Lassan húsz éve publikálsz, de mintha ma sem ereznéd magad otthon az irodalmi életben. Az írásaidból az derül ki, hogy otthonosan abban a gyárban érezted magad, ahol dolgoztál, és amikor néhány éve ez a gyár megszűnt, és munkanélküli lettél, ez nemcsak egzisztenciális gondokat jelentett, ennél sokkal mélyebben érintett a munkahelyed elvesztése.
Egy válás lehet ilyen. Csak gondolom, mert még nem váltam. Fontos volt a munkahely, nemcsak azért, mert van egy szakmám, gyerekkoromtól arra készítettek fel, hanem mert egy közösséget, családot is jelentett. Ezt, ha elveszíti az ember, fiatalabb korban talán nem annyira zavarja, de ötven fölött már nem olyan könnyű. Az irodalmi élet, az azért csak más, ott alkalmi találkozások vannak, helyenként jól érzem magam, helyenként meg nem, van, ahová meg el sem megyek, a munkahelyen mindennapi élmények érik az embert, apró sikerek, persze egész mások, mint egy díjátadás, vagy mint amikor először látod nyomtatásban a neved, de valahogy az ilyen ómódi lelkeknek, mint én, ezek számítanak. Ott mérhetőbb, amit csinálsz, valami most sikerült, valami most nem, de holnap az is biztos fog sikerülni. Ha megírok egy novellát, egy hónap, két hónap múlva érik csak be, hogy az milyen.
Ennyire nem vagy biztos az írói teljesítményedben?
Egyáltalán nem, állandó kétségek közt vagyok. Amikor írok, az egy kicsit lázas állapot, mint a bárányhimlő, vagy mi a fenének nevezzem, olyankor nem tudok tárgyilagosan gondolkodni. Valamit érzek, az írás elsodorja az embert valamerre. Régebben, amikor elkészültem egy novellával, egy-két hétig különböző időpontokban, mikor épp eszembe jutott, elolvastam újra, volt, mikor éjszaka fölébredtem vagy reggel, vagy munka után fáradtan, pihenten, rosszkedvűen, jókedvűen, és ha így minden próbát kiállt, akkor gondolhattam, hogy ez talán olyan, amilyennek lennie illik. És aztán szerencsére néha barátokra is találtam, akik tárgyilagosan, világosan elmondták, hogy ez most jobb, ez most gyengébb, valahogy eligazítottak kicsit. Most, hogy A mi utcánkat hétről hétre, folytatásokban írom, erre nincs idő.
De ez mintha egy kissé más is lenne, mint amit eddig írtál. Nyomasztó, brutális történetek, de van bennük mégis valami kedélyesség.
Biztos, mert ezt könnyedén, jókedvűen írom, egy élő utcáról, létező emberekről, akik egyáltalán nem olyan szomorúak, mint én szoktam lenni. Életvidám emberekről szól, akik élni akarnak, esznek-isznak, szeretkeznek, az életet az teszi elviselhetővé számukra, hogy nem veszik a szívükre, röhögnek az egészen, hát gondoltam, most valami hozzájuk méltót kellene csinálni, kipróbálni a humoromat, hisz végül nekem is van, nem áll ez olyan távol tőlem. Egy lehetőség a sok közül, ha nem is igazán az én stílusom, de jól érzem magam ebben a közegben. Arról, hogy ezek hogy élnek, lehetne tragikusabban, drámaibban is írni, mindenkinek csorognának a könnyei az elejétől a végéig, de nem hiszem, hogy volna értelme. Az olvasó nem mindig a világ teremtéséről meg rettentő nagy kérdésekről akar olvasni, egy kicsit kikapcsolódni is akar, ezt se szabad elfelejteni.
Mostanában a prózaírók sokat írnak arról, hogy lehet-e még regényt írni. Egész regényeket írnak erről. Te hogy vagy ezzel a dilemmával?
Nem tudom, mert én regényt még nem írtam, szeretnék ugyan majd, ha több időm lesz meg több pénzem. De nem hiszek abban, hogy van műfaj, amiben nem lehet írni. Ha egy író ilyet mond, az legfeljebb azt jelenti, hogy ő nem tud regényt írni. Ennél rohadtabb helyzetekben is írtak regényt, és nem mindenkinek adatott meg az a polgári kényelem, amiben például Thomas Mann dolgozott.
De te, a magad esetére mégiscsak egzisztenciális okokat említettél.
De ehhez még hozzáteszem, hogy az embernek egyszerűen nincs bátorsága azt a kockázatot vállalni, hogy egy regény írásával eltölt egy évet, netán kettőt, esetleg tizenötöt, mint Ottlik Géza, és a végén nem sikerül. Ez pedig mindig benne van a pakliban, hogy vagy sikerül, vagy nem. Téma van, az biztos, csak hát sajnos egyik napról a másikra élünk.
