Zió, vázió… békemisszió
„Aligha terveztek még inváziót ennyire nyilvánosan, vertek ennyire fáradhatatlanul nagydobra” – állapította meg az Economist a haiti rezsim elleni amerikai inváziós tervekkel kapcsolatban. A katonai szempontból szokatlan eljárásnak meglett az eredménye: a haiti junta az utolsó pillanatban csak beijedt, Carter exelnök segítségével sikerült kompromisszumos megoldást találni, a már beindult inváziót Clinton lefújta, és elrendelte a békés megszállást. „Amerikai srácok nem fognak haiti srácokat ölni, és haiti srácok nem fognak amerikai srácokat ölni” – örvendezett Clinton elnök a jó hírnek. Egyelőre legalábbis. Más kérdés persze, hogy mit hoz a jövő. Clinton célja eredetileg az volt, hogy eltávolítsa a törvénytelen haiti juntát, visszaültesse hivatalába a demokratikusan megválasztott Aristide elnököt, és biztosítsa a jövőre tervezett választások tisztaságát. A Carter-féle kompromisszum elvben mindezt elérte: a junta október 15-ig magától lemond (és egyúttal amnesztiában részesül), Aristide visszatérhet Haitibe, és elfoglalhatja hivatalát. Az amerikai hadsereg csak azért szállt partra, hogy biztosítsa a jelenlegi átmenet békességét, meg persze azért, hogy majd rendfenntartó szerepet játsszék a választási kampány során.
Carter bravúros diplomáciai teljesítménye óriási segítség volt Clintonnak. Clinton úgy őrizhette meg saját – és az Egyesült Államok – szavahihetőségét, hogy lövetnie mégsem kellett. Sikerült kiszabadulnia egy alkotmányos kutyaszorítóból is. A Kongresszus ellenezte az elnök haiti terveit, ezért a Clinton-adminisztráció kénytelen volt háborús aktus helyett egyszerű rendőri akciónak minősíteni a tervezett inváziót. (Háborúhoz szükséges a Kongresszus hozzájárulása.) Ez nemcsak politikai ellenfeleiben váltott ki felháborodást. Most ez a felháborodás minden bizonnyal el fog ülni, hiszen a rendfenntartói céllal végrehajtott békés partraszállás legitim módon nevezhető rendőri akciónak. Ez Clintonnak akkor is jól jött, ha a junta (miként az előre látható) megpróbálja majd csűrni-csavarni az egyezmény szövegét, és mégis szükség lesz erő alkalmazására.
Clinton tehát vérontás nélkül vonult be Haitiba. Ez vívmány ugyan, de az invázió kritikusai már régóta arra figyelmeztetnek, hogy Haitiba bevonulni könnyű, kivonulni annál nehezebb. Az elnök nyilatkozataiban – így csütörtök este az amerikai néphez intézett üzenetében is – azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy a szigetországot viszonylag könnyű lesz a demokratikus vágányra visszasegíteni. A junta – hangzott érvelése – lábbal tiporta az emberi jogokat, megbénította az ország demokratikus intézményrendszerét, elkergette a demokratikusan megválasztott elnökét; ha a juntát elmozdítják, egy csapásra ugyan nem fordul minden jóra, de megindulhat Haiti demokratikus fejlődése.
Haiti ismerői szerint mi sem áll távolabb az igazságtól. Elsősorban nem is arról van szó, hogy némelyek (például a Vatikán) véleménye szerint Aristide elnök – egy katolikus pap – sem jobb a Deákné vásznánál. Az igazi nagy problémát az jelenti, hogy Haiti még azzal a minimális – akár fizikai, akár társadalmi értelemben vett – infrastruktúrával sem rendelkezik, amivel Szomália vagy Ruanda rendelkezett. Alig van néven nevezhető közigazgatás, és ha invázióra került volna sor, az még a nyomait is eltüntette volna. De az amerikaiak békés partraszállása is hatalmi vákuumot és még nagyobb káoszt okozhat. A rendfenntartás ilyen körülmények között azonos lesz a társadalom megszervezésével, legalábbis az erre tett kísérlettel. Ez pedig aligha lesz sikeres.
