Mindjárt az elején föl kell tennem egy nehéz kérdést. Ha hallgatunk róla, az képmutatás lenne, igaz, azzal meg, hogy rögtön szóba hozzuk, mintha együttérzést akarnánk csiholni… De mégiscsak megkerülhetetlen a dolog, mert a verseidben te sem kerülöd meg: egész kicsi gyerekként Heine–Medin-kóron estél át, és megbénult mind a két lábad.
Az, hogy nem tudok járni, az rossz, de még rosszabb volt, hogy emiatt intézetben kellett élnem, biztonságos, de nagyon zárt, sterilen embertelen légkörben, ami szinte elviselhetetlenül más volt, mint a cigánytelep bizonytalan, de mégis meleg élete.
Milyen gyakran voltál otthon?
Az intézetben az iskolai tanítás ideje alatt voltam, és évente háromszor, összesen négy hónapot töltöttem a cigánytelepen. Egy polgári család megbetegedett gyerekének is borzasztó nehéz lehet a váltás, de ott késsel-villával esznek, mindennap fürdenek, egyszóval éppolyan konszolidáltak a körülmények, mint az intézetben, én viszont két szélsőséget kaptam az élettől. Az iskolai szünet végén anyám lefürdetett, a nővéreim átnézték a fejemet, hogy nem vagyok-e tetves.
Ez a cigánytelep mennyire volt archaikus? Mert én, amikor egyszer Alsóvadászon jártam nálatok, a házatokban, a tárgyakban, az elrendezésben éreztem bizonyos paraszti légkört.
Az a ház, ahol te jártál, nem a cigánytelepen volt, hanem a faluban. Apám igyekvő ember volt, és amikor kedvező hitellel megvásárolhatták a házat, elköltöztünk a cigánytelepről. De abban igazad van, hogy nálunk, és általában az úgynevezett romungro cigányoknál, a sokkal korábban adódó asszimilációs lehetőség miatt sokat átvettek a környezetük szokásaiból, viselkedési szabályaiból, tárgyaiból. De azt nem hiszem, hogy ettől az archaikus cigánytelepi légkör hiányzott volna. Ha reggel fölkeltünk, a férfiak az egyik irányba, a nők a másik irányba, a gyerekek a harmadik irányba, az állatok a negyedik irányba mentek el vizelni. Tehát nagyon komoly szabálya volt annak, hogy ki milyen sorrendben kel föl, milyen sorrendben végzi el a dolgát. És hiába kerültünk be a faluba, a táplálkozás szabályait ott is megőriztük, apám soha nem evett a gyerekekkel, ők egy kupacban ettek, anyámat nem is láttam enni.
Azt mondtad az előbb, hogy apád igyekvő ember volt. Ez mit jelentett?
A cigány férfiak a szó civilizációs értelmében nem igyekvőek, apám pedig az volt. Mi nyolcan voltunk testvérek, és apám mind a nyolc gyereket számon tartotta: van-e cipőjük, van-e mit enniük. Tudott falat építeni, sárból tapasztani, tetőt rakni, halászni, kaszálni, aztán elvégzett egy traktorvezető-iskolát, és a földművelő parasztemberek apámat, a cigányt hívták el szántani vagy boronálni. Hajnalban kelt, és késő estig folyamatosan dolgozott, a többi cigány ember pedig másképp szerezte meg a betevőt. Elmentek csókázni, varjat, madárfiókát, gombát összeszedni vagy kosarat fonni… A fél cigánysort apám tanította meg kosarat fonni, de ők csak társadalmi elkötelezettség, állandó munkavállalás nélkül dolgoztak, míg apám ebbe is belement: bányában dolgozott, a honvédségnél, a húsiparban – egy csomó olyan munkát vállalt föl, ami cigány embernél nem szokás.
A telepen nem bántották ezért?
Sőt, inkább tisztelték.