Ez azt jelenti, hogy vannak regényterveid? Ezt azért kérdem, mert egy író ennyi idő után hozzá is szokik egy bizonyos formához. Egy novellának pedig egészen mások a szerkesztési szabályai, mint egy regénynek, nyilvánvalóan.
Van olyan témám, amiről már a születése pillanatában tudom, hogy több, mint egy novelláé, és lefaragok belőle, hogy mégis az legyen. Ha majd egyszer olyan témám lesz, ami csak regény formájában képzelhető el, akkor azt talán még akaratom ellenére is meg fogom írni, mert az írás az ilyen kényszer, saját törvényei vannak, nem mindig tervezhető, az ember közben nem mindig ura önmagának.
Én például úgy vagyok ezzel, hogy időnként eltervezek verseket, főleg magamhoz képest hosszabbakat. Kétszáz sorosakat, de ezeket még soha nem írtam meg. Pedig annyira tetszik, ahogy Arany János csinálta: egyes balladáinak szabályosan, előre megírta a szinopszisát, és aztán ezt meg is valósította.
Nem tudom, én milyen regényt írnék. Mert valószínűleg a legtöbbet egy korról úgy elmondani, hogy az ne röpcédula, ne valami ideologikus mű legyen, egy család történetén keresztül lehet. De ott a másik regénytípus is, a belső utazásé. És végül is mindenki, akárki akárhova téved, azt írja: saját utazását az életben.
Arra soha nem gondoltál, hogy egyszerűen egy önéletírást írjál?
Hát annál szemérmesebb vagyok, még most legalábbis, lehet, hogy majd egyszer sor kerül rá. Meg annyira elcsépelték már sokan ezeket a mélyről jött történeteket, hogy roppant nehéz lenne megírni az enyémet úgy, hogy rajtam kívül más is örüljön neki.
Azért most mégiscsak beszéljünk a biográfiádról, mert én sem vagyok benne különösebben járatos. Azt tudom, hogy szakmunkásképzőbe jártál…
Nem, ezt az iskolát most úgy hívják, hogy szakközépiskola. Ahol az érettségi mellett szakmát is adtak. A mienkben kettő között lehetett választani, én a gépész szakot választottam, nyilván nem is én, hanem a szüleim, tizennégy éves korában az ember nem tud olyan döntéseket hozni, hogy na most akkor én gépészmérnök leszek, vagy hidat fogok tervezni vagy ágyút. Egyszerűen csak a másik lehetőség a híradástechnika lett volna, az áramtól meg már akkor is féltem, úgyhogy aztán ennél, a gépészetnél maradtunk. Praktikus döntés volt, ’54-ben, mikor én az iskolát kezdtem, nem elsősorban szellemi pályákra tuszkolták az embert, főleg azt nem, aki faluról vagy tanyáról jött fel, hanem úgy választottak, hogy minél hamarabb szakmája legyen, pénzt keressen, ne kelljen tovább tartani, hanem inkább még ő segítse a szüleit. Hát ez utóbbira nem került sor, azóta sem, mert annyit soha nem kerestem, hogy valakit is támogatni tudjak. De jó választás volt mégis ez az iskola, mert itt olyan szintű oktatás folyt, hogy akárhova lehetett utána menni, akármelyik egyetemre, bölcsészkarra is akár, mert itt a humán tanárok presztízst csináltak abból, hogy már három helyesírási hibával bezúgatták, megbuktatták a gyerekeket. Én nem voltam nagy penge szakmailag, a humán tárgyakból jobb voltam, de valahogy a szakmai tárgyakból is levizsgáztam. És a végén mégis megszerettem a gépeket, de már csak a gyárban, mert hiába voltam én egy általános gépésztechnikusi oklevéllel feldíszítve, amikor a gyárban odaállítottak egy gép mellé, azt azért csak ott tanultam meg, hogy kell egy esztergagépen vagy egy marógépen dolgozni.
És az fel sem merült benned, hogy továbbtanulhatnál egyetemen?
Ez fényévnyi távolságra volt tőlem, anyámék nem bírták volna fizetni, én se mertem volna vállalni annak a felelősségét, hogy őket költségbe verve elmenjek, és elbukdácsoljak a bölcsészkaron, aztán netán egy év múlva kiderüljön, hogy mégsem tetszik. Nem voltam annyira szabad, hogy ezt vállaljam, de untam is már egy kicsit a tanulást, az az igazság, tizennyolc éves korában egy kicsit unja már az ember az iskolapadot. Volt valami homályos elképzelésem arról, hogy előbb-utóbb úgyis valami humán pályán kötök ki, főként az irodalom vonzott, de festőművész is szerettem volna lenni…
Festettél is?
