Mindenki Jánoskái

–lt [Solt Ottilia] [1]

A szegény embert és a veszélyeztetett gyereket még az ág is húzza. A törvényszöveg ugyan általában nem nyitja meg a paradicsom kapuját, vagyis nem oldódnak meg egy csapásra azok a problémák, amelyeknek szabályozásáról a törvény szól, mégis további jele a veszélyeztetett gyerekekkel kapcsolatos legmagasabb tanácstalanságnak, hogy a már 1989-ben erősen érlelődő új gyermekvédelmi és gyámügyi törvény még 1994-ben sem tudott megszületni.

Pedig a gyermekvédelem rendszerét lesújtó bírálatok érték és érik, amin nincs mit csodálkozni, ha felidézzük a fiatalkorúak, sőt gyerekkorúak bűnözési arányszámait (l. 1. táblázat), a drogproblémákat, s talán mindenekelőtt az iskolából kikerülők munkanélküliségének katasztrofális méreteit. Aligha tévedünk nagyot, ha a munkanélküliségben keressük a gyerekek társadalmi beilleszkedésének legnagyobb ellenségét. Nemcsak a tizenévesek lézengése, hanem az amúgy is feszült családoknak a munkahelyek elvesztésével járó tartós, ha nem végleges perspektívavesztése az a legmélyebb ok, ami a gyerekek – picik és kamaszok – helyzetének tarthatatlansága mögött meghúzódik.

1. táblázat: Fiatalkori bűnözés

<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />	1987		1991
	száma	aránya a megfelelő korcsoport teljes létszámához viszonyítva	száma	aránya a megfelelő korcsoport teljes létszámához viszonyítva
A gyermekkorú bűnelkövetők	3302	2 ezrelék	4240	3 ezrelék
A fiatalkorú bűnelkövetők	9887	14 ezrelék	13509	17 ezrelék

Csoda-e, ha az amúgy is gyengélkedő – radikálisabb kritikusok szerint csődöt mondó – gyermekvédelmi rendszer képtelen megbirkózni ezzel a feladattal?

A gyerekek intézményes védelmét szolgáló törvénykezésre nemzetközi megállapodások is kötelezik a magyar államot. Az elmúlt évtizedek gyermekvédő intézményeinek kudarcaiból leszűrhető tapasztalatokra építő, a sikeresnek látszó külföldi példákat adaptáló és a nemzetközi konvenciókhoz alkalmazkodó korszerű törvény helyett csak a gyermekvédelem gazdája változott az utóbbi hat évben. Többször is. A gyámügy államigazgatási csúcsszerve 1988-ban a Művelődési Minisztérium helyett a Szociális és Egészségügyi Minisztérium lett, talán jelezve a felismerést, hogy a gyerekek veszélyeztetettsége inkább szociális, mintsem pedagógiai probléma. Majd 1990-ben az önkormányzatok közjogi szerepének megváltozásával a gyerekvédelem – a gyámügyi hatóság első fokát is beleértve – az önkormányzatok hatáskörébe került. (Az apparátus felkészültségéről annyit, hogy a 22 239 gyámhatósági képviselő közül 1896 csupán érettségivel rendelkezett 1992-ben.) Ugyanazokat az ún. gyermekvédelmi intézkedéseket immár az önkormányzati testület felügyelete alatt álló hivatalok darálták le egymás után: kkorú és/vagy szülő figyelmeztetése; pártfogó kirendelése; intézeti elhelyezés; intézeti állami gondozás. És persze – főleg – a legutóbbi évekig gyámügyinek becézett, igazából egyszerűen a gyerekes családoknak juttatott pénzbeni és természetbeni segélyezés. A jövedelmi viszonyok romlásával a gyerekek segélyezésének súlya és mértéke irdatlanul megnőtt. (1991-ben a költségvetési és önkormányzati forrásokból mintegy 5,2 milliárd forintnyi nevelési segélyt osztottak ki, 1993-ban közel 8 milliárdot.) Mivel a szociális törvény hatályba lépéséig a gyerekeket nevelő családok részére juttatott segélyeknek át kellett futniuk a gyámügyön, a támogatásra szorulók mind veszélyeztetett gyerekekként jelentek meg a statisztikákban. A veszélyeztetettség irtózatos növekedése tehát nem fejez ki mást, mint szegényedést. (Az önkormányzatok által nyilvántartott veszélyeztetett fiatalok száma 1991-ben 242 908 fő, 1992-ben pedig már 305 113 fő.) S ebben a számban bújnak meg az igazi fenyegetések: a megoldatlan családi helyzetek, a konfliktusos házastársi és szülő-gyerek viszonyok, a betegség, az alkohol és a már tényleg életet veszélyeztető nyomor, a hajléktalanság. A veszélyeztetettségnek e kifejezett esetei inkább csak a legsúlyosabb intézkedésekben, az intézetbe helyezés különböző formáiban fejeződnek ki. De ebben sem igazán. A családjukból „kiemelt” gyerekek aránya minden emberi számítás ellenére nem nőtt, hanem csökkent az utolsó években. Nem valószínű, hogy ez a veszélyeztetettség csökkenéséből következne, sokkal inkább abból, hogy megváltoztak a döntésekben részt vevő szereplők, s némiképp megváltozott a települési önkormányzatok motivációja a hajdani tanácsokhoz képest. Ma a gyerekkorú állandó lakosok után szociális normatívát kapnak az önkormányzatok, míg a tanácsrendszer idején egy problematikusabb gyerekes család csak kiadást és fáradságot jelentett, amitől az apparátus rövid úton megszabadult, ha intézetbe helyezte el a gyerekeket.

