Egyre szilárdabb a meggyőződésem, hogy a mai magyar próza történetének talán legsúlyosabb válságát éli, melyhez csak a kiegyezés és a Nyugat fellépése közti évtizedek szellemi sivataga hasonlítható. És ami igazából tragikomikus: sem maga az epika, sem a kritika nem hajlandó ezt tudomásul venni, mondhatni meg sem pendíti a kérdést. Mintha senki sem törődne azzal, hol is élünk voltaképpen. Mert mit sem ér az a próza (és kritika), amelyik meg sem kísérli a válaszadást erre a – természetesen megválaszolhatatlan – kérdésre. Persze számos jele van, hogy „mindenki” érzékeli a válságot – nincs rá itt hely, hogy elősoroljam a tüneteket. Ám szembenézés (netán gyötrődés) helyett „mindenki” pótcselekvésekbe feledkezik – soha még ennyi őszintétlen hang. És soha még ennyi „koncepció”, melyek mindegyike a szégyen és a kudarc elhazudására hivatott.
Hosszú évek óta Kornis könyve az első, mely gátlástalanul a válság kellős közepébe veti magát. Kiszolgáltatottan, pőrén és formátlanul. De mi mást tehetne, ha egyszer máshogy nem megy neki, ha írói alkata, személyisége, melyben a bohóc és a próféta birkózik egymással, erre rendeltetett?! Ha csak így, könnyei közt folyton felröhögve tudja elmondani, hogy mi fájt neki Rákosi, Kádár, Brutyó János, Antall József és Pető Iván korában? Nem véletlenül utalok Kosztolányi egyik híres megnyilatkozására, a költő – bár név nélkül, de – megjelenik Kornis „Perl Gyurival” folytatott kínos, reménytelen és súlyosan egyszemélyes „vitájában”. A nagyszerű pályatárs, az ifjúkor vezérlő csillaga egyáltalán nem érti Kornis szenvedélyes számonkérését. Tökéletesen érdektelen, hogy Kornis ekkor mennyire igazságtalan „Gyurival”, vagyis Petri Györggyel szemben. Hisz ez az igazságtalanság az ő saját igazsága, a kudarc szenvedélyes átélése: „a csalódottságom Tebenned és magamban éppúgy; a mi közös krachunk, mely egyébként az úgynevezett rendszerváltás idejével kínosan egybeesik, haha…” Egy megfelelően dekonstruált, agyonderridizált hiper-posztmodern esztéta persze könnyedén legyinthet minderre, és elkönyvelheti egy felnőtté válni képtelen férfi késő pubertáskori szenvedelmei közé. Ám Kornis könyvében éppen az a megkapó és sokszor lefegyverző, hogy nem fél tökéletesen kiszolgáltatni magát a lehetséges vállvonogatásoknak vagy éppen gúnyolódásoknak. Hogy esendőségét oly leplezetlenül tárja az olvasó elé. Van ebben persze némi önélvezet is. Perverz kéj a saját nyomorúsága láttán. Önimádat és önutálat egy ágyban hempergőznek ebben a könyvben. Kornis tökéletesen tisztában van ezzel. Ezért az inkognitós szerepjátszás, ezért a több szempontú narráció, mely voltaképpen persze egy, hisz egy onanista bűntudatos kéjével leplezi le önmagát: „meg vagyok félemlítve, kész, vége, beszartam, megöregedtem, elfogytak az idegeim ehhez a szemét apokalipszishez, gondolta ijedten korunk és történetünk hőse.” Hogy azonnal felléptesse az ellenkező, a diadalmas, a magát győzködő, az önimádó ellenszólamot: „fenéket, negyvenhárom éves vagyok, és meg akarom írni a Könyvet, más nem érdekel, bolond Tábornak nevezem magam, hogy megszabaduljak a láncaimtól, sose voltam bátrabb, hó végén leadok 30 oldalt, örülök a pániknak is, jót