Komáromy Gábor

Nyomtatóbarát változat

A jövő könyvtárában már nem lesznek nyitvatartási órák, szünnapok vagy tatarozás – a jövő könyvtára mindig nyitva lesz. A jövő könyvtárában ismeretlenek lesznek a katalóguskártyák, a mogorva könyvtárosok és a hosszú, méla könyvlesben eltelt gyötrelmes órák. A jövő könyvtárában másodpercekben mérik majd az időt. Sőt: nem veszik ki az orrom elől az áhított könyvet, nem kell órákat buszoznom egyik könyvtártól a másikig, nem kell sorban állnom, hogy leadjam cédulámat, és sorolhatnám még – de a legjobban az tetszik nekem, hogy a jövő könyvtára ott van az íróasztalomon.

Viszonylag egyszerű az egész. Nem kell hozzá más, mint egy ügyes kis személyi számítógép (de az ügyetlenebbje is megteszi), egy modem, az a szerkentyű, amely képessé teszi a komputert arra, hogy telefonvonalakon keresztül kommunikáljon, és végül kell még egy telefon is, ami szerencsére a világ legtöbb országában már nem probléma.

Ha mindez megvan, beléphetünk a jövő könyvtárába, hogy kutatási területünkön – legyen ez a norvég manók szerelmi élete – megtaláljuk azt az alapművet, amelyre disszertációnk támaszkodik. A billentyűzeten kopogva és lábunkat lógázva először is belépünk az Internetre, majd beindítjuk a könyvtárkutatási programot. Leszűkítjük a keresési területet a világ összes könyvtáráról Észak-Európa könyvtáraira (ahol az említett területen köztudottan megtalálható minden szakirodalom), majd nekiláthatunk egyenként átböngészni ezeknek a könyvtáraknak a katalógusait. Mivel konkrét művet keresünk, egy könyvtárra nem kell többet szánni 30 másodpercnél, az „út” az egyikből a másikba pedig kb. 10 másodperc. Ily módon fél órán belül átnéztük Észak-Európa összes könyvtárának katalógusát, és meg is találtuk a keresett művet. Nem marad más teendőnk, mint leütni a „kérem” billentyűt, és a program átmásolja az illető könyvet Délnyugat-Norvégiából az én számítógépemre. Ott aztán már azt csinálok vele, amit akarok – kinyomtathatom könyv formájában, felolvastathatom magamnak a számítógéppel, vagy amihez épp kedvem van. Merthogy a jövő könyvtára igen kényelmes és kellemes hely.

Jó, persze azért ma, 1994-ben, még nem egészen így megy a dolog.

De már majdnem. A könyvtárhasználat élménye és technikája drasztikusan átformálódott az utóbbi évek alatt, és ma már közelebb vagyunk a fent leírt „jövő könyvtárához”, mint a katalógusfiókokhoz és a kérőcédulákhoz. Például:

Az Egyesült Államok-beli Seattle-i Városi Könyvtár működési rendszere nem különbözik lényegesen más, nagyobb amerikai könyvtárétól. Mint „modemes”, azaz a fent leírt műszaki felszerelés boldog tulajdonosa, a könyvtár katalógusát csak otthonról böngésztem át. Ha felkeltette valami az érdeklődésemet, lefoglaltam a könyvet az „R” billentyű lenyomásával, és bekopogtam az olvasójegyem számát. Ebből a számból már tudta a könyvtár, hogy melyik a lakhelyemhez legközelebb eső fiók, odaküldték a könyvet, és rámtelefonáltak, hogy ennél és ennél az asztalnál vár a könyv, és legyek szíves vegyem át a következő három nap folyamán.

Persze a seattle-i könyvtárak nem tartoznak a legnagyobbak közé, akadt tehát olyan engem érdeklő könyv is, amit csak az Interneten bolyongva, más városban találtam meg. Szerencsésebb esetben kölcsönkönyvtárról volt szó, ilyenkor ugyanis elég volt leírni a könyv katalógusszámát, „visszatérni” komputeren a seattle-i könyvtárba, és igénybe venni a könyvtárközi kölcsönzési szolgálatot. Így hát a messzi könyv is eltalált a tőlem két sarokra levő fiókba.

Egyes esetekben azonban – főleg ha ritkább könyvről volt szó – nem lehetett azt kikölcsönözni egyáltalán. És ha a hegy nem megy Mohamedhez… én mentem New Yorkba. Mivel tudtam, hogy ott leszek egy hétig, indulás előtt átböngésztem a New York-i Közkönyvtár katalógusát (ami egyébként Amerika egyik legjobb gyűjteményével büszkélkedik), és ottlétem napjaira lefoglaltam az áhított könyveket. Megérkezésemkor ott is vigyorogtak szépen a nevem alatt, ahogy az illik.

Cikkekkel még nagyobb szerencséje lehet az embernek. Történt, hogy egy olyan írásra volt szükségem, ami egy isten háta mögötti kisváros helyi lapjában jelent meg vagy harminc éve. Az Internetről beléptem az illető könyvtár katalógusába, és fellelvén a cikket, igénybe vettem a faxszolgáltatásukat, ami abból állt, hogy miután a költségek fedezésére beütöttem hitelkártyaszámomat, ott valaki gyorsan lefénymásolta a cikket, és becsúsztatta a távmásolóba. Nekem ugyan nincsen faxom, de miért is lenne, mikor a modem ugyanúgy funkcionál, és húsz percen belül már a komputeremen olvastam az illető cikket.