Az állami gondoskodásban részesülő gyerekek létszámát nem is olyan könnyű kideríteni, ahány forrás, annyiféle adat. (1993-ra a KSH 22 580-as összlétszámot közöl, míg a Népjóléti Minisztérium család-, gyermek- és ifjúságpolitikai főosztályának tanulmánya 24 030-at.) A Népjóléti Minisztérium adatai szerint 1991 és 1994 között az állami gondoskodásban részesülő gyerekek száma 2750 fővel csökkent. Ez nem csupán a gyermekek számának apadásából adódik. A 0–19 évesek korcsoportján belüli arányuk is mérséklődött egy ezrelékkel. A törvényi szabályozás változása nélkül is megindult tehát a gyerekek életkörülményei fölötti testületi kontroll változása. Hogy „jó” vagy „rossz” irányba-e, arról nagyon nehéz ítéletet mondani. A gyerekek körülményei minden lehetséges számítás és becslés szerint romlottak a gazdasági válság többrétegű következményeinek hatására. Hiszen nemcsak a jövedelmek csökkenéséről van szó, hanem életstratégiák és életformák felborulásáról, a fiatalok előtt álló perspektívák beszűküléséről, ami nyilván nem teszi védettebbé a gyerekeket még akkor sem, ha feltételezzük, hogy a hatóság nagyobb törődéssel és tapintatosabban nyúl az eléje kerülő problémákhoz, mint korábban. De az biztos, hogy a gyermekvédelem gyakorlatában és intézményeiben változás következett be.

