Húzd meg – ereszd meg
A restrikciós gazdaságpolitikát bíráló hazai szerzők közül a legszínvonalasabb kritika Antal László nevéhez fűződik. Antal 1985-ben megjelent könyvében bevezette a restrikciós spirál fogalmát. A Magyarországon 1978 óta tartó – és időről időre fellazuló – keresletkorlátozó gazdaságpolitika hatásairól a következőket írja: „…az ismétlődő és az utóbbi időben egyre gyakoribbá váló, a gazdasági folyamatok belső logikáját széttördelő »jövedelem-visszaszívó« jellegű restriktív beavatkozások önmaguk okává váltak, lefelé menő restrikciós spirálba kerültünk bele. Ebben a folyamatban a mindenkori gazdasági feszültségek a döntés-előkészítők számára a belföldi felhasználás növekedésével fenyegető vásárlóerő-többletként jelennek meg. Az így kimutatott szabad vásárlóerő elvonása azonban nem vezet a remélt egyensúlyhoz, mert számításba véve a vállalatok magatartását is, az eredmény a termelésnövekedés további (most már nem az objektív piaci korlátokkal összefüggő) lassulása lesz… Közvetlen következményként nem feltétlenül a termelés esik vissza, hanem az alkalmazkodóképesség gyengül a választható döntési variánsok szűkítésével. Az ilyen okok miatt bekövetkező veszteségek a következő fázisban újra vásárlóerő-felesleget jelentenek a tervezők számára, és ezzel a folyamat megy tovább. Ha a spirál már beindult, akkor kialakul egy olyan belső tehetetlenségi erő, amely egyre nehezebbé teszi a folyamat megállítását.” (Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985; 345–346. o.)
1989-ben megjelent könyvemben – melyben többek között a gazdaságpolitika ciklusait vizsgáltam – az Antal által bevezetett fogalom egy új értelmezését adtam, és ezt az egyedi szabályozás spiráljának neveztem el. Abból az empirikus tényből indultam ki, hogy a restrikciós gazdaságpolitika sorsa szükségszerűen az időről időre bekövetkező fellazulás, ennek pedig az az oka, hogy minél erősebb a visszafogás, annál hevesebb a politikailag erős érdekcsoportok ellencsapása. A fellazulás nem úgy következik be, hogy a hatékony területek mégiscsak forrásokhoz jutnak, hanem úgy, hogy a párt- és állami bürokráciához „közel álló” gazdálkodóegységek az újraelosztás egyedi csatornáin keresztül – azokat bővítve – felmentéseket, kedvezményeket harcolnak ki a maguk számára. Ezért szinte garantált, hogy a gazdaság más területeiről átszivattyúzott tőke nem térül meg; ennek a termelés további lassulása a következménye – ami ismételt korlátozó intézkedéseket tesz szükségessé. (Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989; 126. o.)
Megítélésem szerint a Békesi László nevével fémjelzett restrikciós csomagterv ezen (immár történelminek nevezhető) folyamatba illeszkedik, így magában rejti mind a fellazulás lehetőségét, mind azt, hogy további termelés-visszaesést indukál. A gazdaság hatalmi szerkezete sokat változott a politikai rendszerváltás óta, az állami nagyvállalatok korábbi erős alkupozíciói jelentősen gyengültek – ugyanakkor új, a központi újraelosztás által kedvezményezett csoportok jelentek meg: nemzetközi társaságok, nagy külföldi befektetők és a hazai magángazdaság egyéb körei. Voszka Éva szerint „a kedvezmények elosztását ma erősebben befolyásolják a nemzetközi szervezetek” (IMF, Világbank) és szerződések (EK-társulási szerződés, GATT). Ez azonban nem feltétlenül csökkenti az újraelosztás hatókörét, inkább csak a „piackonform”, „kifinomultabb” módszereket helyezi előtérbe… A redisztribúció kedvezőtlen pénzügyi hatásai azonban, ha nem is azonnal, mindenképpen megjelennek. Az időzített bombák beépítésén túl e szofisztikált módszerek hátránya, hogy még kevésbé átláthatók és ellenőrizhetők, mint elődeik.” (A restrikció újjáéledése, Pénzügykutató Rt., 1993; 74. o.)
