Tudom, hogy ezen a karácsonyon a legtöbbet Mária egyszerű anyai szeretetére gondolok majd, a nyurga növendék lányra, aki riadtan rebegi: „Ímhol az Úrnak szolgálóleánya”, aki együgyű éneket dalolgat Erzsébetnél a hatalmasokat trónjáról ledöntő s az alázatosokat felmagasztaló „Hatalmas”-ról („szent az ő neve!”), aki a napkeleti mágusok hódolatát nem tudja mire vélni, Fiával kapcsolatban pedig leginkább az izgatja, hogy étlen-szomjan prédikál és gyógyít. Még a keresztnél is megsebzett anyai érzéseiben kell vigasztalni („ímhol a te Fiad”).
Nem, nem néztem el a naptárt, tudom, hogy nem anyák napját ünnepeljük. De Zoli miatt is a feledhetetlen anyai ölelés felé sodródom gondolatban.
Több mint harminc éve egy iskolai verekedés tett barátokká bennünket. Gyakran fordultam meg azután a kis városszéli bádogfedelű hajdani hangszerkészítő műhelyből átalakított szobácskában, ahol a szótlan kis írástudatlan, méltatlanul eldobott cigányasszony kifogástalan rendben nevelte még otthon lakó legkisebb fiát. Puha, meleg keze volt, és soha nem nevetett. Azután egyszer kikísértük a „Morgó”-ba, az évszázados akácok alá, Bessenyei közelébe. Zoli keresett zenész lett, azután elveszítettük egymást.
A múlt karácsonyon botlottam bele egy éjszakai menhelyen. Egy gyönge lángú karácsonyfagyertyát szorongatott, a forró faggyú a kézfejére folyt, és részegen az anyjáról motyogott valamit. Az idén közös fa alá ülünk. Klára nénire gondolunk, és Radnóti sose látott, sóvárogott édesanyjára, és József Attila „mamá”-jára, és a hógolyózás közben leorvvadászott bosnyák gyerekek anyjára, és az ötven éve eltemetett anyákra, és általában az anyákra, anyámra, akik holtuk után is túlélik fiaikat, akik nem politizálnak és nem teologizálnak, akik soha nem faragják önnön szobrukat, akik nem akarnak vérben sarjadt új birodalmakat, akiknek nem kell a dicsőség. Csak a fiuk kell.
- Néző-pont [6]