Marion Barry feltámadása
Szeptember 13-án Marion Barry fekete politikus Washingtonban megnyerte az előválasztásokat, és így a Demokrata Párt polgármesterjelöltje lett. Mivel Washingtonban Republikánus Párt gyakorlatilag nem létezik (leszámítva persze a „Hegyet”, ahol a Kongresszus székel), Barry már most – hetekkel a novemberi „igazi” választások előtt – polgármesternek tekinthető.
Megáll az ész – hangzik az amerikai kommentárok veleje. A döbbenet érthető. Barry az amerikai politikai élet egyik leghírhedtebb figurája. Három választási cikluson keresztül – 1978-tól 1990-ig – már volt washingtoni polgármester. Eleinte nem is végezte rosszul a dolgát, de a nyolcvanas évek közepétől fokozatosan káoszba vitte az amerikai fővárost. Vezetése alatt felvirágzott a hivatali korrupció: az évek során helyettese és tizenhárom magas rangú hivatalnoka került börtönbe. A bűnözés sosem látott méreteket öltött, az iskolák és általában a szolgáltatások leromlottak, a középosztály elmenekült, az adóalap csökkenése hatalmas deficithez vezetett. Hasonló fejlemények (ha nem is ilyen dimenziókkal) persze más városokban is bekövetkeztek, de más polgármesterek nem partiztak kábítószer-kereskedőkkel, diszkrétebben kezelték nőügyeiket, részegen és kábítószerrel teletömve nem okoztak nyilvános botrányokat. Barry veszte végül is kábítószer-szenvedélye lett. Az FBI 1990 augusztusában csapdát állított neki, és egy szállodai szobában letartóztatta a hölgytársaságban lévő (a hölgy az FBI informátora volt), crack-kokaint pipázgató Barryt.
A bíróság végül pár hónapos börtönbüntetést szabott ki Barryre kábítószerrel való visszaélésért. Akkor mindenki magától értetődőnek találta, hogy Barry politikai pályafutása végérvényesen lezárult. Csak Barry nem. Szabadulása után Washington legszegényebb negyedébe költözött, ahonnan beválasztották a város önkormányzatába. Negyedszerre is megnősült (új felesége a helyi egyetem politológusprofesszora, akit néhány évvel ezelőtt maga Barry távolított el a városi önkormányzatból, mivel a hölgy kétszer próbált elszámoltatni egy kétezer dolláros költségszámlát). Öltönyös pártapparátcsikból átvedlett afrikai népviseletben pompázó, fajgyűlöletet prédikáló fekete nacionalistává. Saját bukását példázatként állította be, tipikus fekete sorsként: elismerte, hogy hibázott, de az igazi vétkes szerinte a rendszer volt, a fehér hatalmi struktúra.
Jó taktikusnak bizonyult. Washington lakosságának kétharmada fekete, javarészt igen szegény, és nem elhanyagolható mértékben börtönviselt. A 18–35 év közötti washingtoni fekete férfiak több mint negyven százaléka vagy börtönben van, vagy feltételesen szabadlábon, vagy perére vár. Ők és hozzátartozóik (és kinek nincs törvénnyel összeütközésbe került hozzátartozója a washingtoni feketék körében?) szintén a „rendszert” hibáztatják elrontott életükért, derékba tört pályájukért, ők a fehérekkel szemben gyűlöletet keltő „gengsta rep” fogyasztói, ők azok, akik hajlamosak hitelt adni a Farrakhan-féle gyűlöletben utazó demagógok minden szavának. Ebben a környezetben szinte magától értetődő, hogy Barryből, az áldozatból és megtért bűnösből rövid úton hős lett. Különösen, hogy Barryt objektíve is fel lehet fogni áldozatként. Sok vaj volt a fején, de végül is négy éve nem igazi bűneiért vonták felelősségre. Nagy felhajtással kreáltak ellene egy ügyet: titkosszolgálati eszközökkel leplezték le mint kábítószer-használót, ami nem szokás. Akárhogy is van, Barry diadalmas visszatérése azt húzza alá, patologikus, ahogy az amerikai politikában a faji választóvonalak számítanak.