Saját kutatásaim szerint a jelenség egyik oka az, hogy a gazdaság szerkezete ma sem kiegyenlített, tele van monopóliummal, és hiányzik belőle a középerős tulajdonos-polgárság. Másrészt az állami bürokrácia ragaszkodik hatalmi privilégiumaihoz, a patrónus–kliens-viszony fenntartásához. (Ezt az is megkönnyíti, hogy a pártokon belül nincsenek kikristályosodott nézetek arról, hogy e történelmileg egyedülálló átmenetben milyen legyen az állam szerepe.) Végül beidegződései alapján a gazdasági elit és a politikai elit erősen vonzódik egymáshoz.
Mindez behatárolja az új kormánykoalíció mozgásterét. És akkor még nem beszéltünk a lakosság ellenállásáról (erről később bővebben) és főként arról a tényről, hogy az Érdekegyeztető Tanács fórumain egyre inkább megszerveződni látszik az a nagyvállalati, nagyvállalkozói lobby, melynek nem érdeke a szigorítások végrehajtása – paradox módon nem a munkavállalói, hanem a munkáltatói oldal tiltakozik leghevesebben az előirányzott fogyasztáscsökkentés ellen. Egyrészt azért, mert félti a vállalaton belüli „társadalmi békét”, de döntően azért, mert a fogyasztás korlátozása, a belföldi kereslet csökkenése súlyosan érinti eladói, a termelés várható további zsugorodása pedig vevői érdekeit.
De miért tudnak ezek a lobbyk annyira erősek lenni, hogy a Békesi-terv első fellazulása szeptember első felében már be is következett? Nemcsak a szokásos okok miatt. Azért is, mert az adott gazdasági helyzetben – a termelés-visszaesés gazdaságtörténetileg egyedülálló mértékét tekintve – e nagyvállalati, nagyvállalkozói kör érdekei rövid távon a gazdaság majd’ minden szereplőjének érdekeit is kifejezik. Vagyis a lakosság mellett a teljes vállalkozói kör „nevében szólnak”. (Ami azt is jelenti, hogy a restrikciós gazdaságpolitikának nincs semmiféle társadalmi bázisa.)
Egyszerű összefüggésekről van szó: a vállalkozók tekintélyes része nem képes a belföldi kereslet csökkenésére exportjának növelésével reagálni (ha viszont ennek következtében leépül, csődöt jelent, akkor már a ciklus felfelé menő ágában sem lehet életre kelteni). Szintén tekintélyes azon vállalkozók száma, akik csak a belföldi piac nyújtotta biztonságot (és rezsiviselő képességet) élvezve képesek exportteljesítményük fokozására. Lányi Kamilla egy nem publikált tanulmányában a következőket írja erről: „A mi állításunk az, hogy a keresletcsökkenés legfőbb következménye a mi viszonyaink között a termelési struktúra olyan megváltozása (visszaesése), amely akár ronthatja is a külkereskedelmi mérleget.” (Megjegyzések az ún. korrekciós intézkedéseknek a külgazdasági folyamatokkal kapcsolatos részéhez, 1994, kézirat, 2–3. o.) Egy másik tanulmányában ennek okait – a nemzetközi szakirodalom tanulmányozása alapján is – többek között abban jelöli meg, hogy a belső piac beszűkülése keltette bizonytalanság – a piacgazdaságra való átmenettel járó egyéb problémákat (elsősorban a korábbi kapcsolati szálak szétszakadását és az újak lassú létrejöttét) felerősítve – a vállalati, vállalkozói vagyon felélésére ösztönöz. (A magyar export visszaesése és a gazdasági környezet, kézirat, 1994)
A sors keserű fintora, hogy azok a vállalati, vállalkozói csoportok jelenítik meg a gazdasági szereplők széles körének érdekeit, amelyek a gazdaságban betöltött hatalmi súlyuknál és ebből adódó alkuerejüknél fogva nem érdekeltek a valódi piacgazdaság kialakulásában. Ez tovább erősíti a restrikciós politika és a vele szükségképpen együtt járó fellazulás káros hatásait: megnöveli a lobbyk érdekérvényesítő képességét – melyek azután (szembefordulva a mögöttük állókkal) a gazdaság piacképes területeiről csoportosítanak át jövedelmet önmaguk számára a központi újraelosztás bővülő csatornáin keresztül. És ettől természetesen lassul a termelés, nő a külső eladósodás. De az is lehet, hogy a vázolt feszültséget enyhítendő a külső egyensúlyromlás már rövid távon – a termelés további zuhanása előtt – bekövetkezik.
