„A nappalokat nemigen tudom felidézni. A napfény megfakította, összemosta a színeket. De az éjszakára emlékszem.”
Regény, forgatókönyv vagy a vásznon már pergő film – Marguerite Duras minden alkotása előtt eszembe jutnak mottóbeli sorai. Talán a Fájdalomban, talán A szeretőben olvashatóak. Duras az éjszaka írója. Alig van regénye, alig van filmje, melyben sütne a nap, melyben egyáltalán emlékezhetnénk napsütötte arcra. „Az éjszaka szavai” címmel nemrég életműsorozatát vetítette a budapesti Szindbád mozi.
A magyar nyelvű lexikonokban csak az áll: „író”, esetleg megjegyzik, hogy forgatókönyvek szerzője is. A rendezőről nem vesznek tudomást. Magyarul sok műve jelent meg a hatvanas évektől a közelmúltig, az olvasók szerették. A Hiroshimát ugyan tiltották a nézők elől, de regényeivel nem volt baj. Alig figyelt rájuk a halk és diszkrét cenzúra. Duras sohasem számított és ma sem számít ideologikus gondolkodású szerzőnek, a közvetlen politikai tematikát kerülte, bár a közéletben baloldalinak tekintette önmagát. De talán a kultúrpolitika hazai urai nem tudták, hogy fiatalkorának kommunista vakhitére műveiben is, gondolkodásában is folyamatos haraggal tért vissza. Lappangó haraggal, ha mondhatjuk így. Nem „vezekel”, és nem megtért bűnösként, nem túllihegőként meakulpázik (mint olykor Semprun), hanem végiggondol, sőt végigél egy fájdalmas folyamatot, megértve tévedését és motívumait, de nem bocsátva meg önmagának tévútjait. Egyik legmegrendítőbb művében, a Fájdalomban felidézi, elvtársaival miként vallattak-kínoztak egy feltételezett kollaboránst az alig felszabadult Párizsban ’44 őszén. Riasztó háttérepizód: az elbeszélés arról szól, hogy halálra kínzott, haldokló férjét vissza tudják-e hozni a koncentrációs táborból.
Goncourt-díja után interjúk tucatjai készültek Durasszal: középiskolai tananyag lett, újabban a legtöbb egyetemi szakdolgozat róla készül az élő írók közül. Divatba jött, vaskos életrajz jelent meg róla (melyet, ígérte, nem fog elolvasni). Az életrajz arról is beszél, miért csak a háború végén kapcsolódott be az ellenállásba. Valóban, maga mondja, sokáig tudatlan és közönyös volt. A megszállás alatt naiv „első regényt” írt. Később idézi fel Párizs felszabadulását, a villámcsapásélményt, mellyel a koncentrációs táborok alig elképzelhető létéről tudomást szerzett. „De Gaulle-t életem végéig gyűlölni fogom, amiért világháborús emlékirataiban nem tért ki a zsidók tragédiájára” – mondta a Lire magazinnak.
Semmire nincs bocsánat. Gyűlölet és fájdalom, önkínzás és kiáltás utáni csend.
Nagy kár lenne, ha a Goncourt-díjas Szeretőre a tömegsiker valamifajta árnyékot vetne. Nem Duras legjobb könyve, de minden értéke felfedezhető benne: a szűkszavú, feszített víztükrű próza, a balladai ritmus, a rejtett tagolás, a csendek tömbjeinek felelgetése. Mintha éjszakai ködben hajóznánk, s a csendek, elhallgatások nagy tömbjei volnának a jéghegyek. Jean-Jacques Annaud, a rafinált sikerrendező, a Medve, A tűz háborúja és a Rózsa neve mozimestere még inkább a siker fényes és talmi ragyogásával vonta be A szerető lapjait.
A Fájdalmat már kevésbé ismeri a magyar olvasó. (Egyébként is, mintha éppen napjainkban apadna ez a Durast publikáló kiadói buzgalom.) A tájékozatlanság a filmek esetében viszont, sajnos, szinte természetes. A Szindbád mozi Duras-hetének megnyitója előtt többen is csodálkozva kérdezték, hogy Duras valóban rendező-e, hogy ki rendezte tulajdonképpen filmjeit, hogy forgatókönyvíróként miképp lehet „megítélni”.
Duras huszonöt éve filmrendező. Talán azért állt a kamera mögé, mert elvarázsolta a mozgóképpé változó szó mást, többet-kevesebbet sugárzó hangulata, talán mert elégedetlen volt mások által rendezett regényadaptációival. A Hiroshimát eleve filmnovellának szánta: Resnais belőle készült formanyelvújító opusza ma már kissé fakultnak hat – Duras írása, mintha ma született volna: új és új kiadásokban jelentetik meg.
Durast nem érdekli a filmtörténészek véleménye, lesújtó véleménnyel van a filmekről. Csak Godard-t és Bressont fogadja el a hetedik művészet múltjából. Sőt, kihívóan azt mondja, hogy az India Song előtt nem is létezett filmművészet. Rajongói is világszerte az India Songot tartják a legtöbbre, melyben tökélyre vitte álomszerű, lassú, bábszerűen mozgatott stílusát. Kihívó modorosságokat is vállalva „irodalmias” és tablószerű lett egyszersmind, sőt e „modorosságok” fődallammá, stílussá, védjeggyé nemesedtek. Később még egy műhelymunkát is összeállított a forgatásról. Ebben a kamera álombéli lassúsággal sétál és szemlélődik az India Song helyszínein és díszleteiben: csak tárgyak és házak és utcák, ember nincs. Van viszont egy rendkívül irodalmias, többrétűen dallamos, önmagának felelgető kommentárhang. Erre büszke Duras, a büszkén vállalt filmszerűtlenségre. És meghökkentő opuszára, a Kamionra, melyben ő maga Depardieu-nek felolvassa a Kamion forgatókönyvét. Más nem is történik – ez maga a film, ahogyan ő felolvas és kommentál; Depardieu néha szól valamit, s néha – tán engedmény a konzervativizmusnak – esti-éjszakai tájban látunk is robogni egy kamiont a távolban.
