[1]
– Mi okozta a dinoszauruszok kipusztulását?
– Egy hirtelen időközi választás áldozatául estek.
(Jay Len, népszerű amerikai humorista)
Az amerikai politikai élet bizonyosságai közé tartozik, hogy a hivatalban lévő elnök pártja veszteségeket szenved az elnöki ciklus közepén esedékes időközi választásokon. Hogy ez történt Clintonnal és pártjával is, nem nagy meglepetés. Csak éppen a mérték… A politikai elemzők és kommentátorok a történtek jelentőségét érzékeltetendő vagy földrengésről, szökőárról, földcsuszamlásról és más ellenállhatatlan természeti jelenségekről beszélnek, vagy pedig – azok, akik emberközpontúbb képzelettel rendelkeznek – mészárlásról és vérfürdőről.
A számok és amik mögöttük vannak
Noha a számok önmagukban is elég ijesztőek, nem mondanak el mindent a demokraták vereségének megsemmisítő jellegéről. De a számok mögé oda kell képzelni a személyiségeket is: a Demokrata Párt eleddig meghatározó alakjait, akiknek politikai pályafutása gyakorlatilag befejeződött; és a diadalmas republikánusokat, akik januártól a kongresszust uralni fogják.
Vesztett Tom Foley, a képviselőház elnöke. A polgárháború idején, tehát csaknem százötven évvel ezelőtt fordult elő utoljára, hogy a hivatalban lévő házelnöknek nem sikerült győznie saját körzetében. Vesztett Ann Richards, a gyors eszű, éles nyelvű és népszerű texasi kormányzónő Bush exelnök idősebb fiával, ifjú George Bushsal szemben. Mario Cuomót a politikailag teljesen ismeretlen, magyar származású George Pataki ütötte el New York állam kormányzói posztjától, noha Cuomo mellett New York városának republikánus polgármestere is kiállt. Nem jutott vissza a képviselőházba Dan Rostenkowski sem, aki harminckét éven keresztül képviselte Északnyugat-Chicagót Washingtonban, és még néhány hónapja is a nagy hatalmú költségvetési bizottság elnöke volt. Igaz, Rostenkowski ellen sikkasztás miatt bírósági eljárás folyik. De nem ez lett a veszte: nem a sikkasztók, hanem a demokraták sorsa érte utol.
Foley helyett Newt Gingrich lesz a házelnök, egy brutálisan szókimondó, radikálisan konzervatív politikus. Ellenszenve a demokratákkal szemben nem ismer határokat, mint ahogy ő sem a demokraták szíve csücske. (A felelősség remélhetőleg fegyelmezni fogja ezt a „felfújt hólyagot, aki mindent kimond, ami eszébe jut, és talán komolyan is gondolja azt, amit kimond” – előlegezte meg a bizalmat Gingrichnek egy liberális kommentátor.) A külügyi bizottság élére Jesse Helms fog kerülni, aki pályafutása során megérdemelten vívta ki az amerikai kemény jobboldal bizalmát. Liberális körökben a zsákos ember helyett vele ijesztgetik a rosszalkodó gyerekeket.
Történelmi vízválasztó?
A demokratáknak azt a sokkot is fel kell dolgozniuk, hogy merőben szokatlan dolog történt velük. Roosevelt és Kennedy pártja 1933-ban megszerezte a képviselőház fölötti ellenőrzést, és azóta csak kétszer fordult elő, hogy két-két évre kisebbségbe szorult vissza az amerikai törvényhozás alsóházába. Utoljára negyven évvel ezelőtt. A szenátus történelme – ha leszámítjuk azt a Reagan alatti hat évet, amikor a republikánusok voltak többségben – hasonló.
A demokraták szeretnék azt hinni, hogy a republikánusok által vezetett kongresszus ismét futó epizód marad. De mérget erre aligha lehet venni. Már negyedszázada a Republikánus Párt az a párt, amely rendszerint az elnököt adja. Körülbelül ugyanennyi ideje erősítgetik sokan, hogy nagy politikai átrendeződés folyik, ami a kongresszus republikánus ellenőrzésébe torkollik majd. Most bekövetkezett a republikánus hatalomátvétel a kongresszusban. Miért ne lenne ez az átrendeződés következménye?
A republikánus diadal történelmi vízválasztóként értelmezése mellett szól az is, hogy a demokratákat azok a fehér, középosztálybeli amerikaiak váltották le (közülük is elsősorban a férfiak: a nők szemében még mindig a demokraták voltak a jók), akiknek nagyon konkrét tartalmi kifogásaik vannak a demokrata politikával szemben. Szerintük a demokraták nem lépnek fel elég energikusan a bűnözéssel szemben (ellenzik a halálbüntetést), nem tesznek semmit a növekvő mértékű illegális bevándorlás ellen, dédelgetik a munkakerülő, bűnöző hajlamú, erkölcsi fertőben élő lumpenrétegeket ahelyett, hogy a pénzt a keményen dolgozó középosztály életszínvonalának karbantartására fordítanák. (Súlyosbítja a helyzetet, hogy a szóban forgó rétegekben aránytalanul sok a színes, főként a fekete, és nem ritka az illegális bevándorló sem.) Továbbá egy részük úgy véli, hogy a demokraták elősegítették az ország morális szövetének felfeslését, mivel terjesztik a vallástalanságot, toleránsan viszonyulnak a homoszexualitáshoz, a kábítószer-élvezethez stb. Vagyis a fősodorbeli Amerika azért nem szavazott a demokratákra, mert racionálisan és józanul felmérte, hogy nem ért velük egyet.
