A Rákospalotai Leánynevelő Intézet, a „Patyi” kertjében őszi szelek kanyarognak, s vörös és sárga falevelek ladikáznak rajtuk. Megkérdezhetik, miért volna ez különös, hiszen ez a dolgok rendje így október végén, s a hatalmas parkban soha nem volt ez másképpen az elmúlt százöt esztendőben.
Csakhogy ezzel az ősszel az igazgató úr is elment a csöndes, bezárt kertből. Sok-sok igazgató ment el már, mondhatná valaki. De az valahogy mégsem tűnik helyénvalónak, hogy egy férfiember negyvennyolc évesen porrá legyen, főleg ha oly sok dolga volna még, mint amennyiről Ferenczi György az utolsó órákig álmodozott.
A Patyiba soha nem önszántukból kerültek a lányok. Ez nem állami gondozottak intézete, hanem nevelőotthon. Vagy büntetés-végrehajtási intézet. Attól függ, honnan nézzük. Mert éppen ez volt Ferenczi György és a különféle hivatalok és hatóságok közötti konfliktus lényege.
Lopásért, rablásért, betörésért, orgazdaságért, korábban üzletszerű kéjelgésért, közveszélyes munkakerülésért kerültek ide megjavulásra bírói ítélettel a fiatalkorúak. De legalább egy évig kellett javulni, illetve legfeljebb tizenkilenc éves korig.
A megjobbulás külső feltételei is adottak voltak. A hatalmas kertet körülvevő kőfal tetején szögesdrót és üvegcserép is volt a szökések elkerülése érdekében.
Ferenczi György első jelentős intézkedése az volt – amivel egyéniségét jellemezve egymástól függetlenül minden munkatársa a visszaemlékezést kezdi –, hogy azonnal leszedette a drótot, és irgalmatlanul eltávolíttatta az üvegcserepet, felszámoltatta az elkülönítőszobát. Valóban kipróbálta néhány lány, hogy csakugyan ki lehet-e jutni. Az igazgató úr nem értesítette a rendőrséget.
– Majd visszajönnek, ha a kandúrjuk megveri őket – intette le az aggályoskodókat. És neki lett igaza. A lányok csakugyan előkerültek mindig. Kezdett tudatosulni külső- és belső szemlélőkben, hogy Ferenczi György nem büntetni, hanem nevelni akar.
Nagy fáradsággal meghittebb, kis lakosztályokká szabdalta a hatalmas hálótermeket. Azután állandó elfoglaltságokat keresett. Úgy tapasztalta, hogy örömmel végzett tevékenység a rossz legjobb ellenszere. Szakkörök indultak és játszóház költözött a zordon falak közé. A félbehagyott tanulóévek pótlására iskolát is szerveztek.
Azután az igazgató úr mindenképpen ki akarta nyitni a hatalmas zsilipes kapukat is. Először csoportosan, azután egyénileg is el lehetett hagyni az intézetet hosszabb-rövidebb ideig, hogy a fiatalok ne szakadjanak el a valóságtól. A hatóságok azonban többnyire vonakodtak lelkesedni Ferenczi György módszereiért. Egyik érvük az volt, hogy nem történik meg a csoda – a lányok „büntetésük” letöltése után is rosszak maradnak. Ferenczi megpróbálta megértetni velük, hogy az átlagos 2-3 gyerekes családban két gondos szülő is nehezen birkózik meg a serdülők problémáival. Hogyan várható el akkor jó folytatás olyan családoktól, amelyek fenntartói nagyobbrészt alkoholisták és büntetett előéletűek. Egy hivatásos pártfogónak egy-egy megyében pedig legalább 100 gondozottja van, és jó, ha évente egyszer találkozik mindegyikükkel.
A másik kifogás az volt, hogy ez a bánásmód túl drága. Összehasonlítva néhány száz méter szögesdrót és húsz talicska üvegcserép árát a költséges foglalkozásokkal, a végösszegek különbözősége szembeötlő. Nem beszélve arról, hogy a végén Ferenczi még azt is kitalálta, hogy mint az igazi életben mindenütt, mindenkinek, úgy itt is fizetni kell.
A lányok fizetnek a szállásért, ruháért, kosztért, ellátásért. De nekik is fizetést kell kapniuk a munkájukért. A tanulás is munka, így azért is jár a negyvenforintos órabér. Mindenki akart „dolgozni”, az igazgató úr meg azzal érvelt, hogy útiköltségre mindenképpen kell a pénz, azután meg egy kis szolgáltatóházat is létrehozott, ahol ezt-azt vásárolni is lehetett, úgyhogy a lányok többnyire ott költekeztek.
Ferenczi György mindenkivel a maga nyelvén beszélt. De nem nyájaskodott soha. Humanizmusa kedves humorból és következetes ésszerűségből épült fel. Utolsó erejével azért küzdött, hogy módosíttassék a büntetőeljárásról szóló törvénynek az előzetes letartóztatásról szóló szakasza, hogy tudniillik a fiatalkorúak a vizsgálati fogság hosszú hónapjai alatt véletlenül valóban el ne romoljanak a felnőtt bűnözők között, s ezért ezt az időt tölthessék javító-nevelő intézetben.
„Alapelvként kell leszögezni – írta a módosító javaslat indoklásában –, hogy az előzetes javítóintézeti nevelésnek a javítóintézet pedagógiai világában annak terápiás légkörébe kell szervesen beépülni, így tehát az intézet szorosabban felügyelt részeként kell működnie. Semmiképpen sem az intézetek területén létrehozott »kis börtönként« szabad elképzelni. Nem kell és nem lehet fegyveres őrségben vagy bármilyen külső, a javítóintézettől idegen személyzetben gondolkodni. A javasolt intézkedés bevezetése évenként legalább három-négyszáz fiatalkorú súlyos személyiségsérülésének és további kriminalizálódásának elkerülését eredményezhetné, ezáltal hatékonyan szolgálná a bűnmegelőzést is.”
A „Patyi” elcsendesült nagy kertje avarszőnyegének mintáit nézegetve a bibliai példázat jutott eszembe: „…hasonlatos a mennyek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres, s aki találván egy drágagyöngyre elment és mindenét eladván amije volt, megvette azt.”
Kevesen merülnek ma olyan mélyre egy igazgyöngyért, mint Ferenczi György. Kevesen képesek az egyetlen értékért, az emberért, a műértő oly halálosan pontos bizonyosságával mindent kockára téve alkudozni, kérni, harcolni és önmagukon is átgázolni, ahogyan ezt tőle megtanultuk.
- Belföld [6]