„A közművelődési könyvtárosok a szakma páriái” – mondja Pobori Ágnes, a terézvárosi Szabó Ervin Fiókkönyvtár igazgatója. A négy és fél milliós költségvetés jórészt csak a bérkertetet fedezi, a másfél milliós beszerzési és mindössze 120 ezer forintos (!) folyóirat-beszerzési keretet maguknak kell „kigazdálkodniuk”: a fiókkönyvtár akkurátus „beszerzési tervet” készít, így például a lepusztult – egykor lakásként szolgáló – helyiség időszakos bérbeadása évente negyvenezret hoz a konyhára. Az igazgatónő szerint az állomány így is egyre „szürkül”, azaz a szükséges könyveknek csupán 60%-át képesek megvenni, a folyóirat-állomány kifejezetten szegényes. A nyitvatartási időt jövőre kénytelenek lesznek csökkenteni.
A Fővárosi Önkormányzat tavaly csupán 380 millió forintot költött a központi könyvtár és a 84 fiókkönyvtárt számláló hálózat fenntartására. A nem kifejezetten nyereségérdekelt fiókok különféle szolgáltatásaikkal 120 milliót voltak kénytelenek „termelni”. (A nemzetközi gyakorlat szerint egy könyvtár saját bevétele legfeljebb 10%, a Szabó Ervin Könyvtár ezt már jócskán túlteljesítette.) Az adományok elenyészőek, a kerületi önkormányzatok pedig – közművelődési normatívájuk egy részének felhasználásával – összesen 8, azaz nyolc millió forintot juttattak a hálózatnak. A kerületek adakozó kedve változó. A Belvárosban másfél milliót szavaztak meg, míg a csepeli képviselők 40 ezer forintot spendíroztak erre a célra.
Az elmúlt évtizedekben a fenntartó többféle szerepet osztott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárra. A húszas években megvásárolt – jelenlegi céljára teljesen alkalmatlan – Wenkheim-palota a „város közkönyvtárán” kívül otthont ad a szociológiai és a várostörténeti tudományos gyűjteménynek is. A beiratkozott olvasók zöme mindazonáltal egyetemi hallgató, így a főigazgató joggal tartja a gyűjteményt egyben egyetemi könyvtárnak is. A fiókhálózat „közművelődési könyvtár” címen nyerte el egykor véglegesnek gondolt identitását.
A centralizációs törekvések a hetvenes évek óta napirenden vannak, az elképzelések nyolc regionális könyvtár szervezésével kívánták oldani a szerepzavart: a „közművelődés” helyett óvatosan „közkönyvtárról, információs központról” kezdtek beszélni. A nép/köz/művelők összerezzentek, az új terminológiától intézményeiket féltették. A „háború” Dél-Budán tört ki: az első nagyobb – távlatilag regionális könyvtár elhelyezésére alkalmas – épületet jórészt „elorozták” a népművelők az alakuló Budapesti Művelődési Központ részére.
A rendszerváltozást követően a fővárosi önkormányzat kulturális bizottsága háromszintűvé akarta alakítani a könyvtárhálózatot. Szabó Béla fővárosi képviselő szerint a hat regionális központhoz a szükséges mértékig csatlakoztak volna szatellit-fiókkönyvtárak, a hálózat nagyobb részét azonban feladták volna, bízva abban, hogy a kerületek, az egyházak, a civil szervezetek átveszik majd a gyűjteményeket.
A kulturális bizottság elvárásainak megfelelően Kiss Jenőt centralizációs programmal választották főigazgatóvá. Kiss valójában kezdettől szkeptikus volt. „Amikor kineveztek, azt mondtam, hogy ha nem lesz pénz a regionális könyvtárakra, akkor is működtetni kell a hálózatot.” Elmondása szerint illúzió azt gondolni, hogy többmilliárdos beruházás nélkül létrehozhatóak a területi közkönyvtárak. A város legnagyobb fiókkönyvtára is csak 1500 nm alapterületű, a tervezett központok ennek többszörösét igényelnék. (Glasgow főkönyvtára 50 000 nm alapterületű.) Az ő regionális koncepciója már csak igazgatási reform volt, a főkönyvtárak – és az igazgatók – számát akarta hatra csökkenteni, ésszerűsítve a változatlan számú fiókok szerepét. „Iszonyú ellenállással fogadták a tervet az igazgatók” – meséli. Senki nem akarta feladni hatalmát, sőt a kerületi önkormányzatok is berzenkedtek „könyvtárügyi szuverenitásuk” elvesztése miatt. Lassan azért megkezdődött az átépítés, a nyugalmazott kerületi igazgatók helyét már csak „összevontan” töltik be.
A lopakodó – és tartalmában elenyészett – regionalizálás már egyáltalán nem szerepel az idén márciusban keltezett „erőforrás-átcsoportosítási” javaslatban, amelyet a főigazgató szerint a költségvetési szükséghelyzet diktálta kényszer szült. Nyolc, iskolákkal közösen fenntartott könyvtárat adnak át, „kimentve” a státusokat és a beszerzési keretet; tizenöt fiókot pedig bezárnak. A fiókigazgatók élesen reagáltak, a XVII. kerület főkönyvtárának vezetője egyenesen a polgármesternek panaszolta el, hogy mi készül. Nem véletlenül. Távozása után egy órával újabb vendég érkezett, Demszky Gábor főpolgármester, aki így első kézből értesülhetett az újabb átszervezési koncepció keltette indulatokról. Demszky levélben kérte Kiss Jenő főigazgatót, hogy ne zárassa be a kerület könyvtárait, illetve általánosságban óvatos körültekintéssel, alapos tárgyalások után döntsön újabb könyvtárak megszüntetéséről. „Alapos tárgyalások folynak” – mondja a főigazgató. A kulturális bizottság kezdeti radikalizmusa is tovatűnt. „Megunták, hogy az igazgatók náluk panaszkodnak fiókjaik bezárása miatt. Bevették a könyvtár szervezeti és működési szabályzatába, hogy ilyen esetekben egyeztetni kell az adott kerülettel, és ha nincs megegyezés, az ügyet a kulturális bizottság elé kell vinni.”
Eddig nyolc könyvtárat zártak be.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]