Svéd nosztalgiák
A svéd szociáldemokraták a szavazatok körülbelül 45 százalékával (lapzártakor végleges eredmények nem állnak rendelkezésünkre) az első helyen végeztek a szeptember 18-i parlamenti választásokon. Ez senkinek sem okozott meglepetést: a szociáldemokraták több mint egy éve első helyen állnak a közvélemény-kutatásokban, nem is olyan régen még ötven százalék fölötti eredményt jósoltak nekik. A nyomasztó szociáldemokrata fölény rányomta bélyegét a választási kampányra is. Megfordult a szereposztás: Carl Bildt, a hivatalban lévő konzervatív miniszterelnök lett a kihívó, Ingvar Carlsson, a szociáldemokrata miniszterelnök-jelölt pedig kormányfőként vonult a küzdelembe. Bildtet három évvel ezelőtt egy thatcherista programmal választották meg miniszterelnöknek. Célja a finanszírozhatatlanná vált svéd jóléti állam leépítése volt: az állami kiadások és az adók csökkentése révén fel akarta éleszteni a beruházási kedvet, hogy a talpra állt gazdaságból mindenki profitáljon. Sokkterápiás programját ígéretéhez híven – és koalíciós partnerei ellenében – meg is valósította: jelentősen visszavette az állami juttatásokat, privatizált állami vállalatokat, csökkentette a legmagasabb adókulcsot.
De a gazdasági helyzet beígért javulása nem következett be. A gazdasági növekedés visszaesett, a költségvetés még jobban eladósodott, a munkanélküliség pedig 14 százalékra emelkedett. Történt mindez Svédországban, ahol még öt éve is elfogadhatatlannak tartották a háromszázalékos munkanélküliséget. Az elmúlt hónapokban a kedvezőtlen trend ugyan megfordulni látszott, de az alig érzékelhető fellendülés már későn jött ahhoz, hogy Bildten segítsen.
A svéd választók a konzervatív kormányzó koalíciót tették felelőssé azért, hogy aláásta a hajdanán irigyelt svéd modellt. Pedig a szociáldemokraták sem azzal az ígérettel vonultak a választási csatába, hogy helyreállítják a polgáraira a bölcsőtől a sírig gondot viselő jóléti államot. Ellenkezőleg: fő jelszavuk a takarékosság volt. Különösen Mona Sahlin, a párt fiatal főtitkára beszélt brutális őszinteséggel az ország helyzetéről: Svédország nehéz idők előtt áll, mindenkinek össze kell húznia magát, a jóléti juttatások további csökkentése elkerülhetetlen, egyébként a munkanélküliség és az államadósság terhei alatt összeomlik az ország. Könnyen lehet, hogy ez az őszinteség került a szociáldemokratáknak az abszolút többségbe: sokakat csalódással töltött el, hogy a szociáldemokraták nem azt mondták, amit hallani akartak.
Az abszolút többség hiányában a szociáldemokraták megpróbálkozhatnak a kisebbségi kormányzással. Már a választások előtt is voltak jelei annak, hogy a szociáldemokraták előnyben részesítenék a váltakozó többséggel való kormányzást a koalíciós alkudozásokkal szemben. Persze egy koalíciós kormány politikailag mégiscsak stabilabb lenne. Szinte teljesen kizárható, hogy a szociáldemokraták „természetes szövetségeseikkel”, a szintén jó eredményt elért hajdani kommunistákkal és zöldekkel próbáljanak megegyezni. Ezek a pártok ugyanis ellenzik, hogy Svédország az Európai Unióhoz csatlakozzon, míg a szociáldemokraták szilárdan Európa-pártiak. Ha koalíciós kormány alakul Svédországban, a szociáldemokraták partnerei minden bizonnyal a liberálisok lesznek, akik a Bildt-kormányban is részt vettek. Bengt Westerberg, a liberálisok vezetője már a választások előtt világossá tette, hogy szívesen alakít kormányt Carlssonnal, ha felkéri rá.
- Extra Hungariam [6]