[1]
Vége volt valaminek
1989. december 31-én éjfélkor szerte a régióban, de talán másutt is, valaminek a végére koccintottak az emberek. A legtöbben a kommunizmus letűnését ünnepelték, a mélyebb történelmi empátiával rendelkezők egy történelmi korszak, a dicstelen új vagy a legújabb kor (ez sem mindegy!) végét köszöntötték. Anélkül, hogy bárkinek is fogalma lett volna arról, milyen névre fog hallgatni az, ami előttünk van. (A korszakolás mindig esetleges, sebezhető, és mindig utólagos.) Maga a korszakolás újkori fejlemény, ahogy a szerző könyvében is szól erről, és talán még soha nem fordult elő, hogy az, aki valaminek a végét bejelentette, vagy meghatározta, ezt ne annak a (netán vélt) tudásnak a birtokában tette volna, hogy mi az, ami a vég után következik. (L. Lenin és a párttörténészek a legújabb korról.) Márpedig logikailag is nehéz meghatározni, hogy mi a vég, ha nem tudjuk meghatározni, hogy mi az, ami utána következik. 1989 ezért furcsa dátum a történelem kiemelt évszámai között. Valaminek vége lett (egyesek a történelem végéről beszéltek), de hogy minek lett vége, az attól függ, hogy mit gondolunk arról, ami ezután fog következni. Valaminek a végéről írni tehát sajátos műfaj, legalább annyira szól a jövőről, mint a múltról. Ez a sajátosság csapdákat rejt magában, ezért nem kis bátorságról tanúskodik egy történész részéről előre megírni valaminek a végét. Fennáll ugyanis a kockázata annak, hogy arról, aminek a végét látjuk, a megalkotott konstrukció belső logikájából fakadóan kiderülhet, hogy csak folytatódik, avagy, esetünkben (és amint a könyvből kiolvasható, ez még rosszabb) még csak most kezdődik igazán.
A nacionalizmus mint univerzális hatóerő
John Lukacs nemrégiben megjelent, szellemes, imponáló műveltségről és empátiáról tanúskodó esszéje belecsúszik ebbe a csapdába. Egy olyan korszak végéről, amiről mindenkinek egyöntetű, mondhatni közhelyszerű képzete van, akkor érdemes írni, ha a szerzőnek merőben eredeti elképzelése van arról, hogy a közhiedelemmel ellentétben a korszak miről szól. Lukacsnak van ilyen alaptézise: eszerint a 20. század, mint az újkor végkifejlete, nem a kommunizmus és a liberális demokráciák közti küzdelemről szól, hanem a nacionalizmusról. A múlt század végétől szárba szökkenő szélsőséges, xenofób, radikális nacionalizmus az, ami súlyos, ki nem heverhető csapást mért a liberális állam doktrínájára éppúgy, mint a klasszikus marxizmus internacionalista, osztályharcos világképére. Van benne valami. A korszak tehát azért ért volna véget – adódik a logikus következtetés – mert a nacionalizmus megszűnt meghatározó történelemformáló erővé válni. Ezt a következtetést azonban furcsamód éppen Lukacs könyve, az abból kiolvasható aggodalmak nem igazolják. A könyv elolvastán az a benyomásunk, hogy Lukacs is inkább csak reméli, hogy véget ért az újkor. A könyv legalább annyira ennek érdekében írt kiáltvány, mint erről a tényről szóló elemzés.
Az aggodalom érthető és időszerű. A kommunizmus bukása után feltámadt kelet-európai nacionalizmusok, az államok és a nagy birodalom, Lukacs szavaival, az orosz állam szétesése, aggodalmat keltenek. A harmadik világban ellenőrizhetetlen, forrongó erőkről, amelyek Lukacs terminológiájával élve szimplán fehérellenes, az európai alapértékeket támadó törzsi nacionalizmusok, már ne is beszéljünk. Csak éppen ez nem a múlt, hanem a jelen, és a nem vágyott jövő.
Az európai államiságról és az európai integrációról vallott konzervatív nézetei még tovább ködösítik azt, hogy voltaképpen Lukacs szerint mi ért véget és miért. Nézete szerint ugyanis a gazdasági racionalitáson alapuló, bürokratikus európai egység, a kapitalizmus nemzetekfölöttisége egyrészt veszélyes, másrészt illúzió, akárcsak az osztályharc internacionalizmusa. A baj szerinte nem az, hogy az Európai Unió szekere kátyúba jutott, hanem inkább az, hogy közben a nemzetekre épülő állam mint autoritás megrendült. (Ez a mai konzervatív-liberális gondolkodók közös, és szintén nem megalapozatlan félelme, l. TGM.) Az autoritás megrendülésének pediglen legfőbb veszélye az Európát elönteni szándékozó újbarbár keleti népvándorlás. Ez esetben viszont nehezen érthető, hogy miért ír olyan rokonszenvvel a tehetetlen és korrupt római bürokráciával szembeforduló regionalista Lombard Ligáról (amely mellesleg, enyhén szólva, xenofób, még délolasz honfitársaival szemben is). Persze világos, hogy egy tőrőlmetszett, organikus konzervatív számára az állam több mint bürokrácia, több mint pillanatnyi rezon. Valami mélyebb, a közös kultúrában gyökerező entitás. Mint ahogy az európai egységnek is valami ilyennek kell lennie: a közös kultúrában gyökerező nemzetek szimbiózisának, semmint eurokraták által összetákolt, mesterséges gazdasági konglomerátumnak. Vagyis, a kanyargós érvelés szerint, a nemzet mint eszme és politikai realitás továbbra is meghatározó marad, sőt, annak kell maradnia!, hogy Európa sikerrel meg tudja magát védeni a feltörő új barbársággal szemben.