Az, hogy te intézetben nevelkedtél, mert csak így tanulhattál – talán ebben is az ő civilizációs igyekezetük működött.
Biztosan, mert amikor én megbetegedtem, voltak még, ha nem is ilyen súlyosan, de megbénult gyerekek rajtam kívül a telepen, és azokat a szüleik nem adták be tanulni az intézetbe. Apám és anyám határozottan azt mondták, hogy énbelőlem csak akkor lehet ember, ha intézetben tanulok, év közben jártak hozzám, törődtek velem, vakációra hazavittek, és nagyon számon tartották, hogy tanuljak.
Azt mondtad, nagyon rideg világ volt az intézetben, és az Előszó című versedben iszonyatos élményeket írtál meg. Nem lázadtál az ellen, hogy évről évre odavigyenek?
Nem. Egyéves koromtól hároméves koromig intenzív orvosi kezelésen kellett átmennem ahhoz, hogy járógépem lehessen, utána olyan óvodába kerültem, ahol a beteg gyerekek állandó orvosi kontroll alatt voltak; még így is sokan meghaltak közülük, hat-hét vagy akár tizennégy-tizenöt éves korukban; addig kibírták, és akkor egy tüdőgyulladás is elvihette őket. Nem volt választás, egészségesek közé nem járhattam általános iskolában sem.
Az, hogy cigány vagy, még hátrányosabb helyzetet jelentett ezekben az intézetekben?
Egyértelmű diszkrimináció amiatt, hogy cigány vagyok, nem történt, konkrét esetekre emlékszem, amikor a származásom miatt ért valami, ezeket le is írtam. De ott a gyerekek között a „kasztok” másképp sorolódtak: nevezetesen, hogy van, aki tolókocsis, van, aki mankós, és van, aki mankó nélküli. A tolókocsisok a tolókocsisokkal barátkoztak, a mankósok a mankósokkal, és a kicsit bicegők a kicsit bicegőkkel. Nagyon kegyetlen besorolás volt, egymással a „kasztok” csak erős fenntartással álltak szóba.
Ez az intézeti lét tulajdonképpen megóvott téged az olyan élményektől, amelyek egy felnövekvő cigány gyereket a természetes közegében érhetnek.
Megóvott attól, hogy tudjak madárfiókát szedni, az apámmal együtt fát vágni, a bunyóktól a parasztgyerekekkel… ezektől óvott meg. Attól, hogy börtönbe kerüljek, nem kellett megóvni, mert a mi cigánytelepünkön rend volt, a szónak jogi és érzelmi, humánus értelmében is. Azt hiszem, boldogabb és harmonikusabb ember lennék, ha cigány lánnyal élhetnék egészséges emberként ott, mint amilyen most vagyok.
Később, amikor hazajártál, nem érezted, hogy ez a rend felbomlóban van a cigánytelepen?
De igen, az utóbbi hat-hét évben, nyilván a tradicionális megélhetési lehetőségek eltűnésével és a munkanélküliség, a Miskolc-közeli cigánytelepek urbanizációs hatására kezdett fölbomlani annak a három-négy nagycsaládnak, cigány „törzsnek” az együttélése, akik addig ott, gyanakvóan és fönntartásokkal, de úgy éltek együtt, mint egy hermetikusan elzárt szigeten.
Gondolom, nagyon jól tanultál, ha gimnáziumba kerültél.
