Hogy miféle érdemekért osztják a Nobel-díjat, azt nem könnyű kifürkészni, de az 1993-as év választottja esetében szerencsésen találkoztak az írói kvalitások a „magasabb szempontokkal”. Toni Morrison ugyanis nagyon tud írni. Amerikai, egy egyetemi katedra, egy Pulitzer-díj (Beloved, 1988) birtokosa, és innentől már vigyázni jó lesz, nehogy a rasszizmus és szexizmus kettős bűnébe essünk: szerzőnk – kit puszta neve alapján inkább vélnénk dzsesszzenésznek – fekete írónő. Politikailag korrektül afrikai amerikainak kellene őt mondanunk, de ez a bájos (bajos) körülírás magyarul épp olyan rosszul hangzik, mint angolul, s a nyelvre sokat adó írónő véletlenül sem használja. Nevezi magukat feketének, színesnek, négernek, sőt niggernek, leginkább azonban sehogy, mert az általa ábrázolt világban csak ritkán van szükség a „faji megkülönböztetésre”. Toni Morrison végre nem a (jóságos vagy rohadék) fehérekhez képest vagy velük szemben mutatja meg a maga népét, feketéit nem a fehérekhez való viszonyuk határozza meg, hanem a maguk közösségében elfoglalt helyük, saját és családi történetük. Morrison pedig sem szívhez szóló védőügyvédje, sem militáns fekete párduca nem akar lenni a fajtájának: számára az emancipáció befejeződött.
Mindkét magyarul is olvasható regényében XX. századi történetet választ, mely – XIX. századi előzményekkel – a rabszolgafelszabadítás és a törvényenkívüliség után, a fekete civil társadalom kialakulása és a hatvanas években kezdődő széthullása között játszódik.
A Salamon-ének (1977) szerteágazó családregény, melynek fő szála a fiú, a harmadik Macon Dead identitáskeresésével párhuzamos nevelődése. Harmadik generációs polgárcsalád, ahol az apai nagyapa önálló gazdálkodó volt, az anyai a környék első fekete orvosa, az apa ingatlankereskedő, tágas házban élnek, a lányokat főiskolára küldik, kétévente kocsit cserélnek, s máris mutatkoznak rajtuk a patinás polgárcsaládok válságtünetei. A fiú nem halmozottan hátrányos helyzetű, utcán felnövő és az élet iskoláját gyorsított tanfolyamon kijáró fekete fiatalember, kit a fehérektől elszenvedett jogsérelmek és megaláztatások érlelnek felnőtté, mígnem átértve a maga és népe helyzetét sima szájú vagy kemény öklű polgárjogi harcos lesz belőle. Elkényeztetett városi úrfi, aki harmincas éveiben járva sem tudja még, mit is kezdjen magával. A tanulás nem érdekli, sem az üzlet, nem vágyik följebb lépni a társadalmi ranglétrán, de nem hozzák lázba a négerség sorskérdései sem. Jobb híján apjának segít, lányokkal járogat, iszogat a haverokkal. Körülötte drámák zajlanak – szülei gyűlöletbe forduló szerelme, nővérei vénlánnyá fonnyadása, barátja hivatásos gyilkossá válása, az iránta érzett viszonzatlan szerelemben emésztődő unokanővér –, de mindez meg sem érinti. Egyetlen dolog mozdítja csak ki dekadens közönyéből: egy zsák arany – de nem ám a pénz, hanem a rajta megváltható másik élet – ígérete.
A kincs, ami egyszerre több értelemben örökrésze, ott van valahol a múltban, a család homályba vesző történetében. Az amerikai családfakutatónak nagy távolságot kell megtennie a térben, de nem az időben: az ifjú ország feketéinek személyes története csak a felszabadításukkal kezdődhetett el. Innentől van nevük, még ha a papírjukat kitöltő részeg jenki írnok tévedése folytán kapták is. Eszelős nevekhez az öveiktől, az írástudatlan, mélyhitű felmenőktől örökölt módszerrel is hozzá lehet jutni. Az apa rábök az ujjával egy helyre a találomra fölütött Bibliában, és kár a szóért: a kislányt azontúl Halott Pilátusnak hívják (vagy Korinthuszbelieknek). Az Isten ujjának vélt vak véletlent később már csak a ragadványnév igazíthatja ki (ilyenek, mint Tejes, Empire State, Gitár vagy Vasutas Tomi).
Harmadik Macon Dead tehát elindul lefelé, Délnek – és visszafelé a múltban. Az időben előrehaladó történet mögött – ahogy a lépegető páva tárja szét maga mögött pompás farkát – lassan kibomlik a család ismert és ismeretlen tagjainak mozgalmas, tarka története. Ez a rafinált meseszövés – benne egy gyerek-mondóka, a Salamon-ének megfejtésével – rendkívül tudatos, a szabályos, kerek történet kedvéért a keresett megoldásoktól sem visszariadó írónak mutatja Morrisont. De a regényben olyan sűrű az élet, olyan sodró (a grammatikailag romlott élőbeszédet a költészettel ötvöző) nyelv, hogy elsöpri az akadémikus kifogásokat.