A Békesi-program további fontos eleme az államapparátus hatalmi súlyának csökkentése, létszámának „lefaragása”. A tárcák többségének heves ellenállása az eddig vázolt tendenciát erősíti: a tűzhöz közel lévők, az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkezők nem hajlandóak tudomásul venni a „realitásokat”, és mindent el fognak követni a takarékossági intézkedések fellazításáért. Ennek ad nyomatékot a gazdasági tárcák esetében az, hogy a restrikciós intézkedések „levezénylése” jelentősen bővíti feladataik körét és mennyiségét, ez pedig legalábbis stabilizálja alkupozícióikat. Vagyis ismét egy paradoxon: a takarékosság többletmunkaigénye nem teszi lehetővé a takarékosságot.
A pénzügyi vezetés – a visszafogó intézkedések hatásait ellensúlyozandó – beruházási kedvezményeket ígér a vállalkozói szférának. Mint ahogy azonban konfliktusképes csoportjai reakcióiból is érzékelhető, ez nem enyhíti jelentősen a keresletkorlátozásból származó hátrányaikat. Empirikus tapasztalataim szerint a beruházási kedv legjelentősebb korlátja ma nem a felhalmozásra rendelkezésre álló pénzforrások hiánya, hanem a belföldi kereslet bizonytalan volta és azok a vállalkozói aspirációk, melyek e kereslet szűkülésére vonatkoznak.
A Békesi-program 2-3 év múlva ígéri a fellendülés megindulását. Ez azonban már ismerős szöveg, ezt mondják a gazdaságpolitikusok 1978 óta. Valamint azt, hogy csak kemény elszántság kérdése a népszerűtlen intézkedések végrehajtása. Közben pedig működik a restrikciós spirál, a visszafogó intézkedések önmaguk okává válnak – 2-3 év múlva rosszabb feltételei lehetnek a növekedés megindulásának, mint ma. Ezzel kapcsolatban nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a gazdaság egyes területein egy lassú szerkezeti átalakulás eredményeként már megindult a fellendülés – a beruházások növekedése is –, és ezt a folyamatot nem lehet egyértelműen a „mesterségesen gerjesztett konjunktúra” jelzőjével illetni. A restrikció egészséges csírákat is elpusztíthat.
Társadalmi hatások
1994-re a lakosság kétharmadának életszínvonala jelentősen csökkent a korábbiakhoz képest, ebből egyharmad szegénnyé vált. A társadalom biztonságigénye minden más igényt fölülmúlt, és ez a döntő magyarázata az MSZP és az SZDSZ választási sikerének: ez a két párt bírálta legkeményebben az MDF vezette koalíciót, ugyanakkor – meglehetősen zord, írásba foglalt programja ellenére (mellett) – azt a metakommunikatív üzenetet juttatta el a társadalomhoz, hogy aki rájuk szavaz, az biztonságban érezheti magát.
A társadalom csalódása már ma érzékelhető, és ha a tervezett intézkedések életbe lépnek, a becsapottság érzése tovább erősödhet. (Ne felejtsük el, hogy a „még két év nadrágszíjmeghúzás, és utána jöhet a fellendülés” szlogent immár tizenhat éve hallják, éppen ebből lett elegük.) Kétfajta reakcióval lehet számolni – ezek keveredhetnek is egymással. Az egyik a társadalmi feszültségek éleződése. A politikai rendszerváltás idején a társadalom (és a munkavállalók) egy része még úgy hitte, hogy aktív és kreatív alakítója lehet saját sorsának. A társadalmi feszültségek részben ebből az egészséges vágyból, törekvésből adódtak (erről szól a munkástanács-mozgalomról írott könyvem). Mára azonban jelentős társadalmi rétegek számára válik evidenciává a társadalmi és egyéni alternatívák jelentős beszűkülése, alkotó energiáik csökkennek, fantáziájuk szürkül – de ez nem jelenti azt, hogy elkeseredett dühkitörésekre sem alkalmasak. Ez megnyilvánulhat a bázisukat, helyüket kereső szakszervezeteken – döntően az MSZOSZ-en kívüli konföderációkon – keresztül, de ölthet artikulálatlan formát is.