Nem voltam jó tanuló. A nyolc általános elvégzése után két választásom volt: vagy visszamegyek végleg a cigánytelepre, vagy szakmát tanulok. Két szakma kínálkozott, a női szabó és a könyvkötő. De könyvkötőnek csak olyanokat vettek fel, akik mankó nélkül is tudtak állni, úgyhogy így lettem én kényszerűségből női szabó. Az első év után egymásba szerettünk egy lánnyal, akinek viszont rendőr volt az apja. Kapásból megbuktattak tizenegy tantárgyból a tizenhárom közül, anyámmal aláírattak egy papírt, hogy szellemileg sérült vagyok, és ezzel kitettek a szakmunkásképzőből. Utána anyám addig sírta végig a különböző hatóságokat, míg egy bizottság elé nem rendeltek vizsgálatra, ahol túlságosan értelmesnek ugyan nem bizonyultam, de anyám a kis ridiküljéből előhúzta az akkor megjelent egy-két versemet, mire mindenki nagyon meglepődött, és visszatettek az iskolába. Mint bukott szerelmes tértem vissza, a lány már egy évfolyammal följebb járt, próbáltam tenni a szépet, de borzalmas volt, mert büdös volt rajtam a ruha. Egy pulóverem volt két éven keresztül, és a járógép állandóan kiszakította a nadrágomat, minden éjszaka azt varrtam, hogy ne rongyos ruhában járuljak a szőke szerelmem elé másnap. A szerelemnek aztán vége lett, én elvégeztem a szakmunkásképzőt, és elmentem dolgozni. De nagyon megalázónak éreztem, hogy csak bedolgozónak vettek föl, és valami kilencszáz forintos fizetésért utcaseprőköpenyeket kellett varrnom, amikor én angolkabátot, női raglánujjat, francia blúzokat meg rakott szoknyákat tanultam varrni, és tényleg nagyon szépen varrtam. Két hét után elmentem a megyei tisztiorvoshoz, és elmondtam neki, hogy én nem akarok visszamenni, se a cigánytelepre, ahol legföljebb apám titokban főzött pálinkáját árulhatnám a munkásoknak, se női szabó nem akarok lenni, hanem gimnáziumba szeretnék járni; nem akarok elpusztulni, megrohadni ebben a légkörben. Akkor ő beültetett engem egy autóba, végigjárta velem a várost, bement a lakásosztályra velem, ahol kiutaltak egy szoba-konyhás, víz, vécé nélküli lakást. Volt hol laknom, és beiratkozhattam a dolgozók gimnáziumába, íróasztalom lett, mostam magamra, nagyon megváltozott az életem, sok baráttal, akik olvasták a verseimet; megjelentem megyei lapokban. És akkor rájöttem, hogy micsoda szellemi lehetőség van a kezemben azzal, ha énbelőlem tényleg költő lehet. Mert egyetemisták, egyetemi tanárok, színészek lettek a barátaim, és ez egy teljesen más perspektívát jelentett ahhoz képest, hogy bedolgozóként utcaseprőköpenyeket kell hogy varrják. A gimnázium után megnősültem, és ez újabb szellemi lépcsőt jelentett. Nehogy félreértsd, egyszerűen megszerettük egymást. Az, hogy magyar lány volt, pedagógus, hogy szeret engem, ez mind olyan új volt, hogy tényleg tökéletes házasság lett belőle. Mert neki is jelentett az valamit, hogy kispriccelhetett a habos kakaós, mazsolás kalácsot majszoló polgári miliőből énhozzám, és nekem is, hogy az én világomból hozzá menekülhettem. Lett egy gyerekünk, és én jelentkeztem levelező népművelés-könyvtár szakra. Föl is vettek, de sózásokkal.
Mit sóztak rád?