Vagy mégsem?
Előrelátó demokrata párti elemzők – azok, akik számoltak a csúfos kudarccal – már hetek óta ajánlgatják a kudarc egy olyan értelmezését, amely enyhítheti a demokraták és híveik depresszióját. Eszerint a demokraták a hivatalban lévőket sújtó általános és mély ellenszenv áldozatai. Az értelmezés hihetősége utólag pici csorbát szenvedett: még csak véletlenül sem akadt hivatalban lévő republikánus szenátor, képviselő vagy kormányzó, akit a választók a demokratákhoz hasonlóan hivatalvesztéssel büntettek volna.
Mégsem biztos, hogy ez az értelmezés merőben bizonyítványmagyarázás, és semmi igazságmagva sincs. A republikánusok ugyanis sikeresen keltették azt a látszatot, hogy alig van közük ahhoz, ami Washingtonban folyik. Olyan pártnak állították be magukat, amely néha ugyan elnököt is ad, de alapjában véve reménytelen kisebbségben és kívülállóként szélmalomharcot folytat minden baj forrása, a demokraták által uralt kongresszus ellen. Alighanem ezért is győztek nyeretlen republikánus kétévesek (valamint olyan radikális konzervatívok, akik kisebb-nagyobb mértékben valóban kívülállóak saját pártjukon belül is) mérsékelt, a demokrata fősodort képviselő és tekintélyes demokrata csatalovak ellen.
A republikánusok természetesen nem kívülállóak. De a demokraták azonosítása a rendszerrel mégsem pusztán republikánus látszatkeltés. A demokraták valóban hitelesebb képviselői a roosevelti New Dealnek, a sokat költő és sokat adóztató, magyarán az osztogató-fosztogató államnak. A republikánusok egy része meg van győződve arról (na jó: erősen bízik benne), hogy a választók belátták: a rendszer működésképtelen, és a demokratákkal együtt a történelem szemétdombján a helye. Amennyire ez igaz, annyira a demokraták ebből a szempontból is megérdemelték, hogy a választók rendszerellenes dühüket rajtuk és csakis rajtuk élték ki. Csakhogy nagy kérdés, mennyire igaz ez. Lehet, hogy a választók nem láttak be semmit, csak azt látják és érzik a bőrükön nap mint nap, hogy a rendszer nem működik nagyon jól. Lehet, hogy a választók nem az európai liberálisok és az amerikai konzervatívok kis kormányára vágynak, hanem olcsó, de azért az arra érdemeseknek alaposan gondját viselő kormányra. Olyasmire, ami nem létezik. Az Economist október végi száma mindenesetre meggyőzően érvelt amellett, hogy a nagy kormányt a szavazók akarata hozta létre és tartja fenn. Ha így van, a demokraták részben a választók szeszélyes és kapkodó magatartásának áldozatai (amihez egyébként a választóknak joguk van, és ezt senki nem is vitatja el tőlük), csakhogy ugyanennek a republikánusok is igen hamar áldozatul eshetnek.
Hogyan tovább?
Egy parlamenti demokráciában Clintonnak le kellene mondania, hiszen elveszítette a többségét a törvényhozásban. De az Egyesült Államokban elnöki demokrácia van, tehát Clinton tovább fog elnökölni. Igen meggyengülten, és megcsappant újraválasztási esélyekkel. Nagyszabású társadalompolitikai reformterveit nyugodtan elfeledheti. De ez nem jelenti azt, hogy díszelnök lesz. A létező törvények keretei között továbbra is ő fogja kormányozni az országot, és nem születhet olyan új törvény, amely nem nyeri el a tetszését. A „divided government” (a megosztott kormány) – tehát az a felállás, amikor nem ugyanaz a párt ellenőrzi a Fehér Házat és a kongresszust – az Egyesült Államokban nem baleset, hanem rutin.
A választás után mind az elnök, mind a kongresszus republikánus többsége együttműködési készségéről biztosította egymást. Bizonyos fokig nincs is más lehetőség, hiszen ha az obstrukcióhoz folyamodva megkötik egymás kezét, kiteszik magukat a választók haragjának. Ugyanakkor nyilvánvalóan mindkét fél törekedni fog a másik lejáratására és – abban az esetben, ha nem sikerül kompromisszumot kötni – arra, hogy a másik kezében maradjon a Fekete Péter. Úgy is lehet fogalmazni, hogy az új kongresszus januári alakuló ülésen már meg is kezdődik az 1996-os elnökválasztási kampány.
Számítani lehet arra, hogy Clinton elnök a jövőben nagyobb érdeklődést fog tanúsítani a külpolitika és a nemzetbiztonság kérdései iránt. Ezekben a kérdésekben függetlenítheti magát ugyanis leginkább a kongresszustól. Ha abszurd is, így van: az amerikai elnök nem emelheti föl az iskolatej adagját kongresszusi jóváhagyás nélkül, de rendőri akciót Kakánia ellen saját szakállára is elrendelhet.
- Külföld [6]