tesz…” Ám ez se a végső válasz, jönnek ismét az ellenérvek és ellengondolatok, melyek természetesen ismét megcáfolódnak – és így tovább a végtelenségig. Mindez röhejes és tragikus egyidejűleg. Mert minél mélyebben gázol önmaga és az ország megválthatatlanságának tengerébe, annál hajlamosabb arra, hogy a bolond Tábort a megváltó Kornissá változtassa. És a legtragikomikusabb, a legnevetségesebben szívbe markoló, hogy a végén ez sikerül is neki, megmenti ugyanis a Hűvösvölgyi úton döglődő, korcsnak vélt, ám valójában tökéletesen fajtatiszta Kutyát, vagyis – a könyv belső logikája szerint – megmenti az Országot. És ezzel megváltja önmagát is, hiszen megírja a Kutyát, márpedig egy író többet nemigen tehet. Ráadásul Nekik írja meg, elhalt családjának, „csak mint egy ajándékot!” a karácsonyfa alá; kételyeknek többé nincs helye, harsogó fanfárok közt vágtat ki írószobájából, hangja hőstenorilag hatja át Minden Világok Színpadát: „NEKTEK AKAROM MEGÍRNI A KUTYÁT!” Hajlamos vagyok arra gondolni, hogy ez a felkiáltás nekünk, olvasóknak is szól. A hangulat ünnepélyes, és a karácsonyi jelenet, a könyv zárlata, ahol az ígéret elhangzik, egyike a legszebbeknek, melyet magyar nyelven az elmúlt évtizedekben írtak.
Ám eddig a megszenvedett, kiküzdött és éppannyira bohócos, mint megható pátoszig hosszú volt az út. A válság teljes és egyetemes: „minden hiába, a világ megőrült, Magyarország elveszett, negyvenhárom éves vagyok, és nem írok… Ha megfeszülök, akkor se. Sehogy se. Mit tegyek? Hát hiszen mihez kezdjek? Utálom a görcsöm, elszartam az életem, kínomban színdarabokat írtam, minden tudás bennem rekedt, megkövesedve lerakódott a szívem sötét zegzugaiban.” Ilyen önsajnáló és már-már a hisztériáig hiú hanggal nehéz végigírni egy könyvet. De csak ismételgetni tudom, hogy éppen ez az esendőség, a sebezhetőség ilyen nyílt bevallása segíti végül diadalra Kornist. Ez az esendőség áthatja a könyv minden sejtjét. Kiszolgáltatott már maga a forma is, a műfaj, melyről szinte lehetetlen megmondani, hogy voltaképpen micsoda. Naplóregény, önvallomás, egy példátlanul nagyra nőtt operaária, prófécia és léha ömlengés, szónoklatok a szemétdombon, családi krónika, prózaversek egymás mellé dobált szervetlen gyűjteménye? Mindegyik és egyik sem. Magam leginkább panaszkönyvnek nevezném, ez talán némileg érzékelteti, hogyan keveredik benne a nagyszabású a pitiánerrel, a panaszfal előtti átszellemült, a mélységből Istenhez kiáltó hang a „faszrázó” blaszfémiával; olyan könyv tehát, melyben „történetünk hőse” kéz a kézben sétál „korunk faszkalap hősével” 1992-ben, Budapest napfényben és gonoszságban fulladozó utcáin. De mégis a panasz hangja az alapszólam, ez hat át mindent, legyen bár privát vagy apokaliptikusan egyetemes. „Történetünk hősének” problémája azonos a Széchenyi Naplójában egykor megfogalmazott kérdéssel: „milyenek legyünk minden nap?” Legyünk végre elszántak, és dolgozzunk rogyásig, avagy vágtassunk újabb videokazettákért a „pinaboltba?” Legyünk-e hűek feleségünkhöz, avagy kövessük el „reisz doktor” mocskos kis bűneit a képernyő előtt, vagy talán kúrjunk félre mégis? Mentsük meg a szívrendítően sivalkodó Kutyát, vagy