Hát úgy otthon, magamnak, de nem komolyan, csak próbálkoztam.
És ez megmaradt?
Vannak rajzaim, most már csak grafittal rajzolok inkább, mert festéket vásárolni manapság kész őrület. Ez már nem az igazi.
Amit az iskolapad elhagyásáról mondtál, azzal én ugyanígy voltam érettségi után. Nagy felszabadulás volt, hogy nem kell tovább tanulni, hogy túl vagyok azon a kötelezettségen, amit az iskola jelentett. Épp elég nyomasztó volt neked, nem?
Nyomasztó volt, mert azért csak városi iskola volt ez, én meg tanyáról kerültem be. Az általános iskolában végig kitűnő tanuló voltam, magam sem tudom pontosan, miért, amikor pedig bekerültem a középiskolába, egyből visszaestem közepesre. Ez nekem olyan csapás volt, hogy az borzasztó. A társaim és a tanáraim nem néztek le, finomabb diszkrimináció volt, egyszerűen nem nézték ki belőlem, hogy el fogom tudni végezni az iskolát. Nehéz iskola volt, többen el is véreztek itt, egy osztálytársam, aki szintén ilyen tanyasi körből jött, öngyilkos lett. Mi, kollégisták nem is úgy öltöztünk, nem is úgy táplálkoztunk, mint a helybeliek vagy az ingázók, állandóan éhesek voltunk, ők meg mindig faltak a tízórai szünetben, és hiába tűntek el ezek a különbségek nagyjából a negyedik év végére, hiába csökkent az a belém épült kisebbrendűségi érzés, ami minden ilyen egészen mélyről jött parasztgyerekben benne van, azért nem lehet csodálkozni azon, hogy elegem volt már az iskolából, és nem hiányzott egy egyetem nekem még ehhez. ’56 után a kollégiumunkat is megszüntették mint ellenforradalmi fészket, és hozzácsaptak az építőiparisokhoz bennünket, hát ez sem használt az önérzetünknek. Mert a forradalom alatt nekünk fegyvert adtak, nem csináltunk semmit vele egyébként, jó, örültünk a tüntetésnek, nagy balhé volt, de egy tizenhat évesnél még nincs szó politikai meggyőződésről. Aztán a negyedikesek az egyik lépcsőfeljáró alá eldugták a fegyvereket, később ezt megtalálták, elvitték, és tiz-tizenkét gyereket elítéltek fegyverrejtegetésért. Az érettségiig aztán sorra kirúgtak bennünket az építősök kollégiumából, ahová átkerültünk, engem érettségi előtt két nappal, a pályaudvaron aludtam, úgy mentem érettségizni.
Miért rúgtak ki?
Dohányzáson kaptak, azt hiszem. Az a kollégiumigazgató, isten nyugosztalja, ha már meghalt, ha nem, akkor ne, szóval az az ember kimondottan vadászott ránk, és tudod bizonyára, milyen könnyű egy diákot rajtakapni valamin, a nap huszonnégy órájában huszonnégyszer rajta lehet kapni, rosszul megy be az ajtón, becsapja az ajtót vagy éppen dohányzik, valami mindig van.
De leérettségiztél, és elkezdtél dolgozni. Akkor, fiatalon is annyira ragaszkodtál a gyárhoz, vagy volt, amikor ott akartad hagyni?
Hát ’61-ben megpróbáltam disszidálni egy barátommal, ő el is ment, én nem tudtam vele menni, mert a gyárban valami kötöttségem volt, és nem akartam a gyanút magamra terelni, úgyhogy egy-két héttel utána indultam, de nekem nem sikerült.
És miért nem?
Mert ez januárban volt, és azon a turistaúton, ahol érinteni lehetett a határ három szál szögesdrótját, és át lehetett volna bújni minden további nélkül, mert határőr nem járt arra, ott akkora hó volt, hogy nem lehetett odajutni. Pedig nagyon fölkészültünk, összeszedtünk gyógyszert, minden lőtt, vágott, szúrt sebre valót, igazi kalandvágy volt, amivel nekiindultunk. Különösebb ideológiája nem volt a dolognak, egyszerűen nem éreztem jól magam itt abban az időben, de annyira rosszul sem.
Beszéltetek valamilyen idegen nyelven?
Valami háromszáz szót, körülbelül annyit tudhattam németül, a barátom még annyit se. De ezt nem tartottuk olyan fontosnak, hiszen hányan nekivágnak a világnak egy árva szó tudása nélkül.
És később tanultál nyelvet?