Cigány KISZ-alapszervezetet akartak. Én azt mondtam: nem értek ehhez, és ehelyett könyvtárba mentem el dolgozni. Cigánytelepekre hordtunk ki könyveket. Megvettem apám putriját hatszáz forintért egy titkos akció keretében, és ezt berendeztem klubnak. A ház tetejére tettem a cigányzászlót, egy kiselejtezett iskolatáblát loptam, krétát, narancsot vettem, ha a gyerekek jöttek, hogy mesét akarnak nézni diafilmen, hát morogtam rájuk, kizavartam őket, mert ettől még inkább jönni akartak… Az nagyon szép világ volt, húsz kilométerre ott volt a miskolci lakás, tiszta feleség, tiszta gyerek, nyugodt körülmények. Közben temetésekre jártam halottas énekeket gyűjteni, ez nagyon érdekelt. Minden ment, amíg aztán egy egyetemi szemináriumon egy középkori spanyol festő képét kellett elemezni, amely a keresztre feszített Jézust ábrázolta. Kérdezi tőlem a prof: ki látta, hogy Jézus föltámadt? Professzor úr – mondom –, nem azt tartom fontosnak, hogy ki látta: ez a keresztények hite, amely morális tőkét adhat a hívőknek. Na jó, fiam, de ki látta? Mire én a bibliai ismereteimre hivatkoztam, hogy csak hűlt helyét találta a két római katona, aki vigyázta, elaludt… Na jó, de ki látta? Erre mondtam a profnak, hogy anyád. A professzor úr anyja volt, bocsánat, emlékszem már, az ön édesanyja látta, hogy Jézus föltámadt. Negyedévkor egy jó nagy darab egyes volt az indexemben, és szépen kitettek az iskolából. Azt hiszem, ez így volt rendjén.
Azóta sem fejezted be?
Nem is fogom. Utána felvételiztem a Hittudományi Akadémiára, teológiára, ahová civil hallgatónak föl is vettek, de háromszor egy héten kellett följárni Miskolcról, és ezt nem győztem. Pesti barátaimnál aludtam, több ízben a Keleti pályaudvaron, egyszer a bíborosnak fönntartott vendégszobában, ahová beloptak titokban a kispapok. Latin szertartást és teológiát tanultam, de „csak” görög katolikus pap lehettem volna, mert ott nem feltétel a cölibátus. Csakhogy én latin szertartású pap szerettem volna lenni, ez pedig másképp nem látszott megoldhatónak, csak úgy, ha Pannonhalmára megyek bentlakónak.
Ott nem jelentett problémát, hogy nős vagy?
Nem, egy pap barátom pedig azt tanácsolta, csak tanuljak, ne törődjek semmivel, később majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. De komoly lelkiismeret-furdalásom volt, hogy míg a második gyermekem születik Miskolcon, én „elnyújtózom” Pannonhalmán lelki üdvösségért esedezve. Visszamentem Miskolcra, és ezzel, úgy tűnik, az én tanulmányaim befejeződtek.
Valahol azt írtad, hogy a cigányság a könyvtelenség népe. A te életedben viszont, ha nincsenek is befejezett tanulmányaid, a könyvek, azt hiszem, nagy szerepet játszanak.
Nehogy azt a fordulatot vegye a beszélgetés, hogy én egy művelt és olvasott ember vagyok, mert ez korántsem igaz! Nem is szeretnék „művelt” lenni…
Miért nem?
A műveltségnél fontosabbnak tartom azokat az emóciókat, amelyek morális szempontok szerint irányíthatják az ember életét. Az olvasmányok erős befolyása nagyon káros is lehet. Ismerek képzett, művelt embereket, akiknél a műveltség egyféle zománc csak, ami eltakarja azt, hogy morálisan milyen szegényes, elsorvadt személyiségek. Inkább arra törekszem, hogy a szükségeset olvassam el.
És ezt hogy döntőd el?
Ezt most eldönti a lapszerkesztés; sok mindent el kell olvasnom, amit fiatal koromban elmulasztottam – filozófiát, történelmet, néprajzot, szociológiát ahhoz, hogy el tudjam dönteni egy-egy írásról, érdemes-e lehozni a lapban.
Akkor most beszéljünk erről a lapról. Cigányfúró a címe; miért?
Minden cigányújságnak „kifejező” és szentimentális címe van, úgy gondoltam, a Cigányfúró elég profán, közönséges újságcím ahhoz, hogy ezt kikerülje. És megtetszett a szerszám funkciójából következő többféle asszociáció is: ki, mit, hova fúr vagy nem fúr… Lehetett volna irodalmibb címet is adni, de ez talán kifejezi azt is, hogy ez nem egy cigányújság a szónak a szokott értelmében.
