiék idejében is volt korrupció. Járai szerint azonban nem. Ezt azzal is igazolja, hogy egy tűzhöz közel álló ismerősétől mostanában azt hallotta: jó, mindig „vissza kellett fizetni” valamennyit, „de ennyit...” Vajon mennyi lehetett a valamennyi, és mennyi most az ennyi? Ezt persze nem tudhattuk meg. Viszont azt a tudomásunkra hozta, hogy szerinte az utóbbi idők versenyhivatali döntései is az állami korrupciót bizonyítják, azt, „hogy nem szabályosan osztották el az autópálya-megrendeléseket”. Biztosan nem emlékszik már Járai az Orbán-kormány szabályos és takarékos megoldására, miszerint lényegében egyetlen céget, a Vegyépszert bízták meg az állami sztrádák építésével. Megértem, jobb ezt elfelejteni. De azt már nem tudom elképzelni, hogy ne tudná, a versenyhivatal nem a kormányt, hanem az útépítő cégeket bírságolta meg milliárdokra, mert azok egymás közötti tisztességtelen egyezségekkel verték fel az árat, vagyis kartelleztek az állam, pontosabban az adófizetők rovására. Nem volt az olyan régen, amikor augusztus végén erről jogerős bírói döntés is született, és a „korrupt állam” cége, a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. (NIF) éppen a Járai-interjú előtt egy nappal postázta az érintett öt cégnek a 32 milliárdos kártérítési követelést.
A legbizarrabbak azonban mégsem a memóriazavarok, hanem a Járai kultúraváltására mutató jelek, és az, hogyan alakul át viszonya a magyar közelmúlthoz. Bár az efféle portréműsor szükségszerűen nem konfrontatív, és noha Boros Péter műsorvezető nem foglalkozott sokat hősünk rendszerváltás előtti karrierjével, Járai mondatai sok esetben oda vezettek vissza. Tankönyvbe illő, hogyan válik a feldolgozatlan múlt zavaros önigazolássá, hogyan keres a bizonytalan identitás új kulturális kapaszkodókat, nem számít, ha azok szélsőjobboldalon vannak is, a lényeg, hogy biztosan „ne legyenek a másik oldalon”. Többen felfigyeltek rá, hogy a szélső-, illetve a mérsékelt jobboldali kultúra között egyre nehezebb megvonni a határokat. Nem esik jól kimondani, de mintha a volt jegybankelnök esetében is valami hasonló történne.
Járai elmeséli, miért nem vállalta el a pénzügyminiszterséget, amikor arra őt Bokros Lajos távozta után Horn Gyula felkérte. Eszerint a Járai által vezetett állami pénzintézet, a Magyar Hitel Bank átalakítása kínálta feladatok mellett a legfontosabb ellenérvet „politikai aggályai” jelentették. „Én konzervatív embernek, egy liberális konzervatív gondolkodónak tartom magam, azért a Horn-kormányt mégiscsak egy utódkormánynak tartottam” – indokolt Járai. Önmagában már az is érdekes, hogy „liberális konzervatívként” a pártállami időszakban miért vállalt el sokféle állami megbízatást, köztük a Németh-kormány idején a pénzügyminiszter-helyettesit. És elgondolkodtató az is, vajon mitől aggálytalanabb az „utódkormánytól” elfogadni egy bankvezéri kinevezést, mint a miniszterit. De ennél sokkal fontosabb és egyetlen személynél lényegesen többeket érintő kérdés, mit kezd Járai és mit kezdünk mi a Kádár-korszakhoz és az egykor létező szocializmushoz való viszonyunkkal. Három problémát is felvetett a Járai-portré: Vajon mekkora volt a felelősségünk az egykori rendszer fenntartásában; hol húzzuk meg az állampárttal való kollaboráció és az elkerülhetetlen érintkezés határát; és ma meddig mehetünk el önbecsapás nélkül a „komcsizásban”?
