Az oroszországi tudományos élet, úgy ahogy van, összeomlott. A kisebbik baj az, hogy a kutatók olykor féléves késéssel kapják meg a fizetésüket, a nagyobb baj az, hogy még a tudomány szükségessége is megkérdőjeleződött. Ma egy tízéves munkaviszonnyal rendelkező kandidátus átlagos havi bére 120 ezer rubel – 3 komolyabb tudományos könyv ára –, de legföljebb felét kapja kézhez előlegként, a többit majd egyszer.
Az összeomlásnak persze vannak kellemes velejárói is: megszűntek a tudományos ötéves tervek, amiket akkor is teljesíteni kellett, ha mondjuk egy vírus nem tenyészett ki. A rituális éves tudományos beszámolók helyét átvette a „belső átminősítés”, aminek ugyancsak örülni lehetne, ha a bizottságok többségét nem az egykori káderesek vezetnék, mondván, nekik van gyakorlatuk a személyi ügyekben. Ez az „átminősítés” lenne hivatott betölteni az űrt a régi „szovjet minősítési rendszer” és a mai tényleges tudományos teljesítmény mérése között, de ez egyelőre legföljebb csak a nagyarányú elbocsátások indoklására szolgál. A legfrissebb adatok szerint az 1985-höz képest harmadára csökkent a kutatói állomány. Az egyik harmadot elbocsátották (jellemzően nem a kemény apparátcsik-tudósokat), a másik önként ment el. Leléptek a jó és rossz karrieristák; a jó karrieristák most tudományközeli vállalkozásokat igazgatnak, főként Nyugaton kínálva az elfekvő szellemi portékákat: tanácsadó cégeket működtetnek, információs kiadványokat árulnak. Nemrég egy pétervári történész tízezer dollárt kért egy kismonográfiáért egy magyar kiadótól a „Zavaros időktől I. Péterig”, a napóleoni háborúig már dupla annyit. A „rossz karrieristák” egy része elment politikusnak vagy politikai tanácsadónak. Így aztán maradtak a megszállottak, na és a ballaszt – a nyugdíjkorhatár körüliek, akiket már senki nem kíván bántani.
A szovjet élet mintaközössége, a naucsnüj kollektyiv egyelőre még nem alakult át jól szervezett teammé, így mindenki azt kutat, amire pénzt tud szerezni (pl. Nyugatról). Egész tudományágak tűntek el, állástalan káromkodáskutatókkal Volgát lehetne rekeszteni. Az Oroszországi Tudományos Akadémia, amely a szovjetnek teljes jogú örököse, úgy látszik, megbékélt a helyzettel. Egyetlen gondja a túlélés.
A tudományos munka presztízse a nullára zuhant (kivéve, ha valaki külföldi ösztöndíjat jár ki). Ez már a Gorbacsov-érában megindult: egyes, a glasznosztyot komolyan vevő tudósok nem átallottak mindenfélét szóba hozni, amire Gorbacsov kemény értelmiségellenes hisztéria keltésével válaszolt („ezek a jöttment professzorok csempészik be az összes gyanús eszmét” – volt kedvenc szavajárása). A mostani kormányzatot hidegen hagyja az ilyesmi, ez legalább a javára írható: Csernomirgyin kormányfő ugyan nemrég kijelentette, hogy támogatni kell az alapkutatásokat, de még nem volt, aki a Dumában hajcihőt látott volna a tudományos költségvetés miatt. Fiatal kutatónemzedék egyszerűen nincs, az aspirantúrákra lasszóval fogják a jelölteket, az a pár száz újgazdag- vagy politikuscsemete, akit a papa Nyugatra küld, aligha fogja helyreállítani az orosz tudomány hírnevét.
Persze, mondjuk megint csak, mégis jobb ez a magárahagyatottság, mint a sztálini (és brezsnyevi) tudománypolitika, amikor az árnyaltság csúcspontja az volt, hogy Sztálin az egyik zseniális Vavilov fivért a Gulágra száműzte, a másikat az akadémia elnökévé tette. Lassan feloszlanak a hírhedt akadémiai telepek (Zsukovka, Arhangelszkoje, Isztra, Komarovo), amelyek leginkább arra voltak jók, hogy minden kutatót szemmel lehessen tartani. Megszűntek az akadémikusléttel járó privilégiumok: a fejadag által megszabott ételmennyiség pontosan követte a hierarchiát és a politikai megbízhatóság fokát.
A rigorózus tudományos hierarchia köddé vált: eltűnt a sok intézetben meglehetősesen sokáig természetesnek tekintett „első éjszaka joga”, amikor a fiatal zseni első műve az intézetvezetőt illette meg. Valaha így születhettek világviszonylatban is egyedülállóan széles spektrumú, enciklopedikus tudásra valló publikációs jegyzékek.
(Moszkva)
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]