Valami miatt mégis véget ért a nacionalizmus kora – állítja mindezek ellenére Lukacs. Sem Németországban, sem Európa nyugati felén nincs esély arra, hogy feltűnjön a horizonton egy új Hitler. Ebben, reméljük, igaza van. Ez azonban a konstrukció logikájából fakadóan nem több, mint valamiféle eurocentrizmus. Túl szűkre szabott elemzési keret, ami Lukacs hidegháborúról alkotott képét is hamis vágányra tereli.
Eltérített hidegháború
A könyvben valójában csak a hidegháborút elemző részek tekinthetőek úgy-ahogy történeti elemzéseknek. Az oroszok elől 1946-ban elmenekülő emigráns számára pedig teljesen érthető módon Európa a legfontosabb színtér. Lukacs szerint a hidegháborút egy alapvető félreértés határozta meg. Mégpedig az, hogy az amerikaiak a kommunizmust tartották a fő veszélynek, holott az oroszokat puszta nemzeti imperializmus vezérelte, és a második világháború után bekebelezett területek súlyos emésztési problémát okoztak a birodalomnak, amelyik így a védekezéssel volt elfoglalva, nem pedig újabb hódításokkal. Ha ezt az amerikaiak időben felismerik, 20 évvel lerövidülhetett volna a hidegháború.
Az érv tetszetős, csak éppen nem tudni, hogy mi következik belőle. Még ha az alapkérdésben igaza is lenne Lukacsnak, az egész akkor is sántít. Miért befolyásolta volna az amerikai stratégiát, hogyha nem a kommunizmust, hanem az imperialista terjeszkedést kellett volna megállítaniuk? A lényeg ugyanis az volt, hogy valamit, ami fenyegeti az érdekeiket, megállítsanak. Ebből a szempontból részletkérdés, hogy mit.
Az érv ráadásul erősen retrospektív ízű. Az adott döntéshozó nem indulhatott ki más információkból, mint ami a rendelkezésére állt. Ezen az sem változtat, hogy mi utólag tudhatjuk, hogy ezen információk jó része téves volt. Ráadásul ilyen helyzetekben, amikor egymással versengő, de egyként ellenőrizhetetlen hipotézisekből kell kiindulni, célszerű a legrosszabb változat szerinti stratégiát választani. Továbbá az oroszok viselkedése nem éppen arról tanúskodott, hogy emésztési problémáik lennének. Éppen ellenkezőleg, azt a benyomást erősítették, hogy ahol rést látnak, oda azonnal benyomulnak. (L. a koreai háború kitörésének körülményei avagy Afganisztán.) Végezetül: a kommunista fenyegetés volt az a közös nevező, amire a közvélemény által is elfogadott politikát lehetett építeni, ami a világnak azon a felén szintén nem elhanyagolható körülmény.
Mindezekkel a problémákkal Lukacs nem foglalkozik. Mint ahogy azt is merő eurocentrizmusnak kell ítélni, ahogyan az Egyesült Államok Kína-politikáját bírálja. Eszerint a 60-as évek végén a kínai kártya kijátszásáért cserébe ismételten odadobták Kelet-Európát az oroszoknak. Nos, Nixon Kína-politikája és a prágai tavasz leverése között nehéz bármilyen összefüggést, netán piszkos alkut fellelni.
Ráadásul ez a „tévedés” csak annyit jelent, hogy Kína, illetve az ázsiai egyensúly már 1945-ben és 1968-ban is fontosabb volt az amerikaiaknak, mint Kelet-Európa. (És valószínűleg az ma is.) Ez lehet keserű pirula nekünk és Lukacsnak, de megvan a maga oka. A tengerentúlról nézvést a globális hatalmi erőegyensúly a második világháború után Ázsiában borult, nem pedig Európában. Európában akkor borult volna, ha Németország, akár mint az oroszokkal 1939-hez hasonlóan lepaktáló állam, akár mint kommunista bábállam, teljes egészében orosz befolyás alá került volna, és Anglia egyedül maradt volna Európában. Ennek az amerikaiak (és az angolok) útját állták. Így az óceánon túli perspektívából nem történt más, mint hogy az orosz érdekszféra pár száz kilométerrel nyugatabbra tolódott. Ellenben Ázsiában az Egyesült Államok 1946-ban elvesztette a 700 milliós, kontinentális méretű Kínát, ezért sürgősen kreálnia kellett egy „baráti” Japánt. Ebből a zsákutcából mindmáig nem tudnak kikeveredni.
A könyv bírálatát hosszan lehetne még folytatni. De ne legyünk túl szigorúak. Lukacs esszéje, hiányosságai ellenére izgalmas, merész és kihívó írásmű. Az újkor végével pedig még nyugodtan várhatunk. Tartok tőle, hogy nem maradunk le semmiről.
- Szemle [6]