Járai az első kérdésre egyszerű választ ad: ő minden tisztségében az ország javát szolgálta, az interjúban nyoma sincs a kételynek. És biztosan így is volt, hiszen már a rendszerváltás idején kiváló szakember hírében állott, és utóbb Nyugaton is megállta a helyét. A kollaboráció kérdésére a maga módján a műsorvezető kérdezett rá, amikor felhozta, hogy Járai is felkerült „egy ügynöklistára”. (Valójában a parlament ún. Mécs-bizottságától szivárgott ki, és a Magyar Hírlapban jelent meg, hogy Járai a nyolcvanas években úti jelentésekkel informálta a BM III/II-es állambiztonsági ügyosztályát. Később Mécs Imréék hivatalos listája már nem tartalmazta Járai nevét, mert, mint a különbizottság elnöke elmondta, „anyagai alapján nem üti meg azt a mértéket, hogy biztosak lehessünk érintettségében”.) A műsorvezető már a felkonferálásban felmenti hősünket, mondván „szinte elsőként állt ki, és vállalta”, hogy az átkosban jelentéseket írt hivatalos kiküldetéseiről. Csakhogy Járai egyáltalán nem saját jószántából „állt ki”, és bár a Magyar Nemzetnek elismerte, hogy úti jelentéseket írt, de azt egyáltalán nem „vállalta”, hogy ezzel az állambiztonságot segítette volna, és hogy ez nem volt helyes. Az interjúalany most is azt mondta, hogy akkor az volt a rend, mások is így tettek, miért ne cselekedett volna ő is így. Járai a zenés portréműsorban a kínos ügyeknél egyébként is tájékozatlanságára hivatkozott: nem is tudta ő, hogy engedélyhez kötötték külföldön az interjúkat, mint ahogy később meg az nem tudta, hogy ki az a Simicska Lajos, akit ő maga nevezett ki APEH-elnöknek.
Persze egyáltalán nem szükségszerű, hogy valaki egykori magas beosztású bürokrataként máig eméssze magát a Kádár-rendszernek tett szolgálataiért, és ha valóban csak tárgyszerű úti jelentéseket írt, utólag nem kell rágódnia azon sem, hogy kollaboráns volt-e. Medgyessy Péter, mikor kiderült, hogy az állambiztonság szigorúan titkos (szt) tisztje volt, azt állította, hogy ő ezzel nem a rendszert, hanem az országot szolgálta. Neki ezt nem hittük el. Járai fölött viszont emiatt a jelenlegi tudásunk szerint nincs okunk pálcát törni.
De azt egykori miniszterhelyettesként bizony rosszul teszi, ha „komcsizókkal” cimborál. Persze ennek a műfajnak is vannak finomabb és durvább változatai. De – mint a rádióműsorból kiderült – a Járai családnál a durvábbik talált szíves fogadtatásra. A közgazdász 13 éves, a váci piaristákhoz járó fiának kedvence a szélsőjobbos, irredenta és militáns Kárpátia zenekar. A magyar könnyűzenében járatlan Beszélő-olvasóknak a bandáról csak annyit, hogy egyre több tizenéves rajong szirupos, műmájer és gyatra muzsikájukért, koncertjeiken a két világháború közti kurzusnóta-feldolgozásaik alatt fennen lobognak az árpádsávos zászlók. A Járai fiú külön kérésére szombaton negyed kettőkor a közrádióban ennek a Kárpátiának a Neveket akarok hallani című nótáját hallhattuk, amelyben ’56 hóhérainak megnevezését követelik. (Mintha bizony nem lehetne ismerni őket, és a kommunisták által foggal-körömmel őrzött titok övezné kilétüket.) Hősünk el is henceg vele, hogy a zenekartól már ő is tud néhány sort, mert fia lelkesen hallgatja, aki az „érdeklődést” az „iskolában szedi fel”. Az egykori jegybankelnök úgy látja, „hogy az osztálytársaiban van egyfajta érdeklődés, s hát most nyiladozó elmével kérdezgeti tőlem, hogy ez hogy van, hogy az hogy van. Elég szörnyű élménye volt tavaly októberben, amikor el kellett magyaráznom, hogy miért verik az embereket. (…) Kérdezte: – Apa, te miért nem vagy ott? (…) – Hát, én azért nemzetibank-elnökként mégsem mehetek ilyen helyekre. (…) Azért azt kell, hogy mondjam, a gyerekek igazságérzete óriási, és elég jól látják a helyzetet” – emlékezett Járai.
A Kárpátia és eszmetársai a mostani kormányerők előképét ’56 vérbefojtóiban találták meg; de vajon valóban Gyurcsányék vannak-e közelebbi rokonságban velük, nem pedig maga a nyolcvanas évek poszt-kádárista rezsimje? Mert lehet azt harsogni, hogy az MSZP-s alma nem esett messze Kádárék fájától, de ezt egy olyan személy aligha teheti meg hitelesen, aki felnőttként darab ideig ennek a fának a lombja alatt hűsölt. Nem tudhatjuk, de eljöhet még az a pillanat is, amikor a „nyiladozó elméjű” Járai fiú majd erre is rákérdez.
- Folyamatos jelen [6]