Az ötlet a következő: tegyük egymás mellé a lengyel (származású), magyar (származású) és cseh szerző írását, hogy a XX. század három, egymást követő szakaszáról kapjon az olvasó személyes visszaemlékezésen átszűrt képet, arról a közép- vagy kelet-európai régióról, ahonnan mindhárom szerző származik. A folytatásosság jelentse azt, hogy Conrad memoárjának idejét Koestlerben követhetjük tovább, az övét meg Cernyben.
Kiváló elgondolás, érdekes, eredeti. Ha olykor arra vágyik az olvasó, hogy egy kort több önéletrajzon keresztül ismerjen meg, érdemes kipróbálni azt is, hogy más és más korról szóló írásokból maga bontsa ki a történetet (a történelmet), hogy csak a hely legyen azonos vagy hasonló. Minden elismerésem, nagyrabecsülésem, bravó. A megvalósítással azonban már komoly gondok vannak. Egyszerűen nem azt mondja a kötet, amit a szerkesztő – vélhetőleg – mondatni szeretett volna vele; nem áll össze a folytatásos önéletrajz, nem áll össze a vágyott Kelet- (vagy Közép-) Európa-kép, nem derül fény rajongásig imádott életterünk történelmének folytonosságára.
Viszont kaptunk egy nagyszerű kötetet.
Mert nagyon lényeges dolgokat tudhatunk meg az önéletrajzírásról, az őszinteségről és az alapos átgondolás bátorságáról, a személyiség feltárásának módozatairól, általában az irodalomról. Sokkalta többet, fontosabbat és meglepőbbet, mint a XIX. század végi Lengyelországról vagy XX. század sztálini önkényuralmáról.
Mindez pedig elsősorban Joseph Conrad 1911-ben íródott lenyűgöző írásának köszönhető. Folyamatos bújócska ez az írás – nem játékos, inkább szomorú és tanácstalan, az írói szerep, az önéletírás lehetőségei, a regényírás és a memoár körül. Conrad rászánja magát, hogy beszél személyes élményeiről, aztán elbizonytalanodik (hiszen a műben mindig is ott van az önéletrajzi elem), később mégis kísérletet tesz arra, hogy emlékeit elmondja, majd elkeseredetten ostorozza az önéletírás műfaját – a szöveg folytonos harc, a szerző küzd önmagával, az „anyaggal”, a műfajjal. Az emlékképek nem időrendben, hanem az írás rendjében kerülnek elő, az íráséban, amely egyszerre ennek az önéletrajznak a megírását és az első regénynek, az Almayer légvárának megírását jelenti.
Conrad tehát ide-oda tétovázik az időben és a térben; az 1893-as út, a Lengyelországba tett szentimentális utazás lehetett az, ami a szerkesztőt arra késztethette, hogy e válogatás nyitódarabjává tegye a szöveget. A lengyel családról, száműzetésre ítélt apjáról és anyjáról (különösképpen pedig a napóleoni háborúkban is részt vett nagybácsiról) szóló emlékek sora, s az, hogy „minden fölött ott lebegett a nagy Orosz Birodalom árnyéka, az újsütetű nemzeti gyűlölködés egyre mélyülő árnyéka”. Nem központja ez a memoárnak, csak epizódja – bár súlyos, erőteljesen megírt és jelentőségteljes szegmentuma. Conrad írása éppen arra figyelmeztet, hogy az ember (aki jelen esetben épp ő maga) nem ennyi: nemcsak a származás, a családi múlt, a gyermekkor, hanem minden döntése, választása, halasztgatása és meghasonlása.