Mit jelent a szokott értelemben egy cigányújság?
Azt, hogy zömmel cigányok írják vagy cigányokról írják. Ezt médiagettónak tartom, és nem értek vele egyet. Ne etnikumi szempontok döntsék el, hogy lejön-e az írás vagy nem. Ne kelljen közölni egy írást akkor is, ha nem jó, csak azért, mert cigány ember írta. Érthető, hogy működik egy bizonyítási kényszer, tudatni a világgal, hogy van cigányértelmiség, hogy vannak cigány költők, időnként én is hajlanék ilyen döntésre, de hogy ez következetes lapszerkesztési koncepció legyen, azt már nem tudom elfogadni. Olyan lapot akartam, ami új színt adhat a már meglévő művészeti folyóiratok, a Holmi, a 2000, a Café Babel, a Nappali Ház mellett, és amiben elférhetnek olyan írások is és olyan tipográfiai megoldások, vizuális játékok, amelyek ezekben a folyóiratokban nincsenek jelen.
Te nagyon fiatalon kezdtél verset írni?
Szerintem minden normális, töprengő, gondolkodó fiú és lány leül verset írni, ez így van rendjén. Hogy aztán ezt a versírási szándékát ki őrzi meg, ehhez már sors kell; hogy a személy és a világ közötti spirituális viszonyt feltárhassa. Mert csakis erre, a spirituális viszony megfogására való a vers, ha a szociális viszonyt tapintjuk ki vele, a konkrét testi viszonyt, akkor nem verseket írunk, hanem használati utasításokat arra vonatkozóan, hogy az ember hogyan legyen boldog.
Nem adsz soha címet a verseidnek, hanem sorszámozod őket.
Mert verseim nincsenek, csak egyetlen versem van, amelynek idáig negyvenhárom ciklusa van; nem ügyeskedő irodalmi attrakció részemről, hanem ez egy-lélegzetű, egy-anyagú vers. Úgy mondanám, hogy az én verseim egy-hangúak. Ez az egy hang ugyan nagyon erős, de egy. A szerkesztésnél és a szellemében is egy dinamika érvényesül.
Költői indulásodkor két ember játszott fontos szerepet: Csoóri Sándor és Eörsi István. Akik már akkor is nagyon különbözőek voltak, de még jó barátságban álltak egymással.
Én a mai napig is szólok mind a kettőhöz, és az talán nem pálcatörés, hogy Eörsi Istvánnal szorosabb kapcsolatban vagyok. A rendszerváltás előtt a világ szűkebb volt és „tisztább”, most tágabb és „piszkosabb”. A költők klikkekbe, politikai csoportokba pörögnek be, a járványként terjedő pártsovinizmus elorozta egymástól a művészeket, és olyan emberi hibák derültek ki, amelyeket a rendszerváltás előtt a fene nagy homogenizáció eltakart. Akkor egy tisztességes költőnek csak annyi politikai mozgástere volt, hogy a rendszer ellen így-úgy próbáljon ügyeskedni, chartákat írjon alá – most pártokhoz tartozhatnak, most nemcsak Csurkáról derült ki, hogy milyen embertelen és rasszista nézeteket vall, de az én személyes környezetemben is többekről.
Mit gondolsz a cigány nacionalizmusról, amely nyilvánvalóan ugyancsak jelen van az éppen csak kezdődő, nagyon tétova és sok balfogással együtt járó önszerveződésben?
