Bevallom, sokáig mit sem tudtam Rosenheimről. Aztán megjelent egy túlhabzóan kövér, szőke hölgy a kaliforniai sivatagban. A hölgy figyelemre méltóan festett: kackiás stüszivadászkalpagján zergetoll virított, s óriási bőröndöt húzott maga után a sivatag homokjában. Szájtátva bámulták a helybéliek. Négerek, indiánok, fehérek. A mázsásan naiv virágszálat Jasminnak hívták. Rosenheim egy München közelében lévő kisváros, onnan érkezett – magyarázza. Nagy utálságok vége nagy barátság: Jasmint megszeretik, és ott marad, sőt felvirágoztatja a sivatagi csehót. A filmnek eredeti humora volt: bájos valószerűtlenség, irónia és őszinte giccs lengte be, s mindez valami gyermeki lilasággal átitatva. Szeretni kellett, miként a nagyon kövér és szirmait hullató virágszálat Rosenheimből.
Rohantam mindenféle filmlexikonokhoz: ki ez a Percy Adlon? Gazdag Gyula egy cikkéből még azt is megtudtam, hogy „bácsikája Pola Negri egykori szeretője, valamint W. R. Hearst, az Aranypolgár bizalmasa volt”. A berlini Adlon Hotellánc egyik vezetőjének törvénytelen fiaként született 1935-ben.
Céleste 1981; Az öt utolsó nap, 1982; Cukorbébi 1984; Bagdad Café, 1987 – sorolta a lexikon. Ez utóbbi a Távol Rosenheimtől, mert végül is így, Bagdad Café címmel mutatták be szerte a világon.
Rájöttem, én ezt az Öt utolsó napot láttam egy fesztiválon, s szinte megdöbbentett kemény, halk, tiszta hangjával. „Fehér Rózsa” aláírással 1942-ben Hitler- és háborúellenes röplapokat terjesztett egy gimnazista fiú és lány Németországban. A Scholz testvérpár – ennél sokkal többet nem tudunk róluk. Adlon filmje a lány öt utolsó börtönbeli napját ábrázolja. Halk, feszült, Robert Bressonra emlékeztető módon. Szép film volt. Sőt, francia lapok nagyon dicsérték a Céleste-et is, mely Proust házvezetőnőjének ötvennyolc évvel az író halála után megjelent memoárját dolgozta fel. Eva Mattes, Fassbinder és főként Herzog kedvelt színésznője játszotta a főszerepet.
Kritikusi dicséretektől csak az önbecs gazdagodhat, Percy Adlon ezért még hosszú évekig ismeretlen marad. Közönségsiker nélkül. A Larousse nagy filmlexikon 1986-os kiadása sem tud még róla. Azután átkel a kaliforniai sivatagon, s ettől fogva már illik ismerni.
A Filmvilágban, 1989 tavaszán Gazdag Gyula írt pályájáról. Ekkor a magyar mozikban is siker a Bagdad Café, s a tévében vetítik a Cukorbébit. Mindkettő új színt hoz. Adlonnak csak érintőlegesen van köze az akkori német filmhez, Fassbinderhez, Herzoghoz, Wendershez. Amikor stílust vált, teljesen eredeti humort talál, franciásabbat, játékosabbat, szelídebbet, mint a német film humora általában. „Egy hullamosónő beleszeret egy metróvezetőbe…” – foglalja össze Gazdag a Cukorbébi alapötletét. Szándékos az irónia, mert Adlon világára ettől kezdve az irónia és az érzelmesség boszorkányos elegye jellemző.
Az akkori német film remekművekkel büszkélkedik, de Fassbinder, ha véletlenül épp nem remekművet csinál, akkor száraz és didaktikus; Herzog nehézkes, ólomlábon jár; szegény Schlöndorff (képzettségénél a legfranciásabb) pedig örökké egyfilmes marad a Bádogdobbal.
Adlon megtalálta a színésznőt, akinek segítségével hasonlíthatatlan és önálló lehet, akinek személyére filmet, filmeket lehet írni és megrendezni. Marianne Sägebrecht a neve (a filmben Jasmin Münzgestettner; finom füle legyen annak, aki biztosra mondaná, lappang-e valaminő bajor humor e névválasztásban…). Mert a berlini születésű Adlon végül Münchenben, Bajorországban vált filmrendezővé.
