Minél inkább megyünk az őszbe, annál jobban közeledik a tél – ezzel a meglepő felismeréssel évről évre megörvendeztetik a polgárokat választott kormányai és önkormányzatai. Most is.
Első motívum: a hajléktalanok, a tél és az új kormányok
Ahogy a hóeséskor a hóeltakarítás s hajdanán a piacgazdaság előtt kánikulában a sörellátás, úgy 1990 óta (rosszhiszeműen úgy is fogalmazhatnék, hogy a piacgazdaság és a szabadság beköszöntével) késő ősszel az utcán alvó hajléktalanok a kötelező téma. Így október tájt mindig kiderül, hogy sokkal többen vannak, mint ahány menedékhely rendelkezésre áll, s ilyenkor a politikusok válságkezelnek. Valamilyen megoldás születik: néhány tízmillió forint, egy nyitva tartott vasúti váróterem, egy hajó, egy vonat.
Az az igazság, hogy 1990 és 1994 között pont a hajléktalanok ellátásával a demokratikus végrehajtó hatalom tisztességgel birkózott. Szó sincs róla, hogy a dolgot megoldotta volna – mellesleg nem is lehet –, talán a pénz felhasználásában is érheti kritika itt-ott; de példaszerűen támaszkodott a nonprofit magán- és társadalmi szervezetekre, alapítványokra, a Máltai Szeretetszolgálatra, az új funkciót találó Vöröskeresztre stb., példaszerűen működtek együtt kormányszerv és önkormányzatok. Az ellátó hálózat évről évre építkezett, s szinte lépést tudott tartani a probléma növekedésével. Az első éjjeli menedékhelyek után lettek nappali melegedők, ingyenkonyhák, utcai gondozás, orvosi ellátás. Persze semmiből sem elég, de hirtelenjében alig tudnék új közfeladatot mondani, amit rátermettebben láttak volna el az új felelősök, mint éppen ezt.
E sok jó és szép mögött egy viszonylag kis létszámú szakma – ha egyáltalán lehet ezt szakmának nevezni –, a szociális munkások egymást ismerő közösségének folyamatos erőfeszítése és rendszeres munkája áll. S ha valami jót lehet mondani az államigazgatásról és az önkormányzatokról – jelesül a fővárosról –, akkor azt, hogy nem akadályozta, hanem segítette ezt a munkálkodást. Persze senki ne képzelje, hogy nem dúltak konfliktusok is. A „szakma” kevéske előzménnyel 1989 telén szerveződött össze a rendszerváltás lázában, bizonyos hajléktalandemonstrációtól sarkallva (Beszélő, 1989, utolsó próbaszám). 1990 óta csendesen nekikészülődött már nyár végén, hogy felkészüljön a télre. Az őszi bombasztikus bejelentések e felkészülést gyümölcsöztethették. Nem kis szerepet játszott e szerény sikerben a Surján-féle Népjóléti Minisztérium válságkezelő irodája, amelynek élére az MDF-es pártkáder Lakner Zoltánt állították, miniszteri biztosi rangban. Nem lehetetlen, hogy bujkált e honban olyan ember, aki okosabb, szebb, felkészültebb lett volna Lakner Zoltánnál, de a miniszteri biztos megállta a helyét. A bürokratikus hierarchiából kivont jogállásával élve a megoldandó problémákra fordítva figyelmét, flottul és energikusan munkálkodott az intézményrendszer felállításán, s pártállástól és világnézettől függetlenül együtt tudott vele működni mindenki, akit izgatott, hogy minél kevesebben fagyjanak meg az utcán. Sajnálatos módon, bár némiképp szükségszerűen a kormányzati ciklus vége felé némi átszervezés történt a Népjóléti Minisztériumban. A válságiroda betagolódott, Lakner Zoltánból helyettes államtitkár lett, s más területek is a hatásköre alá kerültek.