A 80-as évek végének gyermekvédelmi reformerei számos nyugati ország példáján okulva úgy képzelték, hogy a gyerekeknek mindenképpen családban kell nevelkedniük, mert csak így lesznek képesek a társadalomba beilleszkedett felnőttként élni. Ha abban a családban végképp nem megy, ahova születtek, akkor kerüljenek nevelőszülőkhöz, akiket képeznek erre a foglalkozásra. Az intézeti nevelés zsugorodjon olyan kicsire, amilyen kicsire csak lehet. Bár a rendszerváltás első ciklusában hatalomra került politikai pártok egyike sem állt szemben ezzel a felfogással, a dolog mégis sokkal nehezebben ment, mint bárki gondolta volna. 1993-ban 14 386 intézetben nevelkedő gyerekkel szemben csak 8194 volt elhelyezve nevelőszülőknél. Nyilván nem megy egyik napról a másikra a megfelelő nevelőszülői hálózat kiépítése, és számtalan konfliktushelyzet fakadt a nevelőszülői szerepek tisztázatlanságából, a vér szerinti szülők és a nevelőszülők közötti kapcsolattartás megoldatlanságából is, ami a radikális reformereket alighanem némi meghátrálásra késztette. Fékezi az állami gondoskodás alatt álló gyerekek iránti fogadókészséget az etnikai előítéletesség is, hiszen a családjukból kiemelt gyerekek tekintélyes része cigány, s őket nehezebben viszik ki s nehezen fogadják örökbe, holott az örökbe fogadható gyerekekért komoly sorban állás folyik. Nehéz nevelőszülőt vagy örökbefogadót találni a fogyatékos gyerekek számára is, pedig az állami gondoskodásba vont gyerekeknek legalább az egynegyede ilyen. De alighanem mindennél fontosabb a meglévő nevelőotthonok és intézetek szívós küzdelme a fennmaradásért. Ez az érdek sokszorta kezdeményezőbbé és rugalmasabbá tette ezeket az intézményeket, mint amilyenek korábban voltak. (Igaz, hogy a 80-as évek végéig sokkal merevebb hierarchikus irányítás alatt álltak.) Az ország számos nevelőotthonában áttértek az ún. családi nevelés rendszerére, igyekeznek együtt tartani a testvéreket, és sokgyerekes családként megszervezni a csoportok elhelyezését és életét. Sok helyütt bővítették az intézmény profilját, alkalmazkodva az ismert problémához, hogy 18 éves kor után az intézetből valójában nincs hova menni. Utógondozó részlegeket szerveztek, ahol a már nagykorúvá vált neveltek szállót kapnak, a csecsemőotthonok és leányotthonok pedig berendezkedtek az anyás csecsemő avagy csecsemős fiatal anya fogadására is. (Tán meg sem kell említeni, hogy az otthontalan fiatal anyák zöme intézeti nevelt volt, s korábban a megszületett gyerek is csak intézeti neveltként kezdhette volna pályafutását ezen a világon.) A figyelemre méltó átalakulás tehát ebben a szférában is megindult a törvénykezés késlekedése ellenére.

A legtöbb gyerek ma is egyéves kora előtt, vagyis közvetlenül születése után kerül az állam gondoskodásába, ami azt jelzi, hogy a megszülető gyerekek egy viszonylag állandó hányadának jövetelére a szülők egyáltalán nem képesek felkészülni (l. 2. táblázat). A következő legnagyobb csoport az egy-két év közöttieké. Az esetek legnagyobb részében ez a születést követő szülői erőfeszítések kudarcát jelenti. Ezután a 14–15 évesek következnek, esetükben nyilván a családi és iskolai nevelés csődjéről van szó elsősorban. Ebben az évtizedben évente 5000-7000 gyerek lép ki az állami gondoskodásból, mert nagykorúvá válik vagy a gyámhatóság hozzájárult ahhoz, hogy visszamenjen a családjába, 15–20 százalékukat örökbe fogadták. A legutóbbiak kivételével további életútjuk általában rögösnek ígérkezik.

2. táblázat: Az állami gondoskodásba belépők egyes életkorokban

	1990	1991	1992	1993
0 éves	710	679	787	709
1 éves	585	559	534	599
2 éves	311	297	346	320
13 éves	337	322	348	283
14 éves	440	421	402	381
15 éves	473	452	514	404
16 éves	384	367	454	362
Összesen	5468	5226	5648	5208

3. táblázat: Az állami gondoskodás fajtái 1992-ben*

	vidék	város	összes
Ideiglenes hatállyal beutalt	717	1720	2437
Ideiglenesen elhelyezett	249	716	965
Intézeti elhelyezett	333	244	577
Intézeti nevelt	6707	11020	17827
Állami nevelt	2352	2848	5200
Összesen:	10358	15588	25946

* Védő-óvó intézkedések nélkül


Ezen persze egy sokszorta jobb gyermekvédelmi apparátus, sokszorta helyzethez illőbb törvényi szabályozás is csak keveset tudna segíteni. A gyerekvédelem színvonala nem üthet el nagyon a társadalmi együttélés színvonalától, s a gyerek sorsa a társadalom egészének állapotától.

• Belföld [7]