Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Sokáig nem volt itthon Alekszandr Iszajevics. Nem jött haza, amikor Gorbacsovtól visszakapta az állampolgárságát, nem jött, amikor Jelcin hatalomra került. Most viszont megérkezett. Megjött, és mindjárt fel is szólalt a Dumában. Csakhogy elkésett. Elkésett? Ugyan már! Jobb későn, mint soha. Különben is, mit számít egy prófétánál az idő? Az ő örök érvényű szavainak mit árthat?

Csak hát nincsenek örök érvényű szavak. Amikor például Plehanov, az orosz marxizmus atyja felszólalt a III. Állami Dumában 1917-ben, és figyelmeztetett, hogy jönnek a bolsevikok, senki se figyelt rá. Mert nem idejében szólt. Mert már elkésett.

Most pedig itt van valaki, aki, miközben dühöng körülöttünk a terror, könyörületet kér az együgyűeknek és védteleneknek. Moszkvában mindennap felrobbantanak két-három bankot, az igazán nagymenők újságírókat nyírnak ki, családokat lőnek főbe, ha nem rejtőznek el időben a rablógyilkosok, zsarolók elől.

Egy Moszkvába vezető autóúton a szemem láttára ráncigáltak ki nemrég az autójából egy férfit – a hátsó ülésen ott reszketett a családja –, csak azért, mert nem engedte előre a helyi maffia reflektorokkal, extrákkal felcicomázott Jeep Cherokee-n száguldozó nagyfőnökét. A fiatalok között az számít menőnek, aki egy maffiához tartozik. Nekünk még azért kellett hajtani, hogy az iskolánk győzzön kosárlabdában vagy sakkban, ezek a srácok meg azzal hencegnek egymás előtt, hogy ismerik a „keresztapát” a helyi maffiából. Vagy hogy a maffia „falazása” mellett szedik meg magukat a sarki kioszkban. Tudásvágy? Ugyan! Erőszak, vagányság, bandaszellem; és gyilkosság, az igen, az valami.

Megölni egy újságírót? Az már igen. Dmitrij Holodovnak, a Moszkovszkij Komszomolec riporterének a temetésén – akit azért öltek meg, mert cáfolhatatlan bizonyítékai voltak a tábornoki kar korrupciós ügyeiről – több tízezer ember volt. A moszkvai maffiavezérek és közismert alvilági főnökök megbízottaikon keresztül hivatalos nyilatkozatban kijelentették, hogy Dmitrij Holodov halálához nekik nem fűződött érdekük, és semmi közük a gyilkossághoz. De ha nem a maffia, akkor ki tud ilyen profi módon ölni? A Moszkovszkij Komszomolec főszerkesztője magát Gracsov marsallt vádolta a tett elkövetésével, s hogy a KGB-utód titkosszolgálat keze van a dologban. Ami lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. De hogy Holodov olyasmit tudott meg, amit nem kellett volna megtudni senkinek a halandók közül, az biztos. Dmitrij Holodov meseírónak készült, nagyon jó meséket írt. A kötete már a megjelenésre várt. De mivel a riportjai meg a háborúról szóltak, megölték.

Pár nappal a temetése után egy alkatrészüzletben robbant bomba, miközben a titkosszolgálat egy tisztje megpróbálta hatástalanítani a szerkezetet. Két napja meg a GUM áruházból terelték ki fényes nappal az összes vevőt, mert valaki telefonon közölte, hogy az áruházat aláaknázták, pillanatok alatt a levegőbe röpül… Az biztos, hogy valami szervezet, és nem egy személy próbálja destabilizálni a helyzetet az országban. Megpróbál félelmet kelteni, káoszt előidézni, megbuktatni a kormányt. Terror, kenőpénz, semmi sem drága azért, hogy a megfélemlített emberek felrúgják azt az állampolgári közmegegyezést, amit Jelcin elért.