Ami Percy Adlont érdekessé teszi, az nőközpontú szemléletmódja. Női szemmel lát. Ez ritka, s szerintem érdekesebb, mint ha női rendező teszi ugyanezt.
Telnek az évek, s aki most viszontlátja Adlont új filmjével (Örökifjú & Társa), kicsit tétova lesz, kicsit csalódik. Percy Adlon most menti a humorát. Van, aki a „pénze után fut”, ő a humora után. De nem tudja többé utolérni. Mindig a szabálytalan, a sorból kilógó emberek, furcsa helyzetek érdekelték, s érzelmesen groteszk humorral tudta a sikertelenek sikereit megrajzolni. Ebben a filmben is feltűnik egy német bevándorló a nagy Los Angelesben… Mit „német”: egy fiatal nő megint csak épp Rosenheimből, akár a Bagdad Café hősnője. Sajnos, csak két másodperce van a filmben. De mostani főhőse, az a bizonyos „örökifjú”, Jonathan Younger is német származású (már régen itt él). Donald Sutherland játssza, márpedig ő rossz nem tud lenni.
Az örökifjú idősödő feleségét Penelopének hívják, annyira hűséges. Megbocsátja férje félrelépéseit, akinek újabb titkos szerelme két gyilkossággal vádolt tévésztár, bizonyos Zigzag Liliane és leánya, Melodie… Megbocsátja, csak előbb belehal. Innen azután a film átmegy mesegiccsbe: a feleség a felhőkön ücsörög, egyre szebb, és énekel, éneklésre késztetve bűnbánó özvegyét, aki előbb meghibban a bűnbánattól, aztán a halálba menekül, hogy mihamarabb felesége mellé ülhessen a rózsaszín felhőre.
Sokféle jelző illik az új opuszra: kedves, jópofa, laza, meseszerű… csak nem jó a film, legalábbis nem Percy Adlon tehetségéhez mérten. Kicsit Kusturica utolsó filmjének (Arizonai álmodozók) a hangulata is felrémlik, de szerencsére Adlon egyszerűbb. Filmje nem éri el sem a Cukorbébi, sem a Bagdad Café színvonalát. Adlon is a giccs lehetőségeivel kísérletezik, mint tette vesztére Kusturica, s Adlon is rajtaveszt (mégsem véletlen asszociáció talán az arizonai film rémképe).
A humor különös színei, igen: de aztán mégis a kipróbált giccselemekből lesz több, kevés iróniával. Nyulak, fényorgona, raktárba zárt írónő: efféle „bizarrériák” nevettetnek a film felvezetésében (nem igazán eredetiek, de kedvesek és ígéretesek). Majd szép lassan átveszi birodalmát a hagyományos limonádé: idézőjelben annak, aki úgy szereti, s komolyan a tömegnézőnek. (Mert ha van „tömegfilm”, kell lennie „tömegnézőnek” is.) Rokonszenves, kedves vígjáték ez, de messze már Rosenheim, csak nosztalgikusan lehet rá egy villanásnyi jelenetben hivatkozni.
A moziipar ordasként falja fel a legtehetségesebb rendezőket is. Felfalja, s kiköpi őket. A nevük ugyanaz, de ők már nem önmaguk: Forman, Passer, Tanner, Koncsalovszkij egyaránt ledarálva, s legutóbb Kusturica (hogy a legnagyobb angyalzuhanásról, a Wenderséről szégyenkezve ne is szóljunk).
A film első fele hatása alá vont. Donald Sutherland: mintha Lohinszky Lórántból és Kálmán Györgyből lenne összegyúrva, és majdnem olyan jó színész, mint a fentiek. Aztán lankad a nevetés. Az egészből nem lett semmi, az édeskés máz nem törődik az idézőjellel, és rácsurog a nézőtérre.
…Késztermék, kedvesen zizzenő, jó szagú csomagolásban.
Adlon és Sägebrecht… – talán azt kellett volna mondanunk: Adlon & Társa. A csendestárs, a hasonlíthatatlan színésznő s vele az „isteni szikra” azonban – egyelőre – eltűnt Adlon mozijából.
- Kultúra [6]