–eö– [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Pontosabban: a döntések tartalmilag kikezdhetetlenek az ÁVÜ szerint. Ha valaki a privatizálás során követett eljárást találja törvénysértőnek (mondván például, hogy az ÁVÜ nem időben hirdetett meg egy pályázatot, vagy nem a kiírásnak megfelelő szempont szerint döntött), akkor természetesen perelheti a vagyonügynökséget. De az nem vitatható a törvény előtt, hogy miért adott el egy céget bagóért, vagy miért ítélte az egyik pályázónak, holott a másik nagyobb összeget kínált érte. Ezek épp olyan üzleti jellegű döntések – világított rá Várgedő Lajos –, mint bármely más tulajdonos döntései. Az ÁVÜ minden más tulajdonossal egyenlő: ez a jogi konstelláció.

Pro…

Persze, a vagyonügynökség tulajdona voltaképp nem a sajátja, hanem a közé; de e ponton háromféle okot hallhattunk, amiért nem volna jó, ha az ÁVÜ döntéseit megtámadhatnák. Először is elbizonytalanítaná a befektetőket, ha tulajdonszerzésük jogosságát utólag, évekig elhúzódó perekben megkérdőjelezhetnék. (Valószínűleg ez a leggyengébb érv a hallottak közül.) Másodszor egy-egy vállalat odaítélésekor nemcsak a vevő által ajánlott ár számít, hanem az is, nem vezet-e az eladás monopolhelyzethez, vagy vállalja-e az új tulajdonos a munkaerő megtartását, netán az üzem korszerűsítését, vagy „hozza-e” a vevő a piacot stb. Ezeket az esetenként változó szempontokat nyilvánosságra hozzák a pályázat kiírásakor is, a döntések meghozatala után is. Ha döntései megtámadhatók lennének, az ÁVÜ arra kényszerülne, hogy bonyolult mérlegeléseit szimpla árlicitté egyszerűsítse le, le kellene mondania tehát a tulajdonpolitikáról. De ha egyszer döntései bonyolultak és szakmaiak – így a harmadik érv –, akkor nincs az a bíró, aki meg tudná ítélni, hogy jogosak-e.

Eltöprengve a hallottakon bele kell nyugodnunk abba, hogy a privatizációs döntések végső soron önkényesek, így elfogulatlanul eleve nem lehet ítélkezni róluk. Habozás nélkül el kell fogadnunk tehát Szabó Tamás privatizációs miniszter magyarázatát, miért nem a nagyobb vételárat kínáló magyaroknak adta a Nyírségi Dohányfermentáló Rt.-t: mert a kevesebbet kínáló amerikaiak dinamikusabb fejlődést képesek biztosítani a hazai dohányiparnak. Ezt a választ a parlament nem fogadta el (Beszélő, 1993. július 24.), de ebből csak az a tanulság, hogy a parlament nem bíróság.

…és kontra

A hol ideges, hol lekezelő hangvételűre sikeredett sajtótájékoztatót az SZDSZ harcolta ki korrupcióellenes programjával. Hack Péter, meghirdetve e programot, úgy nyilatkozott, hogy a korrupció megfékezése érdekében az Országgyűlés felügyelete alá kell helyezni az ÁVÜ-t, biztosítani kell a privatizációs folyamatok nyilvánosságát és az ügyletek bírósági megtámadhatóságát. Sárközy Tamástól, a közgazdasági egyetem jogi tanszékének professzorától megtudtuk, hogy az ügyletek már most is megtámadhatók a polgári törvénykönyv kirívó értékaránytalanságra vonatkozó passzusai alapján. (Bár, tegyük hozzá, avatatlan fejjel nehéz elképzelni, hogy egy ilyen kísérlet sikerre vezetne.) „Egyébként – mondta Sárközy Tamás – a mostani felállás szerint, amelyben az ÁVÜ a mindenható úr, valóban nem nagyon van mit tenni.”

A szabaddemokrata-bírálat szerint azáltal, hogy a koalíciós többség 1990-ben a vagyonügynökséget a parlament felügyelete alól kivonva a kormány fennhatósága alá helyezte, jócskán megcsappant a privatizációs folyamatok ellenőrzésének lehetősége. ’90 szeptemberében az állami vállalatokat fosztották meg attól a korábban biztosított joguktól, hogy perelhessék az ÁVÜ-t az úgynevezett vagyonvédelmi döntései miatt; a vagyonügynökség tulajdonosi mivoltára hivatkoztak, holott akkor még az ÁVÜ jogilag nem volt tulajdonosa a vállalatoknak. A vagyonügynökség pozícióit aztán fokról fokra erősítette az állami vállalatok kényszertársaságosítása meg a finomodó eljárásjog. „A gazdaságot szabályozó joganyag gyakori és nehezen kiszámítható változása – írja a Hack-féle korrupcióellenes program – önmagában is tágítja a korrupciós lehetőségeket. Hosszabb elemzést igényelne az a jogalkotási filozófia, amely ellenőrző szervezetek kiépítése helyett az eljárási szabályok bonyolításával kíván garanciákat teremteni.”

Bezzeg Berlinben

Németországban ellenőrző szervezetet építettek ki a korrupció üldözésére. 1991 elején a berlini vagyonügynökség, a Treuhandanstalt mellett fölállítottak egy gazdasági bűnözéssel foglalkozó törzset a privatizációs visszaélések kivizsgálására. Klaus Boers, a tübingeni egyetem kriminológiai intézetének tudományos munkatársa úgy tájékoztatta lapunkat, hogy a gazdasági bűnüldöző csoport 1992 végéig több mint 1000 privatizációs tranzakciót tartott gyanúsnak, ebből 500 esetben tapasztaltak inkorrekt magatartást, sőt 370 ügyben büntetőeljárást is kezdeményeztek. A Treuhandanstalt 237 gyanúba került munkatársa közül 47 esetében igazolódott, hogy inkorrekt ügyletben vett részt, vagy bűncselekményt követett el. A felderített bűncselekmények: csalás, megvesztegetés, hűtlen kezelés.

Az inkorrekt vagy törvénybe ütköző ügyletek tipikus esete, tudtuk meg Boers-től, hogy nyugati üzletemberek, egy-egy volt NDK-beli vállalat vezetőjével együttműködve megveszik, majd lezüllesztik a vállalatot, hogy eladják belőle az értékes ingatlant, vagy megtartsák annak egyetlen nyereséges részlegét. A volt müncheni polgármestert például börtönbüntetésre ítélték, mert részt vett az egyik volt NDK-beli kereskedelmi vállalat szándékos lezüllesztésében. Stuttgarti üzletemberek „sváb maffiaként” emlegetett csoportja összeköttetések révén vásárolta föl Halle városának értékes ingatlanjait. Gyakori a szubvenciókkal való visszaélés: Németország ugyanis évenként 120 milliárd márkával támogatja a keleti tartományok gazdaságának talpra állítását. A privatizációs történeteknek olykor volt Stasi-munkatársak a szereplői; természetesen nekik is joguk van részt venni az üzleti életben, csakhogy gyanús, hogy ehhez nem Stasi-pénzeket használnak-e föl véletlenül. Az ilyesmit azonban – mondja Boers – igen nehéz kinyomozni, mivel ilyenkor strómanok működnek közre.

• Belföld