Már megint egy francia, akit nálunk nem ismernek, pedig igazán szóra (ismeretre) érdemes.
Úgy kezdődött – vagy inkább folytatódott – a kis, elálló fülű, csúf bárzenész karrierje, hogy 1965-ben egyszer csak kitalálta France Gallt, vagyis a Viaszbabát, és megnyerte vele (velük) az Eurovízió nagydíját. Aki csak (mini)szoknyát hordott, és énekelt Franciaországban, mind Gainsbourgot ostromolta dalért – Dalidától Juliette Grécóig, sőt Brigitte Bardot-ig. Nem hiába, az újsütetű mester szívesen osztogatta kegyeit. Aztán Gainsbourg kitalálta és megcsinálta magát is mint dalszerzőt és énekest, nem is akárhogyan. Sőt ráadást is adott: magamutogatásból és botrányból. De nem lehetett és utólag sem kell sajnálni tőle a sikert: nagyon tehetséges volt. El tudta fogadtatni magát, holott mi sem állt tőle távolabb, mint a negéd és a porhintés, vagy akár csak a nyájas mosoly, simulékonyság, illúziókba ringatás. „Megpróbáltam továbbadni a közönségnek az engem fojtogató szorongást, elérni, hogy hallgatóim is olyan rosszul érezzék magukat a bőrükben, mint én az enyémben, és ez bejött” – összegezte Gainsbourg művészi ars poeticáját. A Folio zsebkönyvek sorozatban két kötetben jelentek meg dalszövegei, amelyekről egyébként ő maga nem volt túl nagy véleménnyel, nem is tekintette költői (művészi) munkássága részének őket, mondván, tapasztalatai arra tanították, hogy e tekintetben a közönség igényeit kell kielégíteni, s nem pedig a sajátjait. Elég, ha festészetében valósítja meg önmagát. Akárhogy is értékelte magamagát, mi vélekedhetünk másképp. Kétségtelen, hogy költészetnek túlzás lenne nevezni dalszövegeit, de többek is, mint puszta slágerek, egytől egyig eredetiek, tömörek és szellemesek, sosem csúsznak át érzelgősségbe, puhaságba, nagyon is magukon viselik szerzőjük fanyar, mondhatni fekete humorának, iróniájának és öniróniájának nyomait, sőt megformált jegyeit. De bármilyen provokatívak legyenek is dalai, meg sem közelítik filmjeit, amelyekből most négyet mutat be a Francia Intézet. Csupa kihívás: mindegyikben valamiképp rendhagyó szerelem, viszony ábrázoltatik megborzongatóan-megbotránkoztatóan leplezetlenül.
szeptember 14., 19 h: Szeretlek. Én sem – 1975
szeptember 15., 19 h: Egyenlítő – 1983
szeptember 16., 19 h: Carlotte mindörökre – 1986
szeptember 19., 19 h: Stan the flascher – 1990
Francia Intézet (Bp. I., Fő u. 17.)
- Rábeszélő [6]