A németet úgy-ahogy, a konyhanyelv szintjén, amikor kint dolgoztam Drezdában, pár évig a hatvanas évek végén. De egy gyári munkás öt-hatszáz szóval elboldogul egész életében, több nem kell, és amit én tudtam, azt nagyrészt még itthon tanultam meg, mert ott, a kezdeti időszaktól eltekintve, bennünket ilyen gettószerű magyarházakba telepítettek, ahol csak magyarok között voltunk. Nem szerettek bennünket a németek, nem tudtunk keveredni, még ha akartunk se. Nyolc-tíz emeleten laktunk csak magyarok, mondom, mint a gettóban.
És mi volt akkor a jó neked ebben?
Hát miután nem sikerült, valahová csak el kellett menni, még ha nekem kellett volna fizetni, és ki tudtam volna fizetni, akkor is mentem volna, az biztos. Talán, ha lehetőségem lenne, most is elmennék bárhová, ha meg tudnám oldani, hogy elutazhassak, de az embert annyi minden köti, a körülmények úgy rákövülnek az emberre, hogy szeretne, szeretne, szeretne, de nem teheti meg mégsem. Pedig, ha lehetne, akkor én csak utaznék állandóan, legjobban a tévében is azokat a műsorokat szeretem, amelyek idegen tájakat, embereket mutatnak be, a filmek közül is nagy élményem volt például az Amerika egy francia szemével annak idején, az ilyen filmeket elnézném sokáig.
És egyáltalán nem utaztál?
De, jártam én Jugoszláviában, a cseheknél, oroszoknál, amit az ilyen körülmények között élő átlag magyar megjárt, azokat az utakat én is bejártam. Kivéve Bécset, mert Bécsbe vásárlóutakra nem jártam. Nekem pedig az utazás lenne az igazi, az lenne a természetes állapotom, de már erre nincs lehetőség.
Pedig most, hogy munkanélküli vagy, nem kell nyolc órát a gyárban lenni, voltaképpen korlátlanul rendelkezel az időddel, vagy nem?
A gyár helyett most az van, hogy haza kell járnom anyámhoz, aki idős, beteg, és van egy nagy kertje, azt rendben kell tartani, kapálni, elvégezni, ami éppen jön, aztán délután meglehetősen gyűrött állapotban előkerülök, akkor kezdek valamit, és általában éjfélig dolgozom, meg amit tudok, gyorsan elolvasok.
És ehhez a földművelő munkához ragaszkodsz, vagy hajt valami hasznot, amiért szükség van rá?
Anyagilag az égvilágon semmi hasznot nem nyújt, ez egy gyümölcsös, elfogyasztjuk, ami terem, és nem a mindennapi kenyér terem meg rajta, de ha eladnánk, anyám élettere szűkülne, és azt, hogy erről lemondjon, nem kívánhatja tőle senki, remélem, tőlem se kívánja majd senki.
De hogyha inkább többet írnál, és felfogadnál egy napszámost?
Elképzelhető, ki lehetne próbálni, de azt hiszem, nemigen bírnék reggeltől estig írni. Ha van olyan napom, hogy szabad vagyok, akkor elkezdek reggel írni, de általában kora délutánra kimerülök, egyszer csak kimegyek a fürdőszobába, és nem tudom, hogy miért mentem ki, és akkor már tudom, hogy abba kell hagyni.
Ha jönne valami fellendülés, és lehetne, visszamennél a gyárba dolgozni?
Biztos, hogy visszamennék, már csak a saját lelki egyensúlyomat visszaállítandó is. Harminckét évet töltöttem el a gyárban, szabadúszóként meg mindössze hármat, most úgy tűnik, az előbbi jobb életmód volt nekem, mint az utóbbi. Bár a napi nyolc óra, az állandó alkalmaztatás, ami biztonságot ad, az embert előbb-utóbb egy kicsit el is torzítja, meg is nyirbálja. A szabadságot viszont meg kell tanulni, és az utóbbi évek során azért azt is érzem, hogy íróként kicsit magabiztosabb lettem, hogy a saját színvonalamhoz mérten, de van bizonyos ismertségem, sikerem, és ettől kicsit jobban érzem magam. És hiába zavarba ejtő a rendszerváltás, bárhogy is átkozzuk, szidjuk, azért mindenki szabadabban lélegzik. Azt mondják, a művészek most nem találják a helyüket, mert nincs miért harcolni, nincs minek ellenállni. Énszerintem a szabad ember mindig megtalálja magának azt, ami korlátozza, és amit lerázni igyekszik magáról, lehet az épp a kormány, egy hülye miniszterelnök, egy lakó, egy gyár vagy bármilyen közeg, ahol nem érzi jól magát. Én végül is ugyanazt írom, mint azelőtt, és valószínűleg ezután is azt fogom írni.
Folytatod A mi utcánk sorozatot? Mert ezt nagyon sok olvasónk várja.
Még egy darabig megy tovább, igen.
- Kultúra [6]