Tisztelt ajtó, tisztelt ablak!
Kicsiny s bizonyára nem a legjobban dresszírozott gyermekeimet ellenállhatatlan öröm tölti el, ha felfigyelnek a rádiós vagy a televíziós közvetítés hangjaira. Csillogó szemmel rohannak a készülék mellé, füleiket hegyezik, s ha felhangzik a „tisztelt Ház” kifejezés, máris kórusban folytatják: „tisztelt ajtó, tisztelt ablak, tisztelt szék stb.” Láthatóan nincs nagy érzékük az ilyen természetű elvontságok iránt, ám emiatt sok szemrehányást nem lehet nekik tenni, hiszen a parlamenti formalitásokkal szembeni érzéketlenségüket az ország felnőtt lakosságának jelentős hányada is osztja. Mi több, gyermekeim javára írható, hogy ők legalább nincsenek meggyőződve az Országgyűlés munkájának feleslegességéről vagy ártalmasságáról.
Aligha várható tehát, hogy az új házszabály – melyet a Beszélő megjelenésekor már feltehetően elfogadtak – nagy izgalmat s heves vitákat vált ki az állampolgárok körében. Pedig – mint rejtvényszövegünkből, az 1848-ban, már a forradalom győzelme után elhangzott parlamenti beszédből kitűnik – a házszabály az alkotmányos rendszerek egyik legfontosabb dokumentuma, hiszen a politikai nyilvánosság alapelveit határozta meg. A románjairól és édesbús verseiről is nevezetes felszólalónak persze akkoriban még nem kellett szembenéznie azzal, hogy a parlament nyilvánossága a tömegkommunikáció publicitásába illeszkedik. A mostani házszabály alkotóinak gondolkodását azonban mintha túlságosan is meghatározta volna a sajtó nyilvánosságának jelenléte. A házszabály némely pontja „lex Torgyánnak” hat, hiszen úgy tűnik, a hol öt-, hol hatpárti konszenzus legfőbb célja a pirospozsgás rétor magánszámainak megakadályozása volt. Nos, a közvélemény ugyan jókat kacarászik a szórekedéssel nem vádolható kisgazdán, de tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a nép véleménye jelentősen megváltozik, ha a napirend előtti áriák a késői esti értelmiségi sávba kerülnek. A parlamenti politizálással szembeni fenntartások sokkal mélyebben rejlenek az apolitizált közvéleményben, hogysem ez módosíthatna rajta valamit. Elképzelhető, hogy csak annyiban módosul a megítélés, hogy a parlamentet becsmérlő jelzők köré bekerül az „unalmas” is. De az alkotmányos politizálás hívei is elgondolkodhatnak azon, hogy az új házszabállyal nemcsak a cirkusz csökken, de a parlamenti döntések valódi tétjei is kikerülnek a nyilvánosság szemköréből, mégpedig úgy, hogy a házszabály vallott céljai sem teljesülnek. Szövegünkből ugyanis kiderülhet: a nyilvánosságtól való megfosztás nemcsak ártalmára lehet bizonyos politikusoknak, de vannak, akiknek kifejezetten előnyös is.
A házszabályokról
„A nép bizodalmát szinte nagy kincsnek s az ország legnagyobb kincsének tartom. Alkotmányos kormányforma bizodalom nélkül valóságos csalódás. A népbizalom megtartásáért tehát minden elkövetendő. Erre nézve két eszköz van: egyik a választás módjában, másik a törvényhozás eljárásában. (…) Nálunk a választás széles alapra van állítva; – most tehát arra kell fő figyelmet fordítani, hogy a törvényhozás eljárása a nép bizalmát ne csak ne gyengítse, hanem erősítse. A nép bizodalma fenntartására legszükségesebb, hogy a törvényhozás a lehetségig jó törvényeket alkosson, és hogy a jó törvényeket alkossa a lehető legrövidebb idő alatt. Akármilyen nagy legyen a nyilvánosság, akármilyen szép beszédek tartassanak itt, az nem neveli a bizodalmát, ha gyéren hozatnak a törvények. A nyilvánosság megszorításába sohasem egyezem bele. Fő dolog a házszabályoknál, hogy úgy alkottassanak, miszerint mellettök és általuk mindig jó törvényeket lehessen hozni, mégpedig a lehető legrövidebb idő alatt. És kérdem: négyszázötven, bármi kitűnő egyénekből álló testület képes-e törvényjavaslatokat, melyek néha két-háromszáz szakaszból is állanak, célszerűen in pleno discutiálni [teljes ülésen megvitatni]? Ezt tagadom. (…) Szükségesnek tartom, hogy az alkotmányos forma a többség kifolyása legyen, de a kevesebbség elnyomását valóságos szerencsétlenségnek tartanám. A többség csakúgy csalódhatik, mint egyes ember; sokszor figyelmessé teszi a kevesebbség a többséget olyan hibákra, melyeket elkövethetne, s melyeket nem fog elkövetni, ha figyelmetessé tétetik. A kevesebbség elnyomása azért nemcsak igazságtalan, hanem veszélyes is. Kérdem, mikor fog kizáratni hamarább a kevesebbség a bizottmányokból, akkor-e, ha a többség határoz? A többség kit fog választani, nem tudhatni, de annyi bizonyos, kit nem fog, ti. a minoritás tagjait nem; eszerint a minoritás ki fog záratni a bizottmányokból. Mondatott, hogy nyilvánosság, mint az alkotmányos élet alapja, a leghatalmasabb fegyver. Ez igaz, de ki akarja ezt kizárni? Ki mondja azt, hogy miután az osztályokban egyszer valami megvitattatott, nem lehet ellene többé semmit felhozni, s az ellen a minoritás nem nyilatkozhatik, sőt a kevesebbség kétszer is nyilatkozhatik, egyszer az osztálygyűlésekben, másodszor itt a teremben. Az osztálygyűlésekben nem lévén nyilvánosság, a kevesebbség minden tagja, még a legszerényebb is, minden visszatartózkodás nélkül előadhatja okait, s ott olyan okokat is lehet hallani, melyek itt soha fel nem hozattak volna. Meg vagyok győződve, hogy a kevesebbség semminemű terrorizmus által, ha mindjárt oly szelíd alakban mutatkoznék is, vissza nem hagyja magát véleménye nyilvánításától, s nem hiszem, hogy a magyar jelleme a szabadság kivívása után egyszer annyira megváltozott volna, hogy midőn a kevesebbségben lévő férfiak számos éven keresztül a hatalommal szemközt bátran kimondák véleményöket – hogy a mostani kevesebbség is akkor, midőn meggyőződését az igazság mellett ki akarja mondani, magát lezúgatni engedné.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]