B. S. [Bashkim Shehu]

Vissza a főcikkhez →

1994-ben Albániában három rendkívüli per zajlott le politikai személyiségek ellen: a görög kisebbség öt, kémkedéssel vádolt és elítélt vezetője ellen, Fatos Nano, a legnagyobb ellenzéki párt, a Szocialista Párt (a reformkommunisták) elnöke, valamint Enver Hoxha utóda, Ramiz Alia és a volt rezsim néhány magas rangú tisztviselője ellen.

A Nano-per a hatalmi harcok aktuális állásából következő politikai cirkusz volt. A pártelnököt, Nanót azzal vádolták, hogy 1991-ben, rövid miniszterelnöksége idején elsikkasztotta az állami vagyont. Albán és nemzetközi megfigyelők szerint a vád nem volt éppen megalapozott. Ennek ellenére Nanót 12 évre ítélték. A kormány alighanem eszközként használta az igazságszolgáltatást politikai céljaihoz. A perrel a reformkommunisták „lefejezését” akarták elérni, látva azok növekvő népszerűségét. Ezzel ugyanakkor meghatározták a Szocialista Párt stratégiáját is, amelyiknek immár legfőbb célja kihozni Nanót a börtönből.

A diktatúra rendkívül fontos személyiségeinek perbe fogása egészen más természetű volt. Az Alia-per május végén kezdődött. Ramiz Alia mellett a vádlottak padjára került két korábbi belügyminiszter, az albán vörös Gestapo egyik volt főnöke, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, a volt legfőbb ügyész és mások, akik mindannyian személyesen felelősek a diktatúra atrocitásaiért.

Természetesen elsősorban Alia a felelős. Közvetlenül követte Enver Hoxhát, annak 1985-ben bekövetkezett halála után, és az elnöki hivatalban maradt 1992 áprilisi lemondásáig, a többpártrendszer bevezetése után is. Az 1980-as évek végén sok embert megöltek, amikor megkíséreltek átszökni a határon, és olykor golyók és bajonett szabdalta testüket bemutatták családjuknak vagy a nyilvánosságnak. Aliát 1992 őszén tartóztatták le pénzügyi visszaélés, közpénzek elsikkasztásának vádjával, azzal a szándékkal, hogy később népirtásért is perbe fogják.

De ez az éremnek csak az egyik oldala. A másik oldala az, hogy mivel az 1989 előtti Albánia felülmúlta még Ceausescu Romániáját is, a kommunista uralom meglepően békés összeomlása nagy eredmény volt. Ramiz Alia, az ország első embere, a békés rendszerváltás egyik főszereplője nem volt Gorbacsov, de Ceausescu sem ebben a rendkívül kényes pillanatban. Nem ő kezdeményezte a demokratizálódási folyamatot Albániában, ahogy követői állítják, de megnyitotta felé az utat, s elkerülte az erőszakos konfrontációt, és szelíden, lépésről lépésre átadta a terepet azoknak, akik ma vannak hatalmon.

Büntesse meg a jelenlegi rendszer Ramiz Aliát azért, amit jó öt évig tett Hoxha nyomain haladva? Vagy mentsék fel azért, mert mégiscsak megkímélte az országot a vérontástól abban az időben, amikor pártjának diktatúrája összeomlóban volt? Ha kegyelmet kap, el lehet-e ítélni a többieket, hiszen az ő felelősségük kisebb, mint az övé? Vagy büntessék meg csak azért, hogy a többieket is megbüntethessék, mivel ők semmivel sem ellensúlyozták bűneiket? Fel lehet tételezni, hogy mindnyájukat, beleértve Aliát, el kell ítélni, mert részesei voltak szörnyű bűnöknek, és addig nincs igazságszolgáltatás, amíg nem szabtak ki rájuk méltó büntetést. De ha ennél a logikánál maradunk, nem beszélhetünk igazságszolgáltatásról, ha nem ítélnek el mindenkit, aki részt vett azokban a bűnökben, amelyekért ítéletek születtek. Az igaz, hogy a részvételnek különböző fokozatai vannak, de ki fogja eldönteni, meddig terjedjen a büntetés? Sokan vannak, akiket bűnösnek tekinthetünk a totalitárius rendszerben elkövetett tetteikért, ám nyilvánvalóan nem annyian, amennyit Berisha elnök mondott két évvel ezelőtt választási kampányában – hogy mindannyian bűnösek vagyunk, de egyszersmind áldozatok is – ami azt jelentené, hogy senkinek nincs erkölcsi alapja mások felett ítélkezni. Vagy jogosítsunk fel külföldieket, hogy csináljanak albán Nürnberget?

Nem tudom, mennyire vették figyelembe a fenti kérdéseket azok, akik az ítéletről döntöttek. Ám a vádlottakat nem népirtásért, de nem is egyéb olyan bűnökért, amelyek az állami terrorral kapcsolatosak, ítélték el. Az „állampolgári egyenlőség megsértéséért” szabtak ki rájuk viszonylag enyhe ítéletet.

Aliát és a többieket gyűlölték addig, amíg ki nem taszították őket a hatalomból. Addig viszont nem lehetett őket megbüntetni. Utána hamar elfelejtették őket. Ezért perük nem lehetett a múlt szimbolikus eltemetése. Korábban a per lehetetlen volt, most túl késő, hogy a társadalomra bármiféle katartikus hatást gyakoroljon. És eközben a nem enyhülő düh és frusztráció is tárgyát vesztette. Vagyis bárki potenciális tárgya lehet, aki bekerül a parlamentbe, a hivatalos médiába, kormánypárti és ellenzéki lapokba, a mindennapi beszélgetésekbe. Bárkiből válhat a démoni diktatúra reinkarnációja, s titokzatosan összekapcsolódik a halott múlt örökké jelen lévő, örökké élő erőivel. Ez kényelmes lehet a keményvonalas politikusoknak a hatalomért folytatott harcukban. Ma Albániában épp azoknak a frusztrációjával a legnehezebb bármit is kezdeni, akiket üldöztek a diktatúra idején, és máig sem integrálódtak, mert olyan nehezen gyógyuló sebeket szereztek, olyan sok időt töltöttek embertelen körülmények között.

A felelősök szimbolikus megbüntetése nyilvánvalóan nem egyenértékű a történelmi igazságszolgáltatással. Annak érdekében, hogy a megbüntetett egyének ne csupán bűnbakok legyenek egy rituális áldozathozatal során, perüket jogi alapokra kell helyezni, és valós adatokkal kell alátámasztani.

A közvélemény alatta, utána egyaránt totális közönyt tanúsított a per iránt. Az egyetlen, aki némi figyelmet szentelt neki: az albán politikai élet legnagyobb különce, a fiktív Ökológiai Párt elnöke volt: kiment az utcára két plakáttal, az egyik a mellkasán lógott, és könyörgött Berisha elnöknek, hogy adjon kegyelmet Alia volt elnöknek. A másik a hátán lógott, boldog Kurban Bayrát kívánva, ami muzulmán rituális áldozati ünnep, és egybeesett az ítélethozatal napjával.

• Külföld