Ha a történeti okait nézzük, akkor ez érthető, de ha morálisan, akkor biztosan nem fogadható el. A cigányságnak még elméletben sem szabad játszani azzal, hogy akár fizikailag, akár kulturálisan autonómiát kérjen. A kultúrát nem etnikai szempontok befolyásolják; nem hiszem, hogy a rádióban, televízióban, sajtóban cigány médiákat kéne létrehozni úgy, hogy azok csak cigányokról szóljanak. Kell cigány újságot, cigány rádió-, tévéműsort csinálni, de cigányok ne csak ezekben a műsorokban legyenek. El tudom képzelni, hogy a tévéhíradónak lehet bemondója cigány ember, függetlenül attól, hogy van cigány televízió is. És létre kell hozni egy olyan cigány tudományos központot, amely az iskoláztatást vagy a nyelvoktatást koordinálja, de nem tartanám helyesnek, ha kötelező érvénnyel tanítanának cigány nyelvet a cigány iskolában, vagy ha csak cigány nyelven nyomtatnának ki újságot.
Ebben a beszélgetésben végig nagyon komoly vagy, pedig én nagyon sokszor voltam tanúja annak, milyen fanyar, „gyilkos” humorod van.
Ha nem tudnék „jókedvű” lenni, már rég elpusztultam volna. Apám ilyen természetű; mínusz húsz fokos hidegben, amikor beteg volt a bátyám, és se ennivalóra, se orvosságra nem volt pénz, ő bement a faluvégen folyó patak vizébe majdnem fenékig, két- vagy háromórás küzdelemmel kivette onnan a már-már megfagyott halat, két-három óra hosszat tusakodott, hogy ő győzzön, mert különben mi éhen halunk, és amikor hazajött, valami nagyon pimasz mosoly volt az arcán, és azt mesélte, hogy képzeljétek, találkoztam a tanácselnökkel, azt mondja nekem, te Józsi bácsi, itt van ez a hal, vidd már haza a gyerekeknek, én nem tudom megenni, mert tegnap annyi fácánt ettünk. Így tudott apám váltani, és ha nem tudott volna, belepusztulunk.
De nemcsak humorral, olykor nagyon kegyetlenül, kíméletlenül is kimondasz dolgokat a cigányokról.
Választhattam volna azt a költői pozíciót, hogy mindenáron szépet írjak a cigányokról, de ezt más cigány költő kortársam elvégzi. Nekem emiatt nincs lelkiismeret-furdalásom; leírom, hogy egy cigány asszony tetves, hogy milyen képmutatás az, amikor a cigány lányok bemennek a telepről a városba, aznap még nem ettek, de hölgyekként akarnak ott fellépni… Nem vagyok boldog attól, hogy ezt kimondom, de az öncsalás boldogságából nem kérek. A meleg ólból ki kell menni az embernek; annak a tunya, semmittevő komfortjába az emberek szívesen belebújnak, és belebüdösödnek abba, hogy nem kell gondolkodni, csak lökni a tévén ezt meg azt a csatornát. A nívótlan életek igenis azért vannak, mert az ól bűze nem engedi, hogy fázzon az ember lelke. A tunya, kegyelmi állapotban ostobán, kockázat nélkül és „boldogan” lehet élni. Én nem akarok föltétlenül mindenkit szeretni, belőlem hiányzik az, hogy keresztényien megsimogassam az ellenfeleimet, ugyanis nincs hozzá képességem.
Sokszor a patyivot, a cigány szokásrendet is iróniával emlegeted. A patyiv nagyon keményen szabályozza, hogyan kell a cigányoknál tiszteletet adni egymásnak ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Ezt sem érzed őszintének?
