Falak és képek
A szomszédasszony a nyolcvanas évek végén Slobodan Milosevic arcképét függesztette ki a tisztaszoba falára. Lecserélte a Titót. A háború kezdete előtt, vagyis az első választások idején a trónörökös képe került a falra. Természetesen a királypártiakra szavazott. Király nélkül nem ér semmit az élet, mondogatta. Aztán jött Panic, mire ő Amerikát éltette, de röviddel ezután Seselj vajda díszelgett a falon, ő pedig gyűlölettel beszélt a romlott Nyugatról.
Pár hónapja azonban üres a fal. Változtak a képek, változott az idős asszony szókincse is: hol azt magyarázta a szomszédainak, hogy Szerbia az egész világgal szembeszáll, hol pedig azt, hogy európai Szerbiát kell építeni. Hol a béke, hol a háború mellett kardoskodott. Mára azonban elfelejtette azokat a szavakat, amelyek egyébként sem voltak az övéi. Az igazsághoz tartozik, hogy magyar szomszédaival mindvégig megértésben élt. Szorgalmasan vitte nekik a disznótorost, és természetesen ő is kapott disznópaprikást, töpörtyűt. Katolikus karácsonykor hozták neki a süteményeket, a pravoszláv ünnepek idején pedig ő mindezt viszonozta. Két világban élt tehát egyszerre.
Üres a fal, ő pedig egyre szótlanabb. A hosszú őszi délutánokon rendszerint hallgatagon üldögél az ablak előtt, és bámulja a járókelőket. Az éléskamra tele van: több zsák cukrot és lisztet vásárolt, nem kis erőfeszítések árán: hajnalban kelt, és megostromolta a boltokat. Vagy ötven liter étolajat bekészített, és húsz kiló sót is, természetesen apránként. Emlékszik, mennyit küszködött minden egyes kiló sóért. Gyűjtögetett mint a többiek: készülődött a végzetes eseményre. Az előszobában egy zsák cukorba botlik az ember, a tisztaszobában egy zsák lisztbe. A városi lakásokban előfordul, hogy egy-egy erkélyen kigyullad a tartalékbenzines műanyag hordó. Valaki a felső emeletről cigarettacsikket dobott le…
Ha a szomszédasszony az újságban a benzintüzekről olvasott, akkor rémülten kiszaladt a fészerbe, hogy megnézze, rendben van-e a kétszáz literes hordó. Egy szegedi csempésztől vette a fiának, aki nemigen jár haza, hiszen hétvégeken Szlovákiában üzletel. A szomszédasszony nézegeti a nagy kínnal felhalmozott árut, és keserűen megállapítja, hogy mindez talán élete végéig elég lesz neki. Még a gyereke is örököl.
Ilyesmikről töpreng, s az üres képkeretet bámulja. Néha megfordul a fejében, hogy a legjobb lenne, ha újra kirakhatná Tito képét, de eszébe jut a felhalmozott áru, és csak legyint: maradjon üres a fal. Úgy van ő is, mint a többi egyszerű ember: a hivatalos vagy az ellenzéki újságok mondják a magukét, de az asszony nemigen érti, miről van szó, hanem magatehetetlenül áll az üres fal előtt. Hozzátenném: nem képez kivételt: majdnem fél Európa ilyen falak előtt áll.
Józsi a nemzetáruló
Meghibásodott táskarádiómat vittem el Józsi mesterhez. A kertben bukkantam rá, éppen a gyümölcsfákat metszette. A műhellyel nem lehet keresni, nemigen vesznek új rádiót és televíziót az emberek, de annál kifizetődőbb a kert. Nem panaszkodik. Ő az igazi túlélő. Tehát ő az, akiről megfeledkeztek.
Bevezetett a műhelybe, mindjárt megjavítja a rádiót, mondta. Pöszmötölés közben csak úgy mellékesen megkérdezte, hova tűnt az egymillió márka, amit a magyarok kaptak Pestről. A vállamat vonogattam, mondom, semmit sem tudok róla. Hát ez a baj, vágta ki, hogy senki sem tud róla. Kiderült, hogy nem én vagyok az első, akitől kérdezi. Faggatta ő a Budapesten szónokló itteni magyar fejest is, akinek drága szatellitantennát szerelt fel, hogy nézhesse a Duna Tévét. Az meg rögtön politizálni kezdett arról, hogy ki a bolsi, és ki az igaz magyar. Amint azonban az egymillió került szóba, azonnal Józsi mestert szapulta: miért adta a gyerekét szerb iskolába. Ez árulás, szólt az ítélet. Józsi meg, akit felettébb érzékenyen érintett a vád, szemébe vágta, könnyű neki, az ő fia a magyar kormánytól kapott ösztöndíjat. Az urak meg cserébe maguk között marakszanak a nagyobb koncért, minden héten Pesten kilincselnek. Tudja ő mindezt a Magyar Szóból, látja ő, hogy mire megy a játék. Nem is olvassa többet az újságokat. Kár a pénzért.
Aztán, mintegy védekezésképp magyarázni kezdte, hogy úgyis rádiós és tévésmester lesz a fiából, a Duna Tévéhez szükséges szatellitantennát fel tudja szerelni annak, aki meg tudja fizetni, akármilyen nyelven tanul.
