Látszólag nincs intimebb, szubjektívebb műfaj az amatőr filmnél, a családi felvételeknél. Pedig a kamera mögött álló többnyire rejtve marad, személytelenül rögzíti azt, amit lát, amit megörökítésre szán, s amivel nem akar mondani semmit. Nincs üzenete. Ezek a filmek nem kiáltanak szerzőért, magukban valók, hiánytalanok. Csak utólag, a privát Magyarország darabjait nézve tűnik fel úgy, hogy volt ott egy betöltetlen hely, amit aztán Forgács Péter felfedezett. Csakhogy nem ez történt. Forgács merőben önjelölt szerzőként vállalta, hogy ő majd megrendezi a filmeket, kifaggatja a képeket, felszínre hozza a bennük kifejtetlenül jelen levő tartalmakat, sorssá alakítja a formátlan életdarabokat. Elbeszéli Dusi és Jenő szerelmét, leleplezi G. úr titkos vágyait, manifesztálja a Bartos család férfitagjainak elfojtott vonzalmait, megírja az úrinő naplóját, amit az könnyelműen elmulasztott vezetni.
A vállalkozás nem egészen ilyenre sikerült. Mert talán nem is ott van a titok, ahol eleinte kerestük, hogy mi volt korábban Ármin és Klára között, vagy Zoltán a kezdettől fogva szerelmes volt-e már az öccse feleségébe, akit feltűnő gyakorisággal és élvezettel fotografált. A titok – amire Forgács beavatkozásai csak utalnak, de nem mondják ki – a fotográfia és a régi mozgókép mágikus hatalmában van, amely érvényteleníti a természeti törvényt, és megidézi, elevenné teszi, létezőnek mutatja azt, ami (már) nincs ott. Nagyon erősek és önmagukba zártak ezek a képek, nehezen akarnak kapcsolatra lépni egymással, vagy egy kerek történetbe rendeződni. Valami más jön létre, amikor találkoznak egymással. Amit Forgács Péter művel ezekkel a talált tárgyakkal, az színtiszta költészet. Úgy használja az amatőr filmezők régi felvételeit, mint költő a nyelv elemeit, merő önkénnyel válogatva belőlük, tetszése szerint hajlítgatva, díszítve, visszametszve, egymáshoz illesztgetve őket. Sötétít és kivilágosít, negatívot vetít és beleszínez. Meglódít és lelassít, megállítja a mozdulatot, kimerevíti a képet. Zajokat, neszeket, szövegtöredékeket montíroz a néma felvételek alá, feliratokkal látja el őket (amelyek magyarázatot fűznek a látottakhoz, vagy kiemelnek, értelmeznek valamely fontos motívumot). Beesőzi a napfényes tájat, ködöt szitál és szelet támaszt, vörös lángnyelveket lobbant fel. Hozzáadja még Szemző Tibor zenéjét, de nem díszkíséretül, hangulati aláfestésül, hanem a látványba beavatkozó, interpretáló szólamként. A zene szabja meg a nézés tempóját (folyamatosan hangsúlyozva a képek, a vágás ritmusát), és – ez talán a legfontosabb – a maga nyelvén beszél arról, amit e filmek láttán érzünk. A Privát Magyarország képeinek ugyanis megvan az a különös sajátságuk, hogy egyszerre tudnak ábrázolni és kifejezni. A zene nem annyira az ábrázoltak hangulatát erősíti fel, hanem azt, amit a látvány sugall és kifejez.
A Tractatus óta – mely Wittgenstein Logikai-filozófia értekezéséből és a Vegyes észrevételekből vett szövegrészekhez társította a Privát Fotó- és Filmarchívumból válogatott képeket – elkészült a Polgár-szótár, az Egy úrinő notesza, legutóbb pedig Az ismeretlen háború. A Szótárnak talán nincs is még vége, természete szerint bármeddig bővíthető új címszavakkal. A Notesz tágítja azt a kört, melyben a Privát Magyarország filmjei eddig mozogtak: a háború előtti magyar arisztokrácia ünnepei és mindennapjai jelennek meg a kockáin, a Jeszenszky család és környezete. Közülük is egy szép fiatalasszony látszik legtöbbször, Kató baronesse. Egy finom, jó élet napfényes képei, egy öreg hang kommentálja őket, s végül a hanghoz tartozó idős hölgy maga is megjelenik a hajdani Tolna megyei birtokon. A két felvétel között fél évszázadnyi távolság. A kastély most elhagyatott, romos, a sugárzó fiatal nőből idős hölgy lett. Mégsem emiatt rendülünk meg, nem ez az oka, hogy nehezünkre esik azonosítani a személyt és a helyszínt. A ruha meg a hullámpala miatt lehet. Kató baronesse a Försterék szalonjában csináltatta a kosztümjeit, a kedvenc nyári ruháját is. Nem kell valami pazar toalettre gondolnunk, egyszerű aprómintás ruha, vakítóan fehér, ropogósra vasalt kézelővel és pici gallérral. (De miért fontos ez, mitől íródik be kitörölhetetlenül az emlékezetbe?) Most meg rémes konfekcióban van, a szocialista ruhaipar jellegzetes termékében. A kastélyról eltűnt a torony, kiirtották a sűrű repkényt, mely oly vadregényessé tette a hajdani üdlakot, s a kertre szolgáló ajtó fölött az a borzalmas hullámpala tető… Jeszenszky bárónőnek már nem fáj a kitelepítés, az elkonfiskált javak, az elveszett birtok, s a mai nézőben sem horgad fel az osztályöntudat az arisztokrácia kellemes életének láttán. Csak azért a finom, jó világért kár, meg az elszállt fiatalságért.