Lehetne folytatni a példák felsorolását arról, hogyan is működik manapság ez az „elektronikus világkönyvtár”. Hogy Seattle-ből fél perc alatt be tudtam lépni a Budapesti Műszaki Egyetem katalógusába, hogy megnézzem, megvan-e ott egy barátom nemrégiben megjelent könyve. Hogy a washingtoni Kongresszusi Könyvtár milyen iramban teszi elektronikus katalógusát elérhetővé bárki számára. De azt hiszem, az eddigiekből kiderült, hogy ez a dolog működik – legfeljebb az nem, hogy miként.

Az elektronikus forradalom a könyvtáraknál akkor kezdődött, amikor elkezdték a szörnyen nehézkes, cédulázott katalógust áttenni számítógépre. Ettől a ponttól kezdve – tehát mikor a katalógus teljes egészében vagy jó részben fel van dolgozva – elvileg lehetséges ezeket távolról, telefonvonalakon keresztül kutatni. Ez azonban még mindig igen nyögvenyelős dolog, hiszen minden könyvtárat külön tárcsázni nemcsak hosszadalmas dolog, de alkalomadtán költséges is, pláne ha az a könyvtár egy másik kontinensen van.

A fordulópontot az Internet hozta meg. Ami főleg akkor örvendetes dolog, ha tudjuk, mi is az. De nem könnyű feladat az Internetet definiálni. Nem tapintható tárgy, inkább fogalom az a körülbelül 10 millió komputer, amely valamilyen módon összeköttetésben áll egymással a föld különböző pontjain.

Az Internet a hetvenes évek elején született, mikor az amerikai hadügyminisztérium komputerrendszere, az ARPA (Advanced Research Projects Agency) megnyitotta kapuját a hadügyi kutatásokat folytató egyetemek és vállalatok számára. Az ARPA nagy iramban növekedett, és ahogy egyre több, nem hadügyi célú kutatás segítségére is igénybe vették, fokozatosan „elcivilesedett”. Mivel az ARPA kicsúszott irányítása alól, a Pentagon életre keltette a MILNET-et, miközben a National Science Foundation is létrehozta a maga rendszerét (NSF). Gombamódra szaporodtak a hálózatok, mint pl. a USENET és a BITNET, és ezzel egy ütemben fejlődtek a számítógépek és rendszerek is. A nyolcvanas évek közepére aztán hidakat kezdtek építeni a létező hálózatok közé, és pár éven belül az egész egyetlen hatalmas számítógéprendszerré nőtt össze, új, határok nélküli országgá, a hetedik kontinenssé – az Internetté.

Abban a pillanatban, mikor egy könyvtár bekapcsolódik az Internetbe, elérhetővé válik milliók számára, méghozzá ingyen és bérmentve. Mert a komputerkommunikáció, bár telefonvonalakon történik, nincs kereskedelmileg szabályozva. Így lehet az, hogy míg én órákig böngészek egy ausztráliai katalógust, bár közöttünk létezik egy nyitott telefonvonal (persze ez a „vonal” követhetetlen, sok ezer számítógépen keresztül létezik), az én számlámat akkor is csak a helyi hívás költségei terhelik.

Számítógéppel felszerelkezve tehát a világ bármelyik könyvtárában tulajdonképpen gyerekjáték megtalálni egy könyvet. Ahhoz azonban, hogy az embernek valóban ne kelljen felállnia íróasztala mellől könyvvadászata során, el kell még telnie egy kis időnek. Két fő probléma van – az egyik technikai, a másik megoldása csak idő kérdése.

Ma még gondot okoz az, hogy a könyvtárak katalógusának csak egy része elektronizált. A New York-i Közkönyvtár számítógépén az 1972 után beszerzett könyvek találhatók meg, a régebbiekért még mindig a jó öreg katalóguscédulák között kell turkálni. A legtöbb könyvtárnak azonban nincs ilyen 22 évet feldolgozó anyaga, Amerikában 15 év számít az átlagnak. Azonban nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy az összes könyvtár teljes katalógusa elektronikusan elérhető legyen.

Az igazi könyvtárutópiám azonban az, ha nemcsak a katalógust, hanem magát a gyűjteményt is elérem számítógépen keresztül, azaz perceken belül ott van az asztalomon a norvég manók szerelmi életéről szóló alapmű másolata. Ez azonban jelenleg csak álom.

Bár léteznek elektronikus könyvek, és könnyen lehet cikkeket faxolni, nincs meg egyelőre a technikai háttere annak, hogy a létező hatalmas papíralapú információhalmazt nagyüzemi módon digitalizálni lehessen. Nyilvánvaló, hogy a könyveket számítógépbe begépelni lehetetlenül lassú dolog, és nem ez a jövő útja. A scanner technika, bár lényege éppen ez a papírról történő információkonvertálás, a feladathoz képest egyelőre gyerekcipőben jár. Persze, ha a technikai haladás ütemét vesszük alapul, valószínűleg senki sem lepődne meg, ha egy forradalmi újítás ezt a problémát egy csapásra megoldaná – mondjuk jövőre.

Kérdés még, hogy mit jelent az elektronikus világkönyvtár létrejötte a hagyományos könyvtárak számára. Kell-e félteni a félhomályos olvasótermeket, fenyegeti-e a kihalás veszélye a poros kötetektől roskadozó végtelen polcokat és az utánozhatatlan könyvtári csendet?

Valószínűleg nem. Hiszen ahogy az elektronikus könyvkiadás is belebukni látszik a paperbackkel folytatott reménytelen harcba, úgy annak idején sem tudta a villanyos áram a tüzet „kiszorítani”. De azért jó, ha mindkettő van.

• Belföld