A tavaszi lengyel filmhéten egyszer már bemutatták, s a mozik most kezdik vetíteni Krzysztof Kieslowski francia produkcióban készült „Három szín-trilógiájának” második darabját, a Fehéret. Az első, a Kék már pergett a Művész mozi közönsége előtt, s a rendező egy nemrégi filmje, a Veronika kettős élete a napokban került videoforgalmazásba.
A Zanussi utáni lengyel filmrendező-nemzedékből igazán csak Kieslowski vált ismertté. Francia filmjeinek köszönheti ezt az ismertséget, pedig már hazájában jelentős filmalkotóvá vált. A hetvenes évek legvégén a morális tisztánlátás és feddhetetlenség szép példáját adta az Amatőrrel. Ennek hőse, egy amatőr filmezéssel foglalkozó munkás csupa olyan dolgot lát meg a kamerájával, amelyről sem a hivatásos filmesek, sem a hatalom nem akar tudni. Nem politikai vagy közbűntényeket: elhagyatott gyárudvart és koszlott lépcsőházat, törött virágcserepet. A tárgyi világ igazsága hatalomellenes erővé válik ebben a szép filmben.
Aztán komorabb évek jöttek: „téli hadjárat” az efféle munkás-amatőrök ellen, hadiállapot. Néhány tehetséges lengyel rendező emigrált, mások a cenzúra enyhültével hatásvadászó és ostoba közönségsikerekkel próbálkoztak. Kieslowski maradt, és nem változott, hű maradt önmagához. „Az erkölcsi érzékenység filmművészete” – így emlegették a hetvenes évek közepétől a Zanussi példájára és kezdeményezésére kifejlődő lengyel filmiskolát. Az Amatőrrel épp Kieslowski lett az irányzat példamutató alkotója.
Legnagyobb érdeme a morális látásmód, a hősök tetteinek kérlelhetetlen megítélése egyszersmind alkotói fogyatékosság is lehet. Kieslowski művészetének legnagyobb veszélye a morális intelem, a tanulságlevonás, az ítélkezés. Ilyen értelemben Zanussi világához és szemléletéhez sok rokonság kapcsolja. Legjobb, legérdekesebb filmjeiben azonban kitűnő érzékkel kerülte el a csapdákat, küzdött meg e hajlamával, e hívogató-csalogató veszéllyel. Véletlen című opuszával látszólag azt példázza, apró véletlenen múlik életfordulatunk, személyes drámánk: például hogy áruló vagy hős válik-e belőlünk. Elfogadhatatlan egyszerűsítés. De Kieslowski nem is ezt vallja a Véletlen szövevényével. Inkább azt, soktételes kiindulású, mégis élettel telítődő és hitelessé tett fordulattal, hogy a véletlenek új, kiszámíthatatlan pályára lökhetnek ugyan, de az új életpályán belül mindig van választási lehetőség.
Számomra két filmmel jutott saját művészi emelkedőjére. Rokon-, sőt ikerfilmek ezek, láthattuk őket idehaza is. (Rövidfilm a gyilkosságról; Rövidfilm a szerelemről.)
Később mindkettőt (rövidítve) a Tízparancsolat című tízrészes tévéfilmsorozatába illesztette. E sorozat egyenetlenre sikeredett, sajnos itt kevésbé tudott megbirkózni a morális-didaktikus példázatjelleggel. Erkölcsi parancsok illusztrációja lett inkább, mint szabálytalan történet hús-vér emberekkel. Mégis, francia sikertörténete folytatódott, sőt innen kezdve bontakozott ki igazán.
Wajda is rendezett francia produkcióban nagy vihart kiváltott Dantont meg Dosztojevszkij-adaptációt (Ördögök). A teljesen amerikaivá vált Polanski mellett él Nyugaton (Párizsban) még néhány hétpróbás sikerrendező. Walerian Borowczyk igaz tehetség volt, de felőrlődött az Emmanuelle-féle mozi-szex iparban; Andrzej Zulawski valaha egy kiváló és igényes horrorral kezdte nyugati tevékenységét (Isabelle Adjani démon megszállta vonaglását, aki látta, nehezen feledi), de aztán rendkívül hamis és harsány szerelmi melodrámái után (A kék hangjegy, Éjszakáim szebbek a ti nappalaitoknál) ma már leginkább azt érdemes róla tudni, hogy ő Sophie Marceau férje: egy kóklerien ügyes playboy.
La double vie de Veronique – mondja első francia produkcióban készült filmjének eredeti címe. „Kettős élete?” „Két élete?” Mindkét jelentésben van valami, bár fontos árnyalatban különböznek. Él egy Veronika a szükségállapotból ocsúdó nyomorgó Lengyelhonban, s él hasonmása Párizsban. Nem is hasonmások: tulajdonképpen két példányban léteznek; ugyanaz a hivatásuk, közös a sorsuk, még betegségük is. Párhuzamos életrajzok a szerelemben, a sikerben-kudarcokban, s két társadalom mindennapjainak mikrorajza. Csak sejtenek egymás létezéséről. Az egyik Veronika meghal, a másik tovább él. A rendező váratlanul felbukkanó, kicsit rejtélyes epizódfigurákkal lendíti ki a példaillusztrálásból a filmet. Épp csak feltűnnek, valami saját titkot hordoznak, s bár látható szerepük nincs a történetben, erősítik rejtélyes, mégis hihető hangulatát.
