Ősz, ellenősz
„Ősz van. Akkor is ősz volt.” E szavakkal kezdődött az a felhívás, melyet napokon keresztül hallhattunk a rádióban: ünnepeljük együtt az 1956-os forradalmat. Úgy tűnik, az illetékesek a történelem e meteorológiai értelmezésében találták meg a lehetőséget, hogy valamiképpen egységbe foglalják az ’56 körül kavargó ellentétes nézeteket és érzelmeket. Pozitív hagyományok megteremtésével is kísérleteztek: „családi ünnepet” hirdettek a Parlament elé. Locsolkodni nem kellett, zsákbafutás sem volt, készült viszont aszfaltrajz szépen: ruszki tankok váltakoztak japán horrorrajzfilmek motívumaival.
Elképzelhető persze, hogy ez már egy idilli társadalom előképe. Eljön még az idő, mikor a „fák és virágok napján” adják majd át a legfőbb állami kitüntetéseket. Lehet azonban, hogy ez az álom is osztozik az utópiák sorsában, s az ünnepségeket az örökzöld párti konzervatívok és a lombhullató utódpártiak hangos vitája zavarja meg. Amint már a forradalom folytonosságának ezen aignerszilárdi interpretációja sem sikeredett igazán. Gondoljuk csak meg, hogy a magyarság milyen megosztásával jár, ha a forradalom reánk hagyott örökségét aktuális évszakunkban pillantjuk meg. Mi lesz így Argentínában élő honfitársainkkal, a nyár beköszöntét váró ausztráliai magyarokról már nem is beszélve. Csak nem akarjuk kirekeszteni őket az összmagyar, nemzeti őszből?
Értem én hát Orbán Viktort, amikor a „hamis megbékélés hirdetői” ellen szónokol. Valóban furcsa látni Göncz Árpádot azzal a Gál Zoltánnal koszorúzni, akinek még most is az „ötvenhatos eseményekre” áll rá a szája. A nehézséget azonban nem a politikusok meteorológiai érzékenysége jelenti, hanem a széles körű közömbösség és bizonytalanság. Rejtvényszövegünk szerzője, a liberális társadalomfilozófia nagy francia képviselője (1905–1983) talán közelebb vihet e jelenség megértéséhez. Amikor kiemeli, hogy „a forradalmárok annak a rendszernek az ideáljait követelték, amely ellen felkeltek”, még csak ’56 paradoxonának egyik oldalát mutatja meg. Perdöntő azonban, hogy a forradalom az úgynevezett kommunisták széles rétegeinek támogatásával zajlott le. Igaz, ők a felkelés bukása után megint az időjárásnak megfelelően fognak öltözni, de nem lesznek meggyőződve arról, hogy „ősszel” rosszul viselkedtek. Kádár igazi áruló volt, mondja szerzőnk: „árulója önmagának legalább annyira, mint népének”. Elképzelhető, hogy Kádár személye ebben is reprezentatív: sokak számára az az ősz önmaguk elárulásának évadja. És ez az igazi baj, mert a nagy eseményekkel még csak meg lehetne valahogy birkózni.
A történelem ráadásul nem áll hatalmunkban. Orbán Viktor nem akart Hornékkal koszorúzni, máshová ment, ahol aztán nem állt fel a díszemelvényre, mert ott volt a MIÉP elnöke. Ahogyan ’56-ban se lehetett biztosan tudni, hogy egy reformkommunista vagy egy antikommunista mellett éri-e az embert a halál.
Nehéz ezekkel az őszökkel.
Antitotalitariánus forradalom
„Ebben a században még nem láttunk olyan népi forradalmat egy parancsuralmi állam ellen, amely felkeléssel kezdődik, és az állam meghódításával ér véget. Márpedig Magyarországon pontosan a XIX. századi legenda szerinti forradalom zajlott le, mely az utcán kezdődik és a kormányzati palotában végződik és amelyet a hatóságok lassúsága és a tömegek türelmetlensége tolt el olyan szélsőség felé, melyet senki nem látott előre. (…)
Az egész országban győzött a forradalom, nem csak a fővárosban; a kommunista párt széthullott, a párttagok túlzottan kompromittálódtak a sztálinizmus idején, a politikai rendőrség emberei megpróbáltak elrejtőzni: a volt kommunisták tömegesen csatlakoztak a felkeléshez, nem védték a hatalmat, egyetértettek a közakarattal. Az újságírók és a szociológusok azt ismételgették, hogy egy nép nem győzhet egy totalitárius rendszer ellen: bizonyos értelemben igazuk volt. De a magyar rendszer már hónapok óta eltűrte a szólásszabadságot, a vezető osztály már nem volt egységes… a sajtó többé-kevésbé szabad lett, az értelmiségiek bíráltak és végül a párttagok és az adminisztráció nagyobb része, az oroszok és a régi zsarnokság iránti gyűlölet miatt, őszintén csatlakozott a felkelőkhöz, még mielőtt az első fegyver elsült volna.
Lehetséges antitotalitárius forradalom, amint a múlt században létezhetett a monarchia vagy az abszolutizmus elleni forradalom. De ha minden körülmény, amely kedvezett a magyar forradalomnak, szükséges ehhez, hányszor ismétlődhet meg a véletlenek ilyen találkozása (megosztott pártvezetés, ellenséges érzelmű párttagok, elkeseredett munkások és parasztok, egyöntetű hazafiság az idegen uralommal szemben, szólásszabadság, a hadsereg parancsmegtagadása)? Mindennek ellenére lehet, hogy a két fő feltétel – a párttagok mély szolidaritása a néppel, a katonák és tisztek parancsmegtagadása – talán nem olyan ritka Közép-Európában. Lehet, hogy ezek a feltételek virtuálisan megvalósulnak és csak a Vörös Hadsereg jelenléte őrzi meg az ellentétes látszatot. Így lepleződik le a magyar forradalom fontos jelentése: antitotalitárius forradalom, az biztos, de egy pszeudototalitárius rendszer elleni forradalom; mert egy kívülről erőszakolt totalitarizmus, amit egy idegen hatalom elnyomásaként élnek meg, nem igazán, nem autentikusan totalitárius. Nem élvezi a minimális népi támogatást sem, amelynek híján az intézmények olyanok, mint az üres kagylóhéjak.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]