Gyermekvédelmi szakemberek gyakran hivatkoznak a német hajómodellre. A bűncselekményt elkövető gyerekeket nevelők kíséretében egy kiszuperált, de még működőképes hajóra ültetik. A hajó kifut a nyílt tengerre – irigy rossznyelvek szerint világ körüli útra indul –, az utasok pedig megtanulhatják, hogy a fedélzeten csak konstruktív magatartással lehet boldogulni.
A hazai gyermekvédelmi rendszer elmúlt évtizedei végeérhetetlen hajóutazásra ítélték a beutaltak tízezreit. Az állami gondozottak létszáma a hetvenes években megközelítette a negyvenezret, a kezdetben még önálló iskolákkal is ellátott nevelőintézetek zárt világát igyekeztek teljesen izolálni a külső környezettől. Tizennyolc éves korukra a volt állami gondozott fiatalok inkább partra vetett halaknak érezhették magukat, mintsem révbe ért hajósoknak.
A családjogi törvény 1987-es módosítását követően a beutalt gyerekek szülei már nem vesztik el olyan könnyen jogaikat. A Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetek családgondozó munkatársai megkísérelhetik helyrebillenteni a családok megbomlott anyagi és mentális egyensúlyát, alkalmassá téve őket gyermekük visszafogadására. A növekvő elszegényesedés ellenére az állami gondozottak létszáma mára kb. 24 ezerre csökkent. A szisztéma lényege azonban mit sem változott.
Párhuzamos kodifikáció
A gyámügyi igazgatást megreformálni kívánó gyermekvédelmi törvénykezés a nyolcvanas évek derekán kezdődött. Az Antall-kormány, amely programjába vette, hogy azonnal beterjeszti a már kormányegyeztetés alatt álló árvaszéki törvényt, a korábbi Szociális és Egészségügyi Minisztérium Gyermek- és Ifjúságvédelmi Főosztályán kész jogszabálytervezeteket talált: a gyermekvédelmi és a gyámügyi igazgatásról szóló törvényjavaslatok beterjesztésétől azonban visszariadt. A belügyi tárca közigazgatási államtitkára ugyanis állítólag úgy vélekedett, hogy az egyes minisztériumok legfeljebb egy dekoncentrált szervezetet hozzanak létre, és a népjóléti miniszter az Állami Tisztiorvosi Szolgálatot tartotta fontosabbnak.
A törvénytervezetek szerzői nem adták fel. Bernád István, a főosztály egykori vezető munkatársa úgy emlékszik, hogy megpróbáltak a koalíciós képviselők körében szövetségeseket találni. Némi meglepetésükre Pásztor Gyula és Szabó Lajos kisgazda-képviselők vállalták, hogy önálló indítványként a Ház elé terjesztik a törvényt. A tanácstalan képviselők zöme megszavazta a tárgysorozatba vételt. A „parlamenti csíny” felemás eredménnyel végződött. A képviselők a következő négy évben hiába vártak a törvényjavaslatokra, Bernád Istvánnak pedig rövidesen távoznia kellett a minisztériumból. Munkatársai is követték.
„Jöttem ki az épületből abban a tudatban, hogy 24 éves gyermekvédelmi pályafutásom véget ért – meséli Bernád. Az utcán azonban összefutottam az egyik előterjesztővel, aki újságolta, hogy a Miniszterelnöki Hivatal ifjúságpolitikai titkárságán éppen egy közigazgatásban jártas szakembert keresnek. Akkor nevezték ki Bárdos Balázs ifjúságpolitikai államtitkárt. Két nap múlva ott dolgoztam.”
A gyermekvédelmi törvény előkészítése ezután két szálon folyt tovább. A Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat megállapodásával létrejött Gyermek-, Ifjúság- és Családjogi Kodifikációs és Deregulációs Bizottság közel hatvanfős stábja – köztük a minisztériumból „száműzöttek” zöme – a teljes szakirányú joganyag áttekintésére vállalkozott. (A bizottság vezetője talányos módon az Állatorvostudományi Egyetem rektora lett.) 1991-ben ugyanis az Országgyűlés kihirdette az ENSZ gyermekek jogairól szóló egyezményét, amely kétéves határidőt szabott a jogharmonizációra. Eközben a Népjóléti Minisztérium immár Bene Béla által vezetett főosztálya is elkészíttette a „gyermekjólétről és a gyermekvédelemről” szóló törvénytervezetét.
A két egymással rivalizáló jogalkotói műhely közül a kodifikációs bizottság volt helyzeti előnyben. Nem csupán azért, mert többféle és nagyobb tekintélyű szakembergárdát tudhatott maga mögött. A gyermekvédelmi rendszer átépítése túlságosan sokféle államigazgatási, intézményi és szakmai érdeket sért ahhoz, hogy egyetlen szaktárca sikeresen vághasson bele az egyeztetésbe.