A francia zászló megfilmesítése következett.
Igen, A „három szín-trilógia” a kék-fehér-piros francia trikolór színeinek példázata. A rendező nagyobb távlatú szándéka szerint persze inkább a „Szabadság-Egyenlőség-Testvériség” jelszavainak igazságát vizsgálná nem a politikum, de az élő emberi sorsok színpadán. Szinte haláltmegvető vállalkozás. Sajnos, a Veronika után Kieslowski divatos lett, mint egy nyalka francia rendező. Vagy mint egy kelet-európai, aki „kulturáltan” tud viselkedni a párizsi műtermekben, s főként meghallgatja a producerek intelmeit. Sajnos „viselkedett” és meghallgatta. Egyesült-Európa filmet álmodott, örömódát zengő nagyzenekarra, nagy érzelmekre, kiagyalt történetre, gazdag francia környezettel és finoman, választékosan szép asszonnyal. A szépasszony elveszti divatos és zseniális zeneszerző férjét. A szépasszony némán szenved, majd kivonul eddigi életéből, elmenekül, ismeretlenül, kis lakásban él. De a zene nem halhat meg, férje csodálatos szimfóniáját be kell mutatni az Egyesült Európának. A zeneszerző egyik barátja nyomára bukkan. Már rég szerelmes is beléje… Elég. A történet olyan, hogy gyilkos Karinthy-paródia anyagául kínálkozhatna. Szenvelgés és agyalmány, kéken gomolygó finom érzelmek és szenvedések. A végén szól a szimfónia, és az élet himnuszát árasztják a kékre világított képek. (Zanussi is készített egy hasonló, de konzervatívabb, unalmasabb és még hamisabb rokon opuszt, modernül dübörgő új „sors-szimfóniával”.)
Némileg igazságtalanul foglaltuk össze, mint ahogy igazságtalan a filmvilág vitrilolos kritikája is. Kieslowski tehetségét dicséri, hogy sok mindent még így is elhihetővé tesz; ez az alkotó továbbra sem tud hazudni, csak tévedni, s kék szemüvegben könnyen téved. A Kék jó színvonalú, félig „művész-” félig „közönségfilmnek” számít a francia palettán: más alkotónak becsületére válhatna, Kieslowskinak nem. A filmben minimális lengyel jelleg és sajátosság maradt, de úgy éreztem, helyes ez így: a nyugati közönség semmiféle „lengyel egzotikumot” ne kaphasson.
A Fehér viszont, a trikolór-film második darabja az én szememben sajnos Kieslowski eddigi mélypontja, ízetlen vegyülete a könnyed komédiának és a nehézkes, „problémafeltáró” mozipublicisztikának. Valószerűtlenségei állandóan ott tolakodnak magyarázatra várva a vásznon. Egy ifjú és csábos francia úrinőcske a névházasság után Párizsban rögtön utcára dobja lengyel fodrászférjét. Talán nem is névházasságról volna itt szó, de a fodrász impotens (ennek mögöttes értelme is van a filmben: kár érte). Vajon miért nem fordulhat a francia rendőrséghez a kikosarazott és elrabolt útlevelű, hazavágyó fodrász? Hogyan marad életben, ha a varsói repülőgép mélyhűtött és oxigénmentes csomagterében utazik haza egy bőröndbe pakolva? Kis fodrász a vadkapitalizmus varsói dzsungelében, de miért és hogyan lesz sikeres nagyvállalkozó, feleségét megbosszulni tudó milliomos? Sejtjük, lelki okokból volt csak impotens, hisz felesége nemcsak fölényesen francia, de ráadásul kéjvágyó és gonosz is. Szörnyű, valószerűtlen bosszút agyalnak a forgatókönyvírók, s agyonbonyolítják a szövevényt. Iskolás tanulság üt át az agyonbonyolított szövevényen: kapitalista szellemre és viselkedésre még kapitalistább szellemmel és viselkedéssel lehet csak felelni, bosszúra bosszút, csalásra csalást. Recept talán országainknak? Van ebben valami, de a hagyományos giccsnek is áldozni kell: az utolsó képeken megint szeretik egymást, börtönbe juttatott francia úrinő és sikeres lengyel fodrász-vállalkozó.
Szerencsére végéhez közeledik Kieslowski kettős élete. A trilógia befejezése után nem forgat többé – nyilatkozta. Szeretném úgy érteni, hogy francia meg angol, meg holland, meg belga filmet nem forgat többé. És ha Varsóban vagy Krakkóban játszódik majd a filmje, nem gondol a francia meg angol, meg holland, meg belga producerekre.
De bárhogyan is lesz: az egyik Kieslowski megmaradt annak, aki volt: a lengyel és kelet-európai filmművészet feddhetetlen, példaadó alkotójának.
- Kultúra [6]