A másik kimenetel az ellenérzések, az agresszió befelé fordítása, a társadalmi közérzet és munkamorál további romlása, a társadalmi integráció gyengülése, a feketegazdaság felé menekülés (tovább tágítva annak határait) – és még sorolhatnánk.
Úgy gondolom, nem kell bővebben bizonyítani, hogy mindkét válaszreakció „önmagában rossz”, s emellett tovább gyengíti a gazdasági válságból való kilábalás esélyeit, mégpedig szinte azonnali hatásként.
Nem elhanyagolhatóak emellett a restrikciós gazdaságpolitika hosszú távú társadalmi, pontosabban társadalomszerkezeti hatásai sem. Pontosan attól a középosztálytól szív el további erőket, mely a polgárosodás, a szerves modernizáció bázisa lehetne. Olyan társadalmi struktúra felé visz, melyben a társadalom „exportképes” húsz százaléka nyugat-európai gazdálkodási- és életszínvonalat, életstílust valósíthat meg, miközben a többi része lesüllyed, és/vagy „olaszosan” piacosodik.
Kérdőjeles válaszkísérlet
Nem vagyok gazdaságpolitikus, így csak meglehetősen elvont választ tudok adni arra a kérdésre, hogy szerintem mi a restrikciós gazdaságpolitika alternatívája.
Abban igaza van számos elemzőnek, hogy nem önmagában az eladósodás a baj, hanem az, hogy az így beáramló külső források döntően az állami túlköltekezést finanszírozták. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy mit mond erre Kornai János: „Ha az elmúlt időszakban kisebb lett volna a deficit (kevesebb lett volna a kiadás, és több a bevétel), akkor minden egyéb körülményt adottnak véve, a történelmileg megvalósultnál nagyobb lett volna a termelés visszaesése.” (Transzformációs visszaesés, Közgazdasági Szemle, 1993/7–8; 590. o.) Vagyis a költségvetési deficit által teremtett túlkeresletnek anticiklikus hatása volt.
Úgy gondolom, mindkét megállapítás igaz, ebből azonban számomra mégiscsak az következik, hogy restrikciós gazdaságpolitikának egy olyan típusú eladósodás fenntartása vagy növelése nem alternatívája, mely továbbra is döntően az állami költségvetést finanszírozza. Vagyis az eladósodás vállalásának csak akkor van értelme, ha az elsősorban a vállalkozói szféra hatékony, piacképes csoportjainak gazdasági lehetőségét bővíti.
De nem kizárólagosan. Egyre erősebbé válik az a meggyőződésem, hogy az államszocializmus kifejlett szakaszának szociális rendszerét – az „alternatív” szociális háló(k) fejletlensége, pontosabban lassú kialakulása miatt – csak igen lassan, legfeljebb egy emberöltő alatt lehet leépíteni vagy (és) átstrukturálni, ha ugyan ez tökéletesen egyáltalán megvalósítható. Az államközpontú szociális ellátás iránt olyan erős a társadalmi igény, hogy azzal, valamint erőforrásvonzatával objektív adottságként kell számolni. (Természetesen ez nem jelentheti az ellátási rendszer változtathatatlanságát, sőt: a szociális juttatások elosztásában például egyértelműen a rászorultsági elvet kellene érvényesíteni.)
Mondanivalóm lényege (és a piacgazdaságok kialakulásának történetéből is ez a következtetés adódik), hogy jelentős külső forrásbevonás nélkül nem biztosítható az ország szerves modernizációja, nem teremtődhetnek meg a társadalom széles rétegeit integrálni képes piacgazdaság megszületésének feltételei. Ezért megismétlem korábban már több helyen kifejtett javaslatomat: a tervezett szociális paktum szereplői közé a nemzetközi pénzügyi szervezeteket is be kellene vonni. Ellenkező esetben csak betarthatatlan megállapodás születhet – ha születik egyáltalán.
- Esszé [6]