[1]
Az angliai csata idején a Luftwaffe meglepetésszerű támadást eszelt ki: London helyett egy dél-angliai várost, Coventryt választotta célpontul, elkerülendő a brit vadászrepülőket. Az angol vezérkar szinte azonnal tudomást szerzett a tervről.
A német bombázókat mégis tiszta égbolt fogadta Coventry fölött. Sir Winston Churchill inkább veszni hagyta a várost, mintsem hogy a németek rájöjjenek: az angolok megfejtették a német légierő kódrendszerét. Az ügy nem maradt titokban. A parlamenti ellenzék heves szavakkal ostorozta a miniszterelnök „cinikus”, hidegen kiszámított húzását – a győzelem után. Meglehet, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az országot győzelemre vezető Churchillnek távoznia kellett, és a Downing Street 10.-be a szürke és jellegtelen munkáspárti vezér, Attlee költözhetett be.
A közjó érdekében, magasabb érdek parancsára az egyes vagyonát, sorsát, sőt életét is kockára tenni és feláldozni – nos, ez inkább diktatúrák és diktátorok kedvelt szokása. Kevés dolgot utasít el a liberális hagyomány egyértelműbben. Olykor adódhat azonban olyan helyzet, amikor a tőrőlmetszett liberálisok vagy demokrata népbarátok sem térhetnek ki a dilemma elől, feltéve, hogy szívós munkájuk gyümölcseként egy ország élére állhatnak. Olykor dönteni kell. Döntésre viszont, a dolog természeténél fogva, éppen akkor kényszerül az emberfia, amikor erkölcsi vagy gyakorlati értelemben nem nyilvánvaló, hogy mit kell tenni. Amikor a jövő ismeretlen, és a döntés egyik fontos feladata éppen az, hogy a jövő általunk kívánatosnak tartott változatát segítse világra. Ami nem mindig jön be. Egyes diplomáciatörténészek szerint stratégiának azt nevezzük, amiről utólag bebizonyosodott, hogy sikerre vezetett. A többi elfuserált, kapkodó taktikázás.
A magyar gazdaság rendbetétele feltehetően nem igényelne szőnyegbombázást. De az utóbbi öt év és az azt megelőző mintegy másfél évtized reform-araszolgatásai és meghátrálásai egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy minél később jön el az igazság órája, annál rémületesebb borzalmakat tartogat.
Néhány megrögzött, öreg sztálinistától eltekintve ez már egy évtizeddel ezelőtt is nyilvánvaló volt mindenki számára. Sok jeles munka született arról, hogy miként feneklettek meg azelőtt és azóta az egymást követő, nagyralátó reformtervek. Az elemzésekben minduntalan visszatérő fő kártevők az önző lobbyk, a hatalmukat féltő bürokraták és az őket kiszolgáló vagy nekik kiszolgáltatott politikusok. Ezúttal szeretnék legalább az utóbbiak bátortalan védelmére kelni.
Az elvetélt reformok szakirodalmának van egy közös motívuma. Eszerint a reformok azért vallottak kudarcot, mert hiányzott a kellő politikai elszántság és bátorság ahhoz, hogy tűzön-vízen át keresztülvigyék a stratégiai elképzeléseket, még akkor is, ha azok az átmenet első szakaszában súlyos veszteségekkel és növekvő társadalmi feszültségekkel járnak. Magyarán: hiányzott a kellő elszántság ahhoz, hogy a vesztesek a nevükön neveztessenek, az elkerülhetetlen ítélet pedig végrehajtassék rajtuk. A reformok közös baja az volt, hogy senkit sem akart a másiknál kirívóbb mértékben károsítani. Maradt a mindenkit demokratikus egyöntetűséggel sújtó „fűnyíró”-módszer és a halványuló remény, hogy majdcsak lesz valahogy. A magyar politika a libertáriusokat megszégyenítő következetességgel vallotta: nem bolygatni, legfeljebb, tüzet oltani – ha nagyon muszáj.
Ez a magatartás érthető, és nem is értelem nélkül való. Elvégre sokféle pótmegoldást el lehetett képzelni: a bölcs piac, vagy a jobb belátásra térülő Nyugat, valamiféle deus ex machinaként majd észrevétlenül és kevés fájdalommal elrendezi a dolgokat. Ez mindenesetre kevésbé kockázatos, és saját lelkiismeretünknek is sokkal megnyugtatóbb. Hiszen kijelölni a veszteseket súlyos erkölcsi teher, és nagy a tévedés kockázata. Az pedig majdnem biztosra vehető, hogy a vesztesek ráadásul azok körül kerülnek ki, akik eddig is a legtöbbet vesztették. Ebbe még belegondolni is szörnyű. Egy szociálpolitikában jártas barátom egyszer hatalmas lelkesedéssel vázolta előttem a magyar lakáshelyzet megoldására készült stratégiai tervét. Majd elboruló tekintettel hozzátette: ha ez megvalósul, öngyilkos leszek.
Korántsem bizonyos, hogy a kockázatkerülés valóban erkölcsös megoldás. Egy politikus átlagosnál nagyobb mérvű felelőssége és erkölcsi tehervállalása abból fakad, hogy döntései következményeit másoknak kell viselniük. A társadalom ezért hatalommal, jelentős presztízzsel és bőséges juttatásokkal kárpótolja őt. Ha valaki ezt kevésnek találja, nem kötelező politikára adnia a fejét. Az erkölcsi kérdés máshogy is felvetődhet: a politikus, hatalmi pozícióban lévén, akkor is részesül a társadalom kínálta előnyökből, ha elkerüli a felelősségvállalást. Sőt, egy demokráciában könnyen megeshet, hogy annál tovább élvezheti a jótéteményeket, minél kevésbé teszi a dolgát. Az egyszeri szavazó már csak ilyen. Senki sem szeret önszántából a kés alá feküdni.
És ha már tűzoltásról esett szó: a veszteseknek, sovány vigaszul, álljon itt egy szintén külhoni példázat: egy amerikai kisváros központjában tűz ütött ki. A városi hatóságok, hogy megakadályozzák a tűz továbbterjedését, a gócpont körüli házakat földig rombolták. A kárvallottak a magántulajdon sérthetetlenségére hivatkozva bírósághoz fordultak kártérítésért. A bíróság elutasította a keresetüket, mondván: ha nem rombolják le a házaikat, akkor azok a tűzben pusztultak volna el. A város többi részével együtt.