Azért talán mégis Móricz Zsigmond a legnagyobb magyar prózaíró.
Tetszenek emlékezni a Rokonokra! No, nemcsak arra, hogy „Kicsi ország – rokonország”. És nemcsak arra, hogy „Kopjáss István két malomkő közt őrlődött”. (A mi osztályunkban csak az kaphatott ötöst, aki a feleletébe beleszőtte ezt a mondatot, neves magyartanárunk kedvenc mondatát, amely a regényelemző óra végén a táblára is felkerült.)
„Á, Berci bácsi, az egy remek ember.” Erre a mondatra érdemes visszaemlékezni, mert ezzel a mondattal kezdődik a Próza. És talán ezzel is végződik. Meg azzal, ahogy a polgármester megismétli „s porcelán fogai kicsillognak”, hogy „szervusz, kedveském, ülj csak le, pajtikám”.
De emlékeznek-e a Sertéstenyésztőre? Nem csak annyira, hogy a regényben valamilyen Sertéstenyésztőról is szó van, és akörül támadnak a bonyodalmak. Hanem a részletekre.
„Kézenfekvő az, hogy ebben a városban a disznó az, amit rentábilisan lehet termelni… A városi üzemeket meg lehetett azonnal nyerni fogyasztónak… a Szentkálnay-gazdaság járt a legjobban, mert saját magának biztos vevőt teremthetett… Az uraknak is mindenkinek van birtoka… A fiatal sertést, a kukoricát, árpát, zabot, tököt, szóval mindent lekötöttek a Sertéstenyésztő számára… Ez volt a Sertéstenyésztő első vagyona, ezek a szerződések… Ezzel érték el a város hozzájárulását. Jött a város aportja. Megkaptak egy nagyon kitűnő helyet a kisállomás mellett, tizennégy hold belsőséget, teljesen ingyen… Ezzel szemben a város kapott a részvényekből egy harminchárom százalékos minoritást… Az alaptőkét a pengőátszámításkor átértékelték négyszázezer pengőre… Itt a városi első kölcsön nyolcvanezer pengő, a Takarék kölcsöne negyvenezer pengő. A Holub-számlák kétszázezer pengő… mikor a részvényesek még összesen negyvenezer pengőt adtak össze, már majdnem a tízszeresét tudták elkölteni vagy mondjuk befektetni… Az építészt váltókkal fizették, új megrendelésekkel látták el… Az alaptőkét felemelték hétszázezer pengőre. Akkor kapta a város a nagy kölcsönt, akkor újra négyszázezer pengő kölcsönt folyósítottak a vállalatnak… Évi tizenkétezer sertést akartak produkálni… Minden a legtökéletesebben lett megépítve. Kiállításnak, látványosságnak is beillik… A talaj salakcement, még nincs kipróbálva, de magyar találmány, s állítólag a legjobb… A második turnus már csak ezer sertést mutatott ki… El kellett bocsátani egy rakás embert… Szentkálnaynak a Sertéstenyésztő felállítása óta hatszázötvenezer pengővel szaporodott a betáblázott adóssága. Szinte érthetetlen, hogy a bank erre az ezerkétszáznegyven holdra ennyi új kölcsönt adott.”
Ugye ismerős? Hónapok alatt felnövekvő és összeomló vállalatbirodalmak, befektetés nélkül megszerzett sajtómonopóliumok, kifizetetlen ingatlanra rátáblázott hitelek, üvegfalú, csiszolt gránitpadlózatú irodaházak, amelyeknek milliomos tulajdonosairól egyszerre kiderül, hogy millióik adósságokból állnak… Ismerős az egymilliós alaptőkével induló cég – nem Móricz Zsigmond írt róla, hanem Langmár Ferenc a Beszélőben –, amely alaptőkéjét egyik napról a másikra a négyezerszeresére emeli egy négymilliárd forintra értékelt – nádasból, halastóból és agyaggödrökből álló – ingatlanaporttal, és erre az irdatlan alaptőkére hivatkozva óriáscéget privatizál az Állami Vagyonügynökség szemet hunyó segítségével. Ismerős az ingatlanbefektető, aki a nagy boom reményében áron felül vásárol ingatlant költségvetési intézmények pénzéből, majd mellét verve ajánlja fel a valóságos piacon negyed annyit sem érő ingatlanait a hitelező intézményeknek. Vagy a becsvágyó polgármester, aki ultramodern kórházat építtetett – hozomra – lerongyolódott városkájában. Meg a bankár, aki állami hitel elosztójaként szerez meg állami cégeket, és az állami bankkonszolidáció segítségével pótolja ki újra meg újra a bankja veszteségeit. S végül a politikus, aki a varázskalapjából elővarázsolt pénzen kelti életre „munkástulajdonként”, a szocialista nagykohót, hadd ömöljön belőle újra a rentábilisan el nem adható acél.
Szocialista termelési viszonyok között a puha költségvetési korlát lehetetlenné teszi a racionális gazdálkodást, állandósítja a veszteséget, a hiányt, és újratermeli az értékviszonyokat helyettesítő összeköttetéseket – tanultuk meg a nyolcvanas évek elején Kornai Jánostól. A tartós válságból csak a piacgazdaság, a verseny és a magántulajdon segítheti ki az országot.
Mára van piacgazdaság, van magántulajdon, és itt-ott van verseny is, de a Sertéstenyésztő újabb és újabb hitelt kap a Várostól, a Takaréktól, mert az igazgatótanácsban ott ül Szentkálnay, Kardics és a polgármester veje. A Rokonok piacgazdaságában a tőke csődjét a Város fedezi, a tőkést a Város kreálja. Azokból, akik beletartoznak a Szentkálnay rokonságba. Akiket a kormány bevesz a kliensei közé. Vagy akik benne vannak a hatalomátmentő elitben.
Az én generációmmal úgy olvastatták a Rokonokat, mint egy letűnt világ kritikai rajzát. Úgy is jó könyv volt. Később azt képzeltük, viszonyaiban a „szocialista összeköttetések” rendszerét ismerjük fel. Manapság azonban már nem tükör által homályosan, hanem színről színre pillantjuk meg benne a valóságot, amelyben élünk. Ezt a kelet-európai piacgazdaságot, amelyben olyan jól megvan együtt a kemény kapitalizmus meg a puha költségvetési korlát.