Semmi kétség, ezt a regényt le kellett fordítani magyarra.
Sőt: mintha magyarul írták volna.
Bart István bravúros átültetésének köszönhetően csak ritkán jut az olvasó eszébe, hogy ez a nagyon magyar című és tárgyú mű két éve angolul jelent meg, hogy íróját, az akkor harminchárom éves Tibor Fischert angol irodalmi berkekben egy csapásra ismertté tette.
Ilyen esetben elég természetes, hogy az olvasónak kedve támad eljátszani azzal az ötlettel (régi vicc különben), hogy – képzeletben – letépi a könyv címlapját, és megpróbál a szerzőt, a kort, a keletkezés nyelvét kikapcsolva ítéletet alkotni a műről. Milyen magyar regény lenne az angol születésű, angolul író Tibor Fischer írása, amely a magyar ötvenes évekről szól, Magyarországon játszódik, és szereplői mind magyarok?
Röviden: kellemes, de gyenge. Kicsit hosszabban: Fischer regényének fő szólama a mese: a pesti legendák, sztorik, beköpések és szállóigék szövedéke, ebbe burkolózik a cselekménytelen cselekmény: Fischer Gyurinak és kosárlabdázó társainak élete a diktatúra hét évében. Ezek a kosarasok különös helyzetben vannak: mint élsportolók kivételezettek, tehát némileg kívülállók, de nem tartoznak a legjobbak közé, ezért sok tekintetben mégiscsak ugyanaz vonatkozik rájuk, mint a többi hasonszőrű fiatalra. Minden vágyuk: valahogy megúszni a katonaságot, bármikor elviheti őket az ÁVÓ, noha napi kenyérgondjaik nincsenek, mindent megtennének egy külföldi útért (pláne ha a „disszidálás" kilátásával kecsegtet). Tessék-lássék eljátsszak a lojális alattvalót, de megengedhetik maguknak, hogy olykor félhangosan nevessenek a hatalmon.
Fischer tobzódik a történetmondásban; bár a voltaképpeni cselekmény vékonyka, a regény kifejezetten olvasmányos. Telis-tele van kerek anekdotákkal, viccekkel és félbehagyott, elkanyarodó történetekkel; elég sok a párbeszéd, kevés a lélekrajz. Nem az időrend visszafogott felforgatása, sokkal inkább az elharapott vagy szeszélyesen csapongó sztorik teszik izgalmas, mai szöveggé a regényt. De – ha magyar műként olvassuk – mindezt kevésnek találhatjuk: hiányolnánk belőle a paradigmatikus helyzeteket és figurákat, a szituáció mélyebb értelmezését, a kor mélységes szomorúságának érzékeltetését. Atmoszférateremtőnek itt nem elég a pletykák és tréfák kiapadhatatlan áramlása, ahhoz több kellene a sötét színekből, a komikum mellett a tragikumból.
Ha Fischer regénye magyar volna, élvezettel, de kis bosszúsággal olvasnám; még mindig nem búcsúztunk el eléggé attól a kortól ahhoz, hogy beérném a nevetéssel; keserűbb kacajt várnék el.
No jó; de milyen angol regény A béka segge alatt?
Ha angol olvasó volnék, ami soha nem leszek, remekül szórakoznék, és úgy érezném, hogy valamelyest belelátok most már a magyarok ezernyi bajába, hogy jobban értem, mi is folyt ott a sztálini korszakban, hogy mivel kellett leszámolni ’56-ban, és hogy milyen sebeket visel még ma is az idősebb és a középgeneráció. Azt azért még mindig nem érteném egészen, hogy mi is a különbség Tompa és Petőfi között, vagy hogy ki is az a József Attila (Antall József rokona, nyilván), de nem is érdekelnének az efféle apró részletek. Lenyűgözne a szerző hely- és korismerete, rábíznám magamat, hadd vezessen ebben a muris, abszurd világban, és amikor letenném a könyvet, úgy erezném: határozottan többet tudok erről a nyomorult közép-európai országocskáról (ha ugyan valóban létezik, ezt még ellenőrizném a térképen).
Ha pedig magyar olvasó lennék (aki vagyok), és angol regényként olvasnám a Fischerét (ami az), akkor többek között azon tűnődnék, hogy vajon hogyan olvasnám ezt a regényt, ha magyar volna, és hogy hogyan olvasná az angol olvasó. De az is eszembe jutna: azért nagy szolgálatot tesz ez a fiatal angol a magyar kultúrának azzal, hogy egyáltalán elhinti a magyar nevet az angol szellemi életben, hogy talán hozzájárul más magyar irodalmi művek jobb megértéséhez, hogy könyvének egy rétege ismeretterjesztés, a magyar történelemé és kultúráé. Úgy gondolnám, hogy annak, aki nem itt él, talán nem is kell annyira komolyan vennie apái múltját, lubickolhat a humoros elbeszélésekben, próbálkozhat érdekes, szaggatott, mégis tömör formát létrehozni a burjánzó mesékből. Azért Fischer kicsit irigylésre méltó: vagy megszabadult bizonyos gátlásoktól, vagy – s ez a valószínűbb – sose voltak neki. S elmondhatja-e ezt magáról magyar író éppen ezzel a sötét félmúlttal kapcsolatban?
A recenzensnek, ha túl sokszor és túl sokat fanyalog, magába kell néznie: nem vár-e mást, mint amit kellene; nem az ő mércéjében van-e a hiba? Itt, bizony, erről lehet szó. Legyünk tehát kevésbé szigorúak – olvassuk engedékenyebben ezt a művet. (A nevetés hamar leveszi az embert a lábáról.) Nem alacsonyabbra kell tenni a mércét, hanem máshová. Miért is ne lehetne vidám könyvet írni a magyar ötvenes évekről diabolikus vonások nélkül? Fischer hősei vígan tévelyegnek, anekdotáznak, acsarkodnak a zsákutcában – ez a regény erről szól elsősorban, nem magát a zsákutcát térképezi fel, nem is a kitörés módozatait veszi számba.
All in all: Tibor Fischer regénye vérbeli szórakoztató irodalom, nem kevesebb, és kicsit több (de nem sokkal).
- Kultúra [6]