A legutóbbi film Az ismeretlen háború. Összeurópai vállalkozás részeként készült, német, belga és holland rendezők válogattak ugyanabból az anyagból, ötvenórányi felvételből, melyet számos operatőr rögzített különböző színhelyeken, Londontól Athénig, Ukrajnától Párizsig. Amatőr felvételekről lévén szó, sokban különböznek az ismert korabeli híradóktól, a haditudósítók igaz vagy éppen propagandacélra készült filmjeitől. Többnyire a hátország élete látható rajtuk, s e képek jelentős részéből ki sem derül, hogy háború van, hadban álló vagy megszállt országban vagyunk. Forgácsot a többieknél is kevésbé érdeklik a harci cselekmények, sokkal inkább az egyidejűségek. (A film alcíme: Miközben valahol…) Miközben sárga csillagos sötét tömeget hajtanak a vagonokba, Lisszabonban bikaviadalon tombol a közönség. Miközben éhínség van a megszállt Görögországban, és halomra ölik a lázadókat, a szintén megszállt Belgiumban uzsonnázik a család, kávé, torta, italok, a papa szivarra gyújt… Szegeden valaki meztelen nőt filmez, másvalaki a munkaszolgálatosok egzecíroztatását. Prágában kisbaba született, a szomszédos Lengyelországban fajgyalázásért kopaszra nyírnak, megszégyenítenek egy lengyel lányt és egy német fiút.
Ez volt az a háború, ami a polgári idillre következett. A Privát Magyarország több amatőr filmezője egy darabig még tovább fotózott a háború után is. Próbálták ott folytatni az életet, ahol az megszakadt, de épp mire magukhoz tértek volna, a régi romjain már elfészkelte magát, és diadalmasan, erőszakosan berendezkedett egy másik, cseppet sem szép új világ. Iszonyú viszontlátni a környezetükkel egykor harmóniában élő polgárokat a háború után. Létük alapja szétrobbant, keretei szilánkokra hasadtak, s ők ott állnak tartásukat vesztve, megtörten és kifosztva. A mai néző már akkor tud mindent, amikor ők még táncolnak, nevetnek, flörtölnek, s ahelyett, hogy elirigyelné tőlük a jómodort és boldogságot, elszoruló szívvel a gyanútlanságukat látja, a gyanútlanságukat, azt, hogy szemmel láthatólag sejtelmük sincs arról, ami rájuk vár. Már csak pár napjuk (hónapjuk, évük) van hátra a munkaszolgálat, a bevagonírozás, az ostrom, a behívó, a bombatalálat, az államosítás, a kitelepítés, a munkatábor előtt.
Lehet a képen vidám házimulatság, hancúrozó gyerek vagy nevető felnőtt, a zene hangja elégikus. A Privát Magyarország szinte valamennyi darabja elégia. Nem is lehet más. Mindaz, amit a képeken látunk, nincs többé. A szereplők rég meghaltak vagy megöregedtek, a helyszínek – a város, a nyaralóhelyek, a vidéki kúria, a virágos kert nem létezik már. Megsemmisültek az életformák, szokások és hagyományok, elpusztult a tárgyi környezet, az autók, a házak, a bútorok és ruhák. A hatvanas évekkel kezdődő új világ képözönt hagy maga után, de a háború előtt készült privát film viszonylag ritka, és valami más minőséget jelenít meg: talán ekkor mondható utoljára, hogy az ábrázolás az ember képmása. A vizuális robbanás előtt születetteknek még nem olyan természetes, magától értetődő az ilyen képek léte. Nem egészen rendes dolog, hogy holtak élnek tovább a képben, visszahozható az eltűnt idő. Az elmúlás különös megvilágításba von mindent, súlyt ad a banális történéseknek. Ott vannak, valóságosan, a már nem létezők, kimenekítve az idő hatalma alól, egy véget nem érő itt és mostban, a tiszta tartamban. Minden mozdulatuk visszaintés. Amiről Rilke beszél: .„Nem nyűgözött le görög sztéléken: az emberi gesztus / mennyire lágy? Szerelem s búcsú nem olyan puha-röpkén / ült meg a vállon, mintha talán másféle anyagból / volna, mint a miénk?” (Rónay György ford.)
Ezek itt fényből vannak.
- Kultúra [6]