„A választások lezárultak, meg kell szoknotok bennünket. Mi csak a nép akaratát teljesítjük” – jelentette ki a már hírhedtté vált éjszakai hatalomátvétel másnapján Vladimír Meciar, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) elnöke, miután megszerezte az összes fontos parlamenti pozíciót, s egyetlen tollvonással szeptember hatodikáig visszamenőleg megszüntette az összes privatizációs döntést.
Parlamenti úton a diktatúra felé
Lássuk röviden, mi is történt. Egy nappal a november harmadikai első parlamenti ülés előtt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (61 képviselő), a Szlovák Nemzeti Párt (9 képviselő) és a Szlovákiai Munkásszövetség (13 képviselő) titkos szerződést írt alá a parlamenti együttműködésről, mely feltehetőleg tartalmazta a posztok elosztását, a leváltások menetrendjét és az ellenzék teljes megsemmisítését is. Meciar az egyezség révén a 150 tagú parlamentben 83 fős többséget szerzett. Ezután első dolga az volt, hogy kizárja az ellenzéket az összes parlamenti funkcióból, vagyis sem parlamenti alelnöki, sem bizottsági elnöki széket nem adott nekik, majd pedig vezéralakjaikat szinte kivétel nélkül az óriásira duzzasztott környezetvédelmi bizottságba soroltatta, amely így egyfajta politikai gyűjtőtáborrá vált. A 15 tagú mandátumvizsgáló bizottságba viszont 8 DSZM-es képviselőt ültettek, vagyis ezentúl Meciar akaratától függ bármely renitens képviselő mandátumának sorsa. Újraválasztották a titkosszolgálatot felügyelő öttagú parlamenti bizottság tagjait: idekerült az említett DSZM–SZNP–MSZ-hármas legkeményebb magja. Leváltották a politikai perek indítását korábban makacsul elutasító Vojtech Bacho főügyészt, helyére saját jelöltjüket szeretnék tenni. A „nagy mű” betetőzéseként pedig vizsgálóbizottságot hoztak létre az 1994 márciusában bekövetkezett parlamenti „válság” kivizsgálására (a törvényhozás akkor buktatta meg másodszor Meciart). Mindez lehetetlen lett volna a Munkásszövetség képviselőinek szavazatai nélkül: hálapénzként az MSZ-vezér, Ján Lupták kőműves a parlamenti alelnöki posztot zsebelhetett be.
Az ellenzék, tiltakozásul a hatalomátvétel ellen, kivonult az ülésteremből. Meciarék nem teketóriáztak: azon nyomban, még az éjszaka folyamán megszállták a privatizáció irányítását is. Először leváltották a Nemzeti Vagyonalap teljes vezetőségét és felügyelőtanácsát, és saját embereiket állították őrül az állami vagyon mellé. Ezt követően meghozták katasztrofális „visszaállamosítási” döntésüket, azaz szeptember hatodikáig visszamenőleg megszüntették az összes privatizációs határozatot, és érvénytelenítették a már megkötött szerződéseket, a nagyprivatizációról szóló törvényt pedig úgy változtatták meg, hogy a kormánytól elvették az összes, a privatizációra vonatkozó jogkört, és azt az immár általuk ellenőrzött Nemzeti Vagyonalaphoz helyezték át. Végül kezükbe vették az elektronikus sajtót: leváltották az egész rádió- és tévétanácsot, majd még az éjszaka folyamán a rádió igazgatóját is. A parlament kompetenciája itt véget ért: a 83 fős élcsapat a csaknem 24 órás szünet nélküli tanácskozás után markát dörzsölve térhetett nyugovóra.
Meciar bűzbombái
„A mozgalom jövője elsősorban a fanatizmustól függ, igen, attól az elvakultságtól, mellyel a mozgalom hívei védelmezik létüket mint egyedül helyes megoldást más hasonló csoportosulásokkal szemben” – idézi Adolf Hitler Mein Kampfját az egyébként igen mértéktartó és visszafogott Národná obroda (Ivan Lexa, Meciar elnökhelyettese mindjárt másnap feljelentette a lapot az ügyészségnél fasiszta propaganda terjesztéséért), de a többi lap is szinte kivétel nélkül elítélte a szélsőséges koalíció parlamenti diktátumát. Vladimír Meciar ennek ellenére nyugodtnak látszik: úgy véli, hogy a határozatlan választópolgárokat nem az írott, hanem az elektronikus sajtó útján lehet legjobban befolyásolni, amire most minden lehetősége meglesz. (Ennek van is némi alapja: mint emlékezetes, mintegy 7 százalékpontos javulást hozott neki emlékezetes drámai fellépése a választások első napján a szlovák tévében, amikor nem tudott szavazni, mivel nem volt rajta a választók listáján.)