Közben felcsendült a táskarádióból a Kossuth Rádió hangja. Ő meg felemelte a metszőollót, és ment vissza a kertbe. Valamiféle bizakodás vett erőt rajtam, mégis. Íme egy ember, aki nem papol a gyökerekről, hanem a vadhajtásokat metszi le, gyengéden és türelemmel. Így készül a jövőre. A víkend kisebbségi szakértők nem kérik ki a véleményét, belőle soha sem lesz budapesti kisebbségi sztár. Ő csak végzi a dolgát.
Üzlet és politika
Tavaly egy gimnáziumi évfolyamtársam keresett fel, vagy két évtizede nem találkoztunk. Az egyetem után először szakszervezeti vezető volt, majd pártfunkcionárius lett. Most szóját importál, papírt meg fogorvosi műszereket. Az utóbbira még UNPROFOR-engedélyt is kapott. A többi meg – ahogy pattan, úgy puffan.
Nem a múltról akart velem beszélni, hanem az üzletről. Menő üzletember, többek között ingatlanokkal kereskedik. Gombamódra szaporodnak az ingatlanközvetítő irodák, a fű alatt zajlik a privatizáció, mindenki elad vagy vesz valamit. Sajnálkozva jegyezte meg, hogy a magyarok olcsó pénzért adják el házukat, de mit lehet tenni. Bizonyára még ez is kifizetődik nekik. Üzlettársa is magyar, de az legalább megtollasodott. Hogyisne, hiszen bár megszerezte a letelepülési engedélyt, továbbra is vajdaságinak adja ki magát, azt mondja, így harcol a kisebbségek jogaiért. Ennek köszönhetően Magyarországon kedvezményezett üzletemberként megfelelő papírokat szerzett. Jól kijönnek egymással. Az üzlettárs egy kicsit köpenyegforgató, jegyezte meg ravaszkásan, először Antallnak szurkolt, majd Csurkának, most éppen Hornnak, ő kitart: Milosevicsre szavazott mindig. A végén majd kiderül, hogy kinek volt igaza. „Nem baj, hogy forgatja a köpenyegét, a politika is üzlet, tele fekete árfolyammal, Ő hozza a papírokat, az engedélyeket, én pedig itthon lebonyolítom az üzletet. Cégünk és letelepülési engedélyünk van Pesten, mi kell még” – mondta. „Éppen magyar ügyben kereslek fel – folytatta. Jó lenne megtanulni magyarul. Tudnál-e javasolni egy egyetemistát? Bácskában biztosan olcsóbb a magyar nyelvlecke, mint Pesten.”
Akadt egy földim, aki vállalta. Szó ami szó, ezen a tavaszon találkoztam a földimmel, aki elmondta, hogy jól megy a sora, s annak rendje-módja szerint meg is köszönte, hogy óraadásra javasoltam. Most már kisebb oktatási hálózata van, segéderőt alkalmaz, mert a szerb üzletemberek egyre nagyobb számban vesznek magyar nyelvleckéket.
Furcsa dolog, de azért érthető: az említett funkcionárius éveken keresztül harcolt a szakszervezetben meg a pártban a testvériség-egységért, de eszébe sem jutott, hogy magyarul tanuljon, most meg busásan megfizeti a nyelvleckéket, éppen most, amikor nem ildomos harcolni a testvériség-egységért.
A szenvedés feketepiaca
Különös foglalkozások terjednek mostanában. Nyugati gyerekcsempészek kószálnak körülöttünk, akik muzulmán gyerekeket szállítanak a gyerektelen svéd, dán és holland házaspároknak. Újsütetű Balkán-szakértők, akik a messzi távolban a szemtanúk álarcában és megszenvedettségével versben és prózában számolnak be a balkáni tragédia mindennapjairól. Aztán jönnek a kisebbségi lélekkereskedők. Őket követik az utcai benzinárusok, közöttük sokan még tőkeszegények, ezért literes üvegekben árulják a benzint. A vízumkupecok is feltalálják magukat. A legkülönösebb mégis a katonai álbehívó gyártója, akivel egészen véletlenül ismerkedtem meg. Elégedetten állapította meg, hogy szerencsés csillagzat alatt született. Az üzlet akkor, indult be, amikor egészen véletlenül vagy egy tucat pecsétes katonai behívó birtokába jutott. Neki csak ki kellett tölteni, és küldeni a megrendelt címre. Azt mondja, a legjobb vevők Pesten akadnak, akik jól megfizetik a meghurcoltatásról szóló bizonyítékokat, így az álbehívók gyorsan gazdára találtak. Szerencsére az itthonmaradók nem értékelik az ilyesmit, úgyhogy feltalálta magát: felvásárolja tőlük a behívókat, majd megfelelő vegyszerrel kitörli a nevüket, beírja a megrendelő nevét és személyi adatait.
Szentül meg van győződve, hogy nem követ el törvényellenességet, inkább jószívűséget gyakorol. Segíti az elesetteket. Az emberek nélküle bizonyára nem tudnák bizonyítani, hogy mekkora életveszélynek, szenvedésnek voltak kitéve.
- Külföld [6]