hagyjuk sorsára, mint mindenki más? Zabáljuk magunkat másnaposra, avagy legyünk ételtől-italtól önmegtartóztatóak? Uszodába menjünk, vagy maradjunk otthon, tudva, hogy mindkettőt amúgy is megbánjuk? Elegánsan öltözzünk, avagy mégis jampecesen? Kik is vagyunk hát voltaképpen? Kertész, alias Kornis Mihály, az írófejedelem? Kertész, alias Kornis Mihály, az évek óta vergődő nem író író? Legyünk a bolond Tábor? Miközben jól tudjuk, hogy nem vagyunk az? „Szabaduljunk meg láncainktól” ebben a maszkban, holott pontosan tudjuk eközben, hogy a legtökéletesebben alkalmatlanok vagyunk az inkognitós szerepjátszásra? Mindezek a kérdések – és még ezernyi más – ott gomolyognak a könyv lapjain, hogy aztán az egyik leggyötrelmesebb látomásban minden kérdés egyszerre törjön elő – hogy aztán ismét ne oldódjon meg semmi, hogy kiderüljön ismét, az efféle kérdésekre nem lehetségesek válaszok. A Kádár étkezde felé menet egy rémületes Arc merül fel Kornis előtt, és ez az Arc egyszerre minden: Önarckép, Isten arca, az Ördögé, Keresztelő János véres csonkja, a Nevető Ember egy régi képregényből, Medúza-fő, az Ország elgyötört halotti maszkja. És ez az Arc folyamatosan kérdez: „A bűneid nívója. Hogy nem szégyelled magad. Te nézel engem? Én nézlek téged. Mivé lettél, Mityu. A közéleted meg a kiveréb. Meg az önsajnálat! Az önimádat e pusztulás közepette! Micsoda létmohóság. Teljesen értelmetlen. Alighanem ferde bosszú az egész, amiért te nem ölhetsz, zsidó. Haragtartás, titkos neheztelés. Reisz doktor művei… De hol vannak a könyvek?” Tökéletes metafora: ez az Arc az önmaga élveboncolása közben fékezhetetlenül Nevető Ember arca. Kornis, a maga bohócsága miatt vigasztalhatatlanul kétségbeesett, a patakzó könnyeit vihogva nyelő clown.
Hogy hol vannak a könyvek, azt magam sem tudom, ám ez lényegtelen, hisz a Napkönyv itt van, kétségbevonhatatlanul. Egy nagy formátumú író formátlan, végtelenül esendő és riadtan szeretetéhes teljesítménye. És nem magányos produkció. Ennek a végtelen kiáradásnak volt már egy nagyszerű előzménye a magyar irodalomban. Szomory Dezső művészetére gondolok, az elájulós, az elmeosztályig hiú, a frivol, a magas prózát a jasszos fordulatokkal, a legszigorúbb stílusművészetet a magyartalanul jammeroló elemekkel vegyítő, a szenvedő clown maszkját az ünnepelt írófejedelemével cserélgető Szomoryról beszélek. Kornis félreértené magát, ha elhagyná, vagy ami még rosszabb, szégyellné ezt az olykor kétségkívül túlzottan operai, ám mindig összetéveszthetetlenül egyéni intonációt. Ez a hangszerelés a legkevésbé sem méltatlan a káprázatos – és mára gyalázatosan elfeledett – elődhöz. Könyvében sokszor megemlíti, hogy majd „létrehozom a nagy kompozíciót”. Érzésem szerint nem ebben rejlik Kornis Mihály írói küldetése. Láttuk az elmúlt években, miféle görcsöket okozhat, ha egy író mindenáron a Nagy Könyv megalkotására törekszik. Kornis egyedülálló hangütését veszélyeztetné, ha eltávolodna üdvös formátlanságától. Egyébként is túl sokat foglalkozik a külvilág ítéletével. Szomory csak legyintene az ilyesmire. „Je m’en fiche” – vetné oda, fejébe csapná Pórfinál vásárolt cilinderét, és járná tovább a maga útját.
- Kultúra [6]