Az önkormányzati gyámhatóságok megszüntetése természetesen érdekeket sért. Az önkormányzatoknak – még ha állniuk kell is a sarat a szülőkkel kialakult konfliktusokban – elég kényelmes megoldás, hogy maguk döntik el, bajlódnak-e egy „problémás” családdal, vagy intézetbe utalják a gyerekeket. Tekintélyes jogászok szerint viszont a szülői jog felfüggesztése, illetve a gyermek családból történő kiemelése alapvető emberi jogokat érint, így erről kizárólag bíróság dönthet. Az igazságügyi tárca a bíróságok túlterheltségére hivatkozik. A köztes megoldás, az árvaszékek vagy más néven gyámszékek felállítása egyik álláspont híveit sem elégíti ki, a belügyi tárca ráadásul berzenkedik újabb dekoncentrált szervezet létrehozásától.
Ki lesz a gyám?
Ma a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet, mint gyám módszertani felügyeletet gyakorol a nevelőotthonok, nevelőszülők fölött. A GYIVI által szervezett értekezlet dönt a beutalt gyermek elhelyezéséről, lehetőség szerint bevonva a döntésbe az illetékes gyámhatóságot, a szülőket és a szóba jöhető otthonok vezetőit.
A kodifikációs bizottság által elkészített törvényjavaslat kompromisszumok árán kívánja megvalósítani a szerzők régi koncepcióját. Az új rendszer tengelyébe a felállítandó gyámhivatalok kerülnek – az „árvaszék” kifejezést a bizottság elejtette, nem kívánván fölösleges terminológiai vitákkal terhelni a jogalkotási folyamatot. A gyermekvédelmi alapellátáshoz kapcsolódóan az önkormányzat jegyzője dönt a gyermek ideiglenes hatályú elhelyezéséről és a szülői felügyeleti jog szüneteléséről. Döntéséről haladéktalanul értesíti az illetékes gyámhivatalt, amely 72 órán belül megvizsgálja, hogy megszüntethető-e az ideiglenes elhelyezés. Ha nem, úgy 30 napon belül pert indít a szülők felügyeleti jogának megszüntetéséért, és – az ideiglenes elhelyezésnek megfelelően – dönt a gyermek elhelyezéséről és a gyám személyéről. Ha jóváhagyja a gyermek elhelyezését nevelőszülőknél vagy nevelőotthonban, a gyámhivatal megállapítja a szülői felügyeleti jog szünetelését.
Ha a gyermeket ideiglenes hatállyal másik szülőjénél helyezték el, a gyámhivatal megállapítja szülői jogainak feléledését; ha a gyermeket harmadik személynél helyezték el, ő lesz a gyám.
Végkifejlet?
A nyári kormányváltozást követően a jogszabálytervezet – némileg bizarr fordulattal – Demszky Gábor, illetve a Fővárosi Önkormányzat kezdeményezésére került a miniszterelnök elé. (Demszky a Gyermekmentő Szolgálat egyik vezetője. Emlékszünk rá, a Gyermekmentő Szolgálatnak annak idején fontos szerepe volt a kodifikációs bizottság létrehozásában.) A vargabetű arra utal, hogy a szaktárcák ellenérzései változatlanok, ennek ellenére a tervezet felbolydította a gyermekvédelmi darázsfészket.
Legélesebben a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetek reagáltak, amelyek a törvény hatályba lépése esetén elvesztenék funkciójukat. Radoszáv Miklós, aki a Fővárosi GYIVI igazgatójaként jelenleg mintegy 3200 budapesti állami gondozott gyermek gyámja, veszélyesnek tartja a gyámi jogok „leadását”. Úgy véli, a normatív finanszírozás révén a nevelőotthonok változatlanul „telt házban” lesznek érdekeltek, és ha az igazgatók, vagy horribile dictu a nevelők, vagy a nevelőszülők lesznek a beutalt gyerekek gyámjai – és ezt a lehetőséget a tervezet nem zárja ki –, akkor az a kontroll is megszűnik, ami ma úgy, ahogy működik.
Radoszáv szerint a nevelőotthonok komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy változtassanak a korábbi gyakorlaton. Ahol lehet, „felmenő rendszert” honosítottak meg, tehát nem kényszerítik a gyerekeket arra, hogy négyévenként másik intézetbe költözzenek. Több intézet kísérletezik lakásotthonok kialakításával. A nevelők feletti intézményi kontroll megszüntetése azonban teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozná az állami gondozottakat. Ma is előfordul, hogy bántalmaznak, vagy belső „zárkába” csuknak gyerekeket, egyforma ruhába öltöztetik őket, korlátozzák továbbtanulásukat, vagy csak nem adnak nekik enni, ha lekésik a vacsorát.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]