De igen. Csakhogy a szoba-konyhában a patyivot nem lehet „eljátszani”. A patyiv kimondja, hogy ha férfihoz férfiak jönnek mulatni, akkor a nőknek kint a helyük. Amikor az egyszoba-konyhában azt tapasztaltam, hogy hajnali ötig cigarettáznak, esznek, isznak a cigány férfiak bent a szobában, míg az asszonyok a hónapos csecsemőkkel kint fagyoskodnak a huzatos konyhában, akkor erről azt gondolom, hogy az lenne a patyiv, ha a gyereket le lehetne tenni az ágyra, ha a férfiakat meg lehetne kérni, hogy halkabban énekeljenek. Szerintem az a patyiv, ami az éppen adott helyzetben emberséges, ez nem egy megírt forgatókönyv, hanem a tisztesség. A cigány férfiak jobbra-balra eltekeregnek, de ha az asszony teszi ezt, akkor agyonütik, hát miért patyiv ez?
A hagyományos szokásrendbe ez belefér, legalábbis ezt használják ürügyül.
Hogy ez hagyományos szokásrend lenne? Énszerintem a hagyományos szokás az, hogy a férfi elmegy, és intézi a dolgát, a nő pedig otthon teszi ugyanezt. Hogy ezen belül mi történik, az a családon belül a személyek képességén múlik, minden egyes személyen. Nincs zsánerkép a cigány férfiról meg a cigány nőről, nem hiszem, hogy a patyiv nevében tipizálni kellene ezt.
Az is a hagyományos szokásrendhez tartozik, hogy a nők öt lépéssel a férfiak mögött mennek.
Ez rendben is van, ha nekik ez így jó. Nem ez ellen beszélek, hanem az ellen, ha álságos módon legalizálják azt, hogy tisztességtelenül élnek; ha a férfi „elpatyivozza” játékgépen az összes pénzét, az asszony pedig nem tud orvosságot venni a gyereknek. A cigány nők sokkal nyomorultabbak, mint a férfiak, mert a patyiv megmaradt. Egy karavánnál a közösség örökös kontrollja féken tartja a kilengéseket, de egy pesti szoba-konyhában ki tartaná féken? Ott a nő be van zárva, hat-hét gyereket nevel, ha elmegy dolgozni, azt mondják rá, hogy kurva, és semmilyen védelmet nem kap.
Ugyanakkor azért téged foglalkoztat a hagyomány, tudom, hogy van egy nagy terved, egy indiai utazás, amelynek során elképzelésed szerint végigjárnád azt az utat visszafelé, amin a cigányok Európába jutottak.
Ami engem illet, ezt az utat nem karitatív vagy politikai, még csak nem is „tudományos” célok kitűzésével szeretném megtenni, hanem egyszerűen azért, mert nagyon szeretnék olyan emberek közt, és olyan éghajlat alatt tölteni valamennyi időt, akik és amely a gyerekkorom hangulatát idézik fel. Emlékszem, hogy amikor a cigánytelepen éltem, ott más volt az időjárás, mint a faluban. Ott valahogy melegebb volt. Valamiféle szubtrópusi éghajlat emlékét őrzöm, és nagyon szeretnék hasonlót Indiában visszaszívni. Biztosan olyan érzésem lesz, hogy én már jártam ott. Ennek az utazásnak nagyon „önző” célja van: szeretnék ott lenni, ahol a gyerekségem megismétlődhet, ahol meleg van, ahol az emberek hasonlítanak rám. Ahol elrejtőzhetem az ő arcukba. Magyarországon mindenki okosakat mond egymásnak, és diszkréten távolságtartó. Itt, ha kimegyek az utcára, folyton olyan érzésem van, mintha valamivel be lennék kenve, kilógok a sorból. Szeretnék elvegyülni az arcrokonaim közt. Tudom, hogy az úgynevezett primitív népek a beteg embert nem fogadják el egyenértékűnek. Tisztelik, nem bántják, de partnernek nem tekintik, ezt tapasztaltam a magam cigányai között is. Tehát a betegségem gátja lehet annak, hogy elvegyülhessek és feloldódhassak Indiában, ezt az utat mégis meg akarom tenni. Persze tudományos célja is van ennek az útnak, de ezt a tudósok dolgozzák ki, én csak az eszmét, csak az álmot adhatom hozzá.
- Kultúra [6]