Legszívesebben egészen apró betűkkel, lábjegyzetben tenném fel a kérdést Koestler híveinek: azért, ugye, nem gondolják, hogy ez a jeles újságíró igazi író volna? Vagy igen? Mert ez a dolgozat lehet egy páratlanul érdekes életút döntő szakaszáról szóló dokumentum, lehet éles elméjű esszé a totális diktatúrák ideológiájának működéséről és mérgező, hipnotikus hatásairól, lehet áttekintés a két háború közötti korszak néhány elfeledett figurájáról – bármi, de nem irodalom. Nem az, ha Conrad írása mellett olvassuk. Nem az, ha azt várjuk tőle, hogy emberi döntések – éppenséggel az elbeszélő súlyos döntéseinek – hátteréről, mozgatórugóiról, hatásairól tudjunk meg valamit. Semmi okom azt hinni, hogy Koestler személyisége ne volna olyan érdekes, annyira sokrétű, annyira villózó, mint Conradé; valamennyien „egyedüli példányok” volnánk. De hát talán ezt kevésbé tudja Koestler érzékeltetni. Szellemes és pontos leírásai ma már nem számítanak nóvumnak, noha úgy érezhetjük, hogy nem árt őket folyton-folyvást ismételgetni. De haboznék Koestler írását mélynek nevezni – még ha az átlátás mélysége nem is hiányzik belőlük –, ha Conrad önéletrajzát is e szóval illetem.
Koestler azt a célt tűzi ki maga elé, hogy számot ad arról: mi vonzotta a kommunista mozgalomhoz, mit tapasztalt, mint e mozgalom aktív tagja, és miért fordított végül hátat eszmetársainak. Nekikészülődik, hozzákezd, és elmond egy egyenes vonalú történetet, megtűzdeli esszéisztikus kitérőkkel, és annak rendje és módja szerint be is fejezi. Ez így rendben is volna – csak két apró momentum marad homályban. Először is tudniillik az, hogy mi okozta azt a bizonyos „kattanást” Koestler agyában, amely a kommunistákhoz való csatlakozás döntését megindította, s hogyan is élte meg ő maga döntését és következményeit; másodszor meg az, hogy az a „váratlan pillanatban rátörő lelkiállapot”, amely a szakítás gondolatát érlelte véglegessé, pontosan miért és hogyan következett be. Persze, karikírozok: azért Koestler körülír valamit ezekből a fordulatokból, csakhogy az akkori és az emlékező én elkülönítése, az önelemzés, a belehelyezkedés hajdani önmagába, az atmoszféra és a belvilág ábrázolása fájdalmasan hiányzik.
Mégis világos, hogy Koestler emlékezése ennek a kötetnek a „vivőanyaga”, nemcsak időrendileg, hanem műfajilag is középen áll (a széppróza és az értekezés felé hajló emlékirat között), meg Conrad borongós Nyugat-Ukrajnáját és Cerny kaotikus, dicstelen Csehszlovákiáját is az ő történelmi nézőpontjából látni a legjobban. Conrad sokat tud (és sokat tud átadni) az emberi választásokról, sorsokról; Cerny pedig, az irodalomtörténész, politikai-társadalmi folyamatokat lát. A cseh tudós nagyszabású emlékezésfolyamának részlete, amely e kötetben olvasható, az 1945 és 1948 közötti csehszlovákiai változásokat követi végig; veretes és szépen kiegyensúlyozott körmondatai a reformkort és Bibót idézik, de szenvedélyes és gunyoros is, egy-két jól irányzott jelzővel tesz nevetségessé vagy magasztosít fel szereplőket. Vegyíti a személyes beszámolókat a történelmi elemzéssel, az apró tények számbavételét a nagyívű áttekintéssel. Cerny – mint sok tekintetben Koestler is – azzal nyeri meg olvasóját, hogy ismerős, amit előtár: nem újdonságot tudat velünk, de azt nagyon átgondoltan és rendbeszedetten.
Az olvasó pedig, ha akar, választhat az író, az újságíró és az esszéista közül; de jól megférnek ők hárman így, egymás mellett. Folytatásos önéletrajz nem kerekedik ki, még csak Közép-Európa valamiféle összefüggő szubjektív történelme sem – üsse kő. Anélkül is kibírjuk, vagy nem bírjuk ki, valahogy.
- Kultúra [6]