November 6-án Albániában népszavazást tartottak az új alkotmány tervezetéről. Ha a lakosság igent mondott volna a referendumra, akkor most az első posztkommunista albán alkotmány megszületését ünnepelhetné a világ.
Az albánok többsége azonban elutasította a tervezetet. Hogy ezt milyen arányban tette, arról megoszlanak a források. Az ellenzéki reformkommunisták adatai szerint a „nem” szavazatok aránya 60%-os volt, a kormány hivatalos adatai szerint csak 52%-os.
Akár így, akár úgy, az albán szavazók megakadályozták az új alkotmány életbe lépését.
Az első kérdés, ami a népítélet eredményének ismeretében felmerül: vajon a népszavazás azt jelenti-e, hogy az albánok többsége nem kíván alkotmányos demokráciában élni? A második önkéntelen kérdés ezzel összefügg: figyelembe véve, hogy az új alkotmány legfőbb ellenzői a reformkommunisták voltak, vajon azt jelzi-e a referendum, hogy az albánok többsége nosztalgiát erezne a múlt iránt?
A válaszokhoz akkor kerülünk közelebb, ha röviden áttekintjük az elmúlt évek releváns politikai eseményeit – alkotmányos szempontból.
A kormányforma kérdése
A rendszerváltás és az első többpárti szabad választások idején, a 90-es évek hajnalán Albániában még mindig a legsötétebb sztálinista idők 1976-ban véglegesített „népköztársasági” alkotmánya volt érvényben. A régi közjogi szerkezetet legalizáló megporosodott alaptörvényt nem lehetett módosítani: gyökeresen új alkotmányra volt szükség.
Az első választásokon győztes reformkommunisták el is határozták az új alkotmány előkészítését, de tervük nem találkozott az ellenzék támogatásával. Az első tervezet ugyanis olyan túlhatalmat biztosított volna a köztársaság elnökének, amely nem volt összeegyeztethető a parlamentáris kormányzás ideájával. Az államfői posztot akkor még a reformkommunista Ramiz Alia töltötte be, a Demokrata Párt tehát joggal tartott az egyszemélyi hatalom megerősödésétől.
A parlamenti kisebbség ellenállása megtörte a kommunisták kezdeti lendületét, s a hónapokig tartó konszenzuskeresés végül megnyugtató kompromisszumban öltött testet: a parlament a sarkalatos törvényeknek egy olyan csomagját fogadta el, amely korlátozta az államfő jogosítványait, és parlamentáris rendszerű kormányzati modellt alakított ki. A parlamentáris köztársaság deklarálását a törvénycsomag már az első paragrafusban tartalmazta, s a szabályozás meg is felelt e mércének.
Ez a rendezés nem pótolhatta a majdani új alkotmányt. Így Albániában a mostani referendum után is provizórikus szabályozás van érvényben.
Változások a csúcsokon
Igen ám, de időközben fordult a kocka. Az ellenzék által kieszközölt, előrehozott választásokon 1992-ben immár a Demokrata Párt szerzett többséget, és ennek eredményeként a párt elnöke, Shali Berisha ült az államfői székbe. Csakhogy ezt a széket határtalan ambícióihoz túl szűknek találta.
A parlamenti arányok megváltozása természetesen az új alkotmány előkészítésére hivatott különbizottságban is „leképeződött”. Berisha hívei sorozatos kísérletekkel próbálták az elnöki hatalom kiszélesítését elérni, míg az immár ellenzékbe szorult reformkommunisták hirtelen a gyenge elnöki hatalom és a parlamentáris rendszer híveivé váltak. Miközben az alkotmány végső formába öntésének határideje egyre csak tolódott, a kormánypárt által készített újabb és újabb tervezetek egyre jelentősebb hatásköröket juttattak az államfőnek.
Idővel maga Berisha is rájött arra, hogy tervei ebben a parlamentben sohasem fogják elérni a kétharmados támogatottságot. 1994 szeptemberében tehát új, merész tervvel állott elő: Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását javasolta, melynek tagjait maga szándékozott kinevezni.
Ez a terv a reformkommunisták, a szociáldemokraták, a liberálisok és a szélsőjobb egységes ellenállásán hamarosan elbukott. Berisha ekkor a parlament megkerülésével a néphez fordult, hogy hatalmát megerősítse. A referendum kiírását a parlament a fennálló törvények ellenében egyszerű többséggel fogadta el. Ez ellen a törvénysértés ellen tiltakozásul az Alkotmánybíróság három tagja lemondott.
A kijózanodás pillanata
Milyen volt ez az alkotmánytervezet, amelyet a választók csak két héttel a népszavazás előtt ismerhettek meg? Egyszerűen szólva: „királyi hatalmat” juttatott volna az államfőnek. (Ez a publicisztikai elnevezés terjedt el az ellenzők körében, jóllehet, az európai alkotmányos monarchiák éppen a gyenge államfői jogkörükről ismertek.) Az államfőt a parlament választotta volna, de jelentős törvényhozói, végrehajtói és igazságszolgáltató hatalommal ruházta volna fel. A 129 paragrafusból álló tervezetre a lakosságnak igent vagy nemet kellett mondani.
Berisha és párthívei biztosak voltak a győzelemben. Olyan kampányt vezényeltek, amely hangütésében nagyon hasonlított a régi idők Enver Hoxha-i stílusához. Berisha szólamai hamisan csengtek, retorikája nem leplezhette hataloméhségét.
Berisha elvesztette a játszmát a nép elutasította az egyszemélyi hatalmat. A nép észrevette, hogy a király meztelen.
Most Berishának esélye van arra, hogy maga is észrevegye, amit eddig nem akart. Most Albániának esélye van egy jobb alkotmányra. Most újra lehet kezdeni a bizalomépítést.
Mert a népszavazás eredménye természetesen a reformkommunisták növekvő népszerűségét is megmutatta, vagyis a lehetőséget visszatérésükre, hogy az történik, ami már Litvániában, Lengyelországban vagy Magyarországon is bekövetkezett.
De a népszavazás eredménye azt is megmutatta, hogy az albánoknak elegük van a kommunista múlt örökségéből, és felzárkózni kívánnak a náluknál fejlettebb országok szabad polgáraihoz.
(Fordította: Sz. Nagy Richard)
- Külföld [7]