Erre szolgált az a hírhedt október 12-i fekete kedd például, amikor egyetlen nap alatt 800 egész ponttal zuhant a rubel árfolyama: egy dollár egyik pillanatról a másikra 4000 rubelt ért. Jelcin erre végre menesztette Gerascsenkót, a központi bank elnökét, ezt az ősbölény kommunista apparátcsikot, aki már jó ideje fúrja az amúgy is ingatag helyzetben lévő orosz elnököt. Hogy Gerascsenko nagy bajkeverő, már rég süvöltözi Gajdar, de mégis csak most váltották le, csak most teremtettek rendet a moszkvai tőzsdén, csak most próbáltak komolyan véget vetni az áldatlan valutaspekulációnak. De megint későn, későn… A benzin- és az élelmiszerár azon nyomban 30-50 százalékkal felszökött. És eszébe sincs senkinek, hogy leszorítsa. Minden késve történik, rettenetesen megkésve.

Zsirinovszkij úr meg eközben jól megvetette a lábát a Dumában: a neve fogalommá vált, félnek tőle, gyűlölik, de lassan kezdenek hozzászokni. És biztos hozzászoknak. Sőt. Már hozzá is szoktak. Majd megszeretik. Sőt. Már meg is szerették, sokan. Mert őmellette mindenki sótlan, unalmas, szürke, színtelen, érthetetlen senki. Bezzeg ő! Az ő szava édes a fülnek! Nem kertel, kimondja egyenesen! Várják a felszólalásait. Epedve várják. Vajon mit mond erre vagy arra? És Zsirinovszkij máris ott terem, és mondja! Nem múlik el nap, hogy ne mutatnák a tévében vagy ne szerepeltetnék a rádióban. És mindig mond valami olyasmit, hogy kedves miniszter urak, menjetek el a francba, míg szépen vagytok, de most rögtön, mert fél év múlva mindahányan a rács mögött találjátok magatokat. A fél ország vihog és a tenyerét dörzsöli, hogy na, a mi emberünk, megint de jól odamondogatott nekik.

És újabb szereplők is színre lépnek: a Jelcin által ajánlott utat váltig ócsárolják, a Zsirinovszkijéra meg azt mondják, veszélyes, katasztrófába sodorja Oroszországot. És meghirdetik a harmadik utat. Igen, Moszkvában megalakult az Oroszországi Szociáldemokrata Párt. Volt már ilyen, de ebbe a legújabba most belépett egy csomó neves politikus, aki csalódott Jelcinben, vagy nem is bízott benne soha. Például Gorbacsov. A vezető meg Lipickij úr, aki nem is olyan rég még Gajdar harcostársa volt. Így vette kezdetét az orosz harmadik út. A harmadik út – a harmadik Rómában.

De október 28-án igazán szomorú történelmi eseménynek lehetett tanúja Moszkva. Szolzsenyicin beszélt a Dumában. És a Duma hallgatott. Hallgatott és hallgatott. Szánalmas hallgatósága támadt a keserű sztarecnek, az amerikai prófétának. A Duma nem ért fel az ő fájdalmáig. Nem volt képes, nem méltóztatott egyszerű illendőséggel fogadni azt az embert, aki hajdanán fellázadt a rendszer ellen, és győzött. Ezek a képviselők a hallgatásukkal és vértelen műfelháborodásukkal sokkal többet elárultak magukról, mint terjengős és dühödt kirohanásaikkal Oroszország nevében. A képviselő urak alig tudták a képüket viselni: alig tudták leplezni ingerültségüket, hogy valaki ennyire ismeri Oroszországot. Idegesítette őket az éleslátás ereje. Meg hogy olyan orosz nyelvet hallhattak, amit már rég elfeledtek. A nagy orosz nyelvet. Költői nyelvet, nem szitokszavakat, káromkodást, ami a Duma-pulpitusról máskor ömlik. Kínosan feszengve hallgatták Alekszandr Iszajevicset. Mert elkésett már. Kitépett szívet élettelen testbe nem lehet visszaültetni.

Késő, késő.

(Kiss Ilona fordítása)

• Dokumentum