Tények és titkok
A kormány úgy döntött, hogy közreadja elődje titkos rendelkezéseinek többségét. Furcsa misztikum lengte körül e határozatokat, ám a felfokozott érdeklődés a bejelentés hatására hirtelen lelohadt. Talán érthetően, hiszen kiderült, hogy az előző kormány döntéseinek túlnyomó többsége titkos határozatban öltött testet. A titok fogalmához a ritkaság jegye társul: egy-két titkocska még borzolhatja a kedélyeket, ezres tételekben azonban már unalom árad a rejtélyből is. A titok e burjánzása viszonylag könnyen magyarázható. Rejtvényszövegünk szerzője (1858–1918), a századforduló német szociológiájának klasszikusa mutatja meg, hogy a titok birtoklásának tudata növeli a hatalom érzetét. Ám a szaporodás egyúttal inflációt is jelent. Az MDF vezette koalíció végül már mindent titokban tartott, amit tudott; titokban maradt előtte viszont mindaz, amit az egész ország tudott. Meg is lepődtek aztán rendesen.
Félrevezető azonban az az értékelés, amely a titkok létét önmagában antidemokratikusnak tekinti. Különösen akkor, ha ezt a sajtó jeles képviselői fogalmazzák meg, akiknek elsőrendű érdeke fűződik az elrejtett tények létéhez. Most pl. azt várhattuk volna, hogy az újságok részletesen bemutatják a felfedett titkos határozatokat. Nem ez történt, de ez „logikus” is: ha mindenki hozzáférhet, az újságírót már nem érdekli a titok. Az elvileg mindenki számára elérhető tények érdektelenek. E magatartás mögött persze ugyanaz a törekvés húzódik meg, mint a titok szaporításának vágya mögött: a titok leleplezése is a hatalom izgató érzésével párosul.
Az úgynevezett tényfeltáró újságírás fetisizált programja mögött az a korántsem magától értetődő előfeltevés áll, hogy a jelentős dolgok: titkok. A tény fogalma azonosul a leleplezett titokéval, miközben a nyilvános tényeket érdekteleneknek tekintik, mert azt hiszik: mivel hozzáférhetőek, már értik is őket. A tények azonban: tények; hogy érthetőek legyenek, elemzésre, interpretációra szorulnak, vagy egyszerűbben: gondolni kell róluk valamit. Amikor az újságokból, hírműsorokból száműzik a kommentárt, akkor is gondolnak valamit az újságírók, de érveiket nem teszik nyilvánossá, azaz: titkos határozatot hoznak a tényeket illetően. „A szerkesztőségi állásfoglalások visszahúzódtak a hírügynökségi jelentések mögé; az okoskodás eltűnik az anyag kiválasztásáról, bemutatásáról a szerkesztőségen belül meghozott döntések leple mögött.” (Habermas)
Egyszerű példa: első oldalas hír a Magyar Hírlapban, hogy egy hetilap főszerkesztője amerikai ösztöndíjat kap, s beülhet a kosaras fiúk közé a tanulópadba. Hogy ez miért ennyire fontos információ, arról lehetnek sejtéseink: kezdve a világpolitikai megfontolásoktól odáig, hogy ki kinek a barátja. Valódi választ azonban addig nem kapunk, amíg a szerkesztőség maga nem hozza napvilágra saját előfeltevéseit. Mert hiába hozná egy következő szerkesztőség nyilvánosságra az előző titkos döntéseit: úgysem lenne lap, amelyiket ez még érdekelné.
Elrejtés és leleplezés
„Minden kívülálló erőteljesen hangsúlyozott kizárása hasonlóképpen erőteljesen hangsúlyozott tulajdonosi érzéssel jár. Számos ember számára a birtok igazi jelentősége nem egyszerűen a pozitív birtoklás, hanem az a tudat, hogy mások nélkülözni kénytelenek ezt a birtokot. Ennek alapja szemmel láthatólag az, hogy érzékeinket a különbség ingerli. Ráadásul, mivel másokat különösen akkor zárnak ki valamely birtokból, ha ennek értéke nagy, kézenfekvő a pszichológiai megfordítás: amit sokaktól megtagadnak, annak valami különösen értékesnek kell lennie. (…)
A gyerekeknél gyakran büszkeség és öndícséret forrása, ha az egyik ezt mondhatja a másiknak: »Én tudok ám valamit, amit te nem« – ez annyira elterjedt, hogy a dicsekvésnek és a másik lefokozásának formális eszközeként jelenik meg, még akkor is, ha hazugságon alapul, s az illetőnek semmiféle titka nincs. A másik ember előtt rejtve maradt tény tudásának féltékeny őrzése a legjelentéktelenebb kapcsolatoktól egészen a legfontosabbakig megmutatkozik. Az angol parlament tárgyalásai hosszú időn át titkosak voltak, s még III. György alatt is büntetőjogilag üldözték, ha a sajtó információkat közölt róluk; ezt kifejezetten a parlamenti előjogok megsértésének tekintették. A titok kivételes helyet biztosít a vele rendelkező személynek, tisztán társadalmilag meghatározott ingerként hat, s elvileg független attól a tartalomtól, amely felett őrködik. Varázsa természetesen abban a mértékben fokozódik, amelyben a kizárólagosan birtokolt titok jelentős és átfogó jellegű. (…)
A titkot is az a tudat hordozza, hogy elárulható, s így birtokosa úgy érzi, olyan hatalom van kezében, amely sorsfordulókhoz és meglepetésekhez, örömökhöz és romboláshoz – ha talán csak önpusztításhoz is – vezethet. Az árulás lehetősége és kísértése ezért körülveszi a titkot, s a felfedezés külső veszélyével összefonódik az önfelfedés belső veszélye – ami a mélység vonzásához hasonlít. A titok korlátot állít az emberek közé, egyben azonban azzal a csábító ingerrel is jár, hogy kifecsegés vagy gyónás révén áttörjék ezt a korlátot – ez mintegy felhangként kíséri a titok pszichikai életét. (…) A két érdek, az elrejtés és leleplezés ellentétéből az emberek közötti kölcsönös viszonyok egész körét felölelő színezetek és sorsok származnak.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]