1994 tavaszán Lakner szerepelt az MDF választási listáján, s ezért az új kormány felállása után annak rendje és módja szerint elküldetett a minisztériumból. Remélem, az új Népjóléti Minisztérium, élén az új népjóléti miniszterrel, általában jobban fogja ellátni feladatait, mint az előző. De Lakner távozása, úgy tűnik, nem válik javára a hajléktalanoknak. Lehet az új helyettes államtitkár kiváló férfiú – a hírek szerint az –, de az tény, hogy jelenleg nemcsak annak a 90 milliós többletpénznek a felhasználhatósága várat magára, amit az új minisztérium megszerzett, hanem az 50 milliónak is, ami már megvolt. Horn Gyula a második kormányülésen kijelentette, hogy a kormány szívén viseli a hajléktalanok dolgát, s az egyik legkorábbi, még júliusi 3000-es kormányhatározat egyszerre három tárcát, a pénzügyit, a belügyit és a népjólétit is megbíz azzal, hogy készítsen előterjesztést a hajléktalanellátás fejlesztéséről, különös tekintettel a regionális szempontokra. A Pénzügyminisztériumnak nyomatékosan feladatul adja, hogy utasítsa a kincstári vagyonkezelő szervezetet: lajstromozza a menhellyé átalakítható, kezelésében lévő épületeket. Csakhogy a szeptember 30-ig elkészítendő előterjesztések azóta is a tárcák között köröznek, s az egyeztetett változat legjobb esetben három hét múlva kerülhet a kormány elé. Addig pedig semmi sincsen. Semmi sincsen például a szociális munkások ama felvetésével, hogy nemcsak a kincstári vagyonkezelő, hanem az ÁVÜ ingatlanai között is körül lehetne nézni. Ők például szorgalmasan talpalva a városban nem is egy üresen álló munkásszállót találtak, amelyek kiválóan alkalmasak lennének a célra. Dehát a minisztériumi apparátus ujjacskáját a 3000-es határozat soraira irányítja, abban nincs ÁVÜ, abban kincstári vagyonkezelő van. Hiába állnak használaton kívüli épületek, s hiába jöhet akár holnapután a fagy.
Sajtótájékoztató persze az évszaknak megfelelően van. Látványosabb, mint valaha. „Nyitott tárcák”, együtt a BM, a népjóléti, a PM és a főváros. „Több pénz a hajléktalanoknak.” „Több juthat a hajléktalanok ellátására” – olvasható az október 18-i lapokban. (Mellesleg az is kiderül, hogy a főváros 1994-ben 75 millió forinttal többet költött erre a célra, mint a központi költségvetés.) Biztos minden lesz, csak mikor! Szükségszerű-e, hogy a kormányváltást megszívják a hajléktalanok?
A „Nyitott tárcák” sajtótájékoztató kapcsán a televízió október 17-i Objektív című műsorában is előkerültek a hajléktalanok. Többek között egy pályaudvari, aki elmondta, hogy üszkösödő lábát a korábban mentősként szolgáló biztonsági őr szokta bekötözni. Íme az elöljáróban emlegetett összekötő szólam: a fegyveres ember.
Második motívum: védő-őrzők a szociálpolitikában
Lehet, hogy az új magyar demokrácia első négy éve úgy kerül be a szociálpolitika történetébe, mint „a szociális munkástól az őrző-védő kft.-ig” című fejezet? Az augusztus 4-i Beszélőbe mint abszurditást tettünk bele egy talált tárgyat. A Bujdosó Bűnmegelőzési- és Információs Iroda ajánlja szolgálatait a tisztelt polgármester uraknak és asszonyoknak szociális munkájukhoz. Irodájuk gyakorlott nyugállományú bűnügyi nyomozók közreműködésével oly kiváló környezettanulmányokat készít, hogy ezek nyomán az önkormányzatok szociális kiadásai akár felére is csökkenhetnek. Mint például Békéscsabán, ahol az önkormányzat effajta szakemberekkel végezteti a környezettanulmányokat.
Az október 7-i Magyar Hírlapból, Rejtő Gábor riportjából megtudtuk, hogy a Bujdosó Iroda ajánlata a legkevésbé sem egyedülálló, hiszen az újpesti önkormányzat önmaga legnagyobb megelégedésére vásárolja meg egy hasonló őrző-védő vállalkozás szolgáltatását, a lakbérhátralékosok és önkényes beköltözők „kezelésére”. A jólelkű őrző-védők – csakúgy, mint a pályaudvari – jogsegélyekkel, a családi konfliktusok megoldását elősegítő terápiás beszélgetésekkel és egyéb jó tanácsokkal látják el klienseiket, akik ennek nyomán önként adják állami gondozásba gyermekeiket, s költöznek ágybérletbe, mondjuk hetedik, nyolcadik és kilencedik szobahasználóként egy minden tekintetben feddhetetlen és jogszerű szoba-konyhába. Az újpesti önkormányzat szociális téren mindig is úttörő szerepet vállalt, de azért az őrző-védők alkalmazása alighanem a fővárosban sem az ő specialitásuk. A IX. kerület például rangrejtett testőröket vegyít el az ügyfélfogadási irodában és a szociális hivatalban, különösen segélyfizetések napján. Hátha az ügyintézők és klienseik kapcsolatában valami zavar adódik. A nyájas Olvasó alighanem magától is tudja, ezért csak zárójelben jegyzem meg, hogy mind a békéscsabai, mind az újpesti, mind a IX. kerületi önkormányzat liberális.
A pártállamban – s ez a régi Beszélő kritikájának tárgya volt – a rendőrség volt hivatott bizonyos szociális problémák „kezelésére”. A rendszerváltással elérkeztünk ugyanezekhez a rendőrtisztekhez. Csak most már nyugdíjasok. S kft.-kbe tömörültek. Nem kétséges, ezt akartuk, ezért dolgoztunk.
- Belföld [8]