A parlamenti puccs teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy Vladimír Meciar korábbi szándékai (az egyes parlamenti képviselők mandátumának megkérdőjelezése, a választások tisztaságával összefüggő alkotmánybírósági kereset, a köztársasági elnök lemondatására tett felszólítások stb.) csupán a politikai harctérre bedobott bűzbombák voltak: amíg a többiek ezek semlegesítésével voltak elfoglalva, Meciar lepaktált a Ján Lupták vezette Munkásszövetséggel.
A szlovákiai szemleírók többsége úgy értékeli, hogy Vladimír Meciar most, kihasználva az alkotmány egyes nem egyértelmű rendelkezéseit, újabb idő előtti választások kiírására játszik. Az alkotmány ugyanis nem jelöli meg, hogy a kormányfő által megbízott miniszterelnök mennyi idő alatt köteles beterjeszteni az új kabinet névsorát, és meddig köteles a parlament elé lépni a kormányprogrammal, arról sem szól, hogy meddig kell befejezni a kormányalakítási tárgyalásokat. Meciar tehát kormányalakítási kötelezettség nélkül folytathatja parlamenti diktatúráját, miközben itt hozott döntéseivel teljesen megbénítja a jelenlegi Moravcík-kabinetet. Nemsokára a törvényhozás elé kellene például terjesztem az ország jövő évi költségvetésének tervezetét, de ezért sem Meciar, sem pedig Ján Lupták nem akarja vállalni a felelősséget: az elektronikus sajtó birtokában várják a legmegfelelőbb pillanatot az újabb választások kiírására. A szlovákiai alkotmány értelmében ugyanis ha az új kabinet hat hónapon belül nem kap bizalmat a parlamenttől, illetve háromszor bizalmatlanságot nyújtanak be ellene, akkor új választásokat kell kiírni. Elképzelhető, hogy Vladimír Meciar azzal számol, hogy Michal Kovác az események hatása alatt visszaveszi tőle a kormányalakítási megbízást, és másvalakit nevez ki kormányfővé. Ebben az esetben a DSZM-többségű parlamenti blokk képes háromszor bizalmatlanságot szavazni a leendő kabinetnek, így a felelősség vállalása nélkül kezdhet újabb választási ígéretek gyártásába. A fenti „menetrend” ugyan bizarrnak tűnhet, de légből kapottnak semmi esetre sem: Vladimír Meciar nemrég a prágai Lidové noviny hasábjain egyértelműen leszögezte, hogy eltökélt szándéka harmadik bukásának megakadályozása. Kategorikusan kizárja a kisebbségi kormány létrehozását, és azt, hogy a kormánykoalíció csak a DSZM-ből, a Szlovák Nemzeti Pártból és a Munkásszövetségből álljon. Márpedig a Moravcík-vezette Demokratikus Unió, a Magyar Koalíció, valamint a Ján Carnogursky vezette Kereszténydemokrata Mozgalom nem lép koalícióra Meciarral, a Peter Weiss-féle baloldali párt pedig éppen az éjszakai parlamenti duhajkodás után határozta el a koalíciós tárgyalások megszakítását.
Most mi lesz?
Ezek után Meciarnak elméletileg két lehetősége marad. Az egyik: megpróbálja megszerezni az alkotmányos többséget, vagyis jelenlegi 83 mandátumát 90-re növelni. Ezzel a többséggel már alkotmányt tudna módosítani, vagyis gyakorlatilag lemondásra tudná kényszeríti a köztársasági elnököt, meg tudná változtatni a jelenlegi alkotmányos berendezkedést, és el tudná érni hatalma hosszú távú stabilizálását.
A másik lehetőség: az idő előtti választások kiírása. Ha Meciar nem alakít kormányt, és a már most kicsikart parlamenti többség segítségével tovább fokozza a káoszt, ez elkerülhetetlen lesz. Meciar arra fog törekedni, hogy lejárassa politikai ellenfeleit (ügyészség, titkosszolgálat, elektronikus média), hogy ellenőrzése alá vegye a gazdaságot (Nemzeti Vagyonalap, Legfelsőbb Ellenőrzési Hivatal), és hogy befolyása alá vonja a közvéleményt (rádió és tévé). Esélyei rendkívül nagyok, megfelelő választási stratégiával elérheti, hogy partnereivel együtt választások útján szerezze meg az alkotmányos többséget, amit aztán újra csak az említett módszerekkel tud kiaknázni hatalma koncentrálására.
A jelenlegi kormánykoalíció lehetőségei ezzel szemben igen korlátozottak. Az alkotmányellenes döntéseket ugyan alkotmánybíróság elé utalhatja, a többségében modernizációellenes szlovákiai közvélemény azonban nem sokat ért a parlamenti demokrácia finom játékszabályaiból, és csak egyre vágyik: legyen már végre rend. Ezt pedig ma a lakosság felének bizalmát élvező kőműves, Ján Lupták személyesíti meg. Egyetlen „remény” az, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom egyes tagjai megelégelik vezérük és fanatikus hívei hatalmi tobzódását, és otthagyva a mozgalmat, a jelenlegi kormánykoalíció tagjaihoz csatlakoznak.
Erre azonban még várnunk kell.
(Pozsony)
- Külföld [6]