A Szerető filmváltozatát botrányos félreértésnek tartja. E film kapcsán hivatkoztam az imént szavaira: „Az én ténykedésem előtt nem létezett film”. Annaud sikeres Szeretője épp az ellenkezője Duras világának: a szépen, jól megcsinált, kulturált hagyományos mozira példa. Bizonyára szükség van erre is, csak ne tévesszék össze az ő munkájával. Dühében megírja a Szerető újabb változatát, ezt rajta kívül más nem filmesítheti meg.
A sírás, a fájdalom, a nem múló éjszaka, állandó hajnal előtti percek. Hosszan kell kitartani a mozdulatlanná dermedt képet. Ezt csak ő maga tudja, ezért áll a kamera mögé. Csalhatatlan érzéke van az antiművészet iránt. Különös antiművészet az övé, hiszen az avantgárdra sem hasonlít, meg a posztavantgárdra sem. Egyrészt patetikusabb, mint a hagyományos romantika, és sejtetőbben lélekfeltáró, mint az avantgárd alkotók által annyira gyűlölt lélektani művészet. Duras szinte hagyományos, túl érzelmes modorral lep meg. Hősei kedvvel és sokat zokognak. Még csak nem is „halkan és gyorsan sírnak”, mint a híres Kosztolányi-idézetben. Holdfénytől ittasultan zokognak: hosszan, lamentálva. Sétálnak s merengenek is a holdfényben, kihalt egzotikus városok utcáin, tengerparton. Élesen és elnyújtottan kiáltoznak. A jelen csendjét a múlt dübörgése béklyózza, vagy a jelen dübörgését a múlt néma csendje. Némák-e az emlékek? Valószínűleg igen, az éles zokogás és kiáltás csak felhorzsolja a nagy csendet.
Minderre az India Song a legkidolgozottabb példa. Nem vált előnyére a végtelen művésziesség. A lassúságban nem mindig éri el, amit Colpi az Ilyen hosszú távollét lassú csendjeivel. Vagy, mint Resnais a Hiroshimával, melynek durasi szövegkönyve rendkívüli egyszerűségével ragad meg. De nem akar mindig egyszerű lenni. Az ő múltidézése kegyetlenül pompázatos rituálé. A kegyetlenséghez hol lecsupaszított, pőre sebhelylátvány és hang tartozik, hol az azt leplező pompázatos, túlterhelt, „érzelmi barokk” is, hasonlóan Robbe Grillet és Resnais Marienbadjához: ilyen az India Song. A Szindbád Duras-életműsorozatában helyet kaptak legemlékezetesebb megvalósult forgatókönyvei (más rendezők forgatták le). Köztük tragikomikus félreértések, például Peter Brook Moderato Cantabiléje: Jeanne Moreau mint nagypolgári nő és Belmondo mint gyári munkás.(!) Padon ülnek egy parkban, beszélgetnek mozdulatlan kamera előtt. A háttérben homályos gyilkossági ügy zajlik, és a rendező is meg Belmondo is tétován csúszkál valami feltételezett realizmus és a tévesen, hagyományosan értelmezett „költőiség” csapdáiban.
A Gyerekek, mellyel a sorozat megnyílt, utolsó eddigi „saját” filmje, 1985-ből való. Más, mint a régebbiek. Ionescoi humor már eddig is lappangott némely művében, de most áthatja az egész alkotást. Komolyan veszi az abszurd igazságát: felnőtt embereket nem kényszeríthetnek iskolapadba, s az ő számára a gyerek is felnőtt.
Keveset szóltunk filmjeiről, többet könyveiről? Lehet, s annál is inkább, mert minden tiszteletünk és kalaplevételünk ellenére Durast, a prózaírót szeretjük jobban. Képei helyett szövegét. Hanggal, szövegdallammal inkább elvarázsol, mint képpel. Filmcsinálási, felfogásbeli gesztusa nagy horderejű művészi tett: kérdés, hogy önmagában, kiszakítva korának olcsó és buta környezetéből, keletkezése után évtizedekkel milyen értéke marad. A hagyományos filmnyelv lerombolójáé?
Duras is a film irodalmiassága ellen alkotott filmeket, ezek azonban gyakran a legirodalmiasabb „szövegfilmek” lettek. Az egyik legnagyobb filmromboló, Jean-Luc Godard mindenestül elfogadja és támogatja. Godard segítségül hívja Durast. Keresi nehezen befogadható filmjeinek minden kérdésével, minden kérdőjelével. „Hol vagy, Marguerite?” Hiába várják, hiába hívják, az írónő nem jelenik meg. De a francia film – vagy legalább a filmről vallott közfelfogás – máris kicsit megváltozott makacs tekintete nyomán.
„Nincs mód elkerülni a szenvedést” – olvassuk a Fájdalomban. Duras fekete éjszakájába csak az lépjen be, aki elviseli ezt a felismerést.
- Kultúra [6]