A Salamon-ének többé-kevésbé korrektül szólal meg magyarul, de a fordító tehetsége nem mindig éri föl Morrison érzéki és érzékletes nyelvét. (Hősét finom öltönyben, kordovánbőr cipőben úgy tudja bevezetni az erdőbe, hogy vele érezzük a fűszeres illatokat, a kövek élességét a vékony cipőtalpon át, a patak sodrát és dermesztő hidegét, a kincskereső izgalmát és fáradtságát, de a városi ember szorongását, idegenségét is a természetben.)
A Nobel-díjas regényt átültető Vághy László jobban ráérzett Morrison gondolatritmusára, mondatainak lüktetésére és zenéjére. A Dzsessz látszólag szerényebb vállalkozás, családtörténet helyett egy házasság válsága köré szervezi a maga anyagát. Tizenöt évvel későbbi a Salamon-éneknél, s a regénytechnika változásai pontosan mutatják az azóta eltelt időt. Átalakult az elbeszélő szerepe, hangja, folyamatos szöveggé egyesült dialógus és leírás. A Dzsesszben párbeszédek helyett többnyire monológokat hallunk, köztük az Elbeszélőét, ki lemondva az évtizedekre visszatekintés távlatairól, odaköltözött a történet helyére és idejébe. „Megőrülök ezért a Városért… Senki sem állítja, hogy szép itt az élet, és azt sem, hogy könnyű. Több annál: meghatározó, és ha kellő figyelmet szentelsz az utcarendnek, az elgondolásnak, a Város nem lehet ártalmadra… A legfontosabb, hogy elérjem, senki se tudjon meg rólam semmit. A másik, hogy apróra megfigyeljek mindent és mindenkit körülöttem.”
A színhely – a regényben csak Városnak nevezett – New York feketék lakta negyede, a Harlem és vidéke. Az idő 1926. Hét évvel a nagy háború vége után és egy évvel a nagy válság kezdete előtt. Az utolsó előtti békeév, határidő. A húszas évek izgalmas, forrongó korszak volt odaát, a modern Amerika készülődése. Értékválság, a puritanizmus, a viktoriánus erkölcs leváltása, az ország saját életmódjának, kultúrájának, nyelvének kialakulása. Az akkor született művek mára klasszikusok lettek, de mit sem veszítettek népszerűségükből, s hasonlóképp nem ment ki a divatból a korszak sem, mint az elit- vagy tömegművészet közkedvelt tárgya. A számtalan film és regény jóvoltából sokat tudunk Amerika húszas éveiről, ám ezek szinte kizárólag a fehérek húszas évei, amikhez legfeljebb zenei kísérettel szolgálnak a feketék. Pedig ekkor már javában írták a maguk különös amerikai történelmét. A rabszolgaság eltörlése nagy tett volt, de a fehérek tette; az igazi emancipáció csak azután vette kezdetét, hogy az első világháborúban végre a feketék is tagjai lettek a nemzetnek, s később már nem akaródzott visszamenniük koszos niggernek. Öntudatra ébredtüket (elszemtelenedésüket) véres pogromok kísérték, s hatalmas exodus indult meg Délről, fel az északi nagyvárosokba. Előbb a felperzselt földek és otthonok szaga elől menekültek, később a rokonok, ismerősök hívására kerekedtek fel, hogy tömegesen tapasztalják meg az európai középkor egyik nagy élményét: a városi levegő szabaddá tesz. A húszas évek az amerikai feketék számára nem annyira az alkoholtilalom meg a maffiák születésének kora, mint inkább az urbanizálódásé, saját városi folklórjuk, kultúrájuk megteremtéséé. Ez volt a dzsessz aranykora.
A Dzsessz című regényben egyetlenegyszer sincs leírva a dzsessz szó (sem az, hogy ragtime, dixieland vagy blues), sem a korszak híres muzsikusainak neve. De ezt a zenét játsszák mindenütt, a füstös, sötét csehókban, a szűk sikátorokban, az ablakba kiülve. Dobok lüktetésével, klarinét bugyborékolásával, szaxofonok nyögdécselésével van tele a levegő, ez vezeti az emberek léptét, ez formál gondolatot az artikulálatlan érzésekből, s ez tagolja a regény szövegét. Morrison mondatainak szvingje van, hiszen ott ül Negropolisz közepén a nyitott ablaknál, átveszi a Város lüktetését, az ütemes négy fölé cifrázott bonyolult ritmusokat, fülébe issza a panasz, vágy, öröm és kétségbeesés, izgalom, remény és késes indulat változékony dallamait.
Ezt akarta regénybe kottázni, miért fogja el mégis elégedetlenség a vállalkozás vége felé? Miért érzi kevésnek az idegen életeken való élősködést, miért akar leszállni kényelmes magasleséről, hogy a megfigyelő hűvös tekintetét fölcserélje a résztvevő elfogódott, rövidlátó pillantására? „Nem kellene úgy rajonganom ezért a Városért. Ez zavart meg, ez indított el hamis nyomon. Elhitette velem, hogy a szócsöve lehetek, hogy torkomon átszüremlő hangja emberi hang lesz. Csak épp az embereket felejtettem ki a képből.” És akkor az Elbeszélő megteszi az utolsó lépést: kinyitja az ajtót, elvegyül az emberek között, és a Város ezer hangja közé belesuttogja a maga